Szidiropulosz Archimédesz görög származású magyar történésszel, szociológussal és tanárral, a Trianon Kutatóintézet kuratóriumának elnökével és a Trianoni Szemle folyóirat főszerkesztőjével beszélgettünk, akinek évek óta kutatási területe a trianoni békeszerződés, illetve Károlyi Mihály és Tisza István politikusi életpályája.
A hetvennégy esztendős kiváló szakember négyévesen került menekültként, több ezer sorstársával együtt Magyarországra a második világégés után, a szülőhazájában kiújult polgárháború idején. Én úgy látom, a sors ajándéka, hogy ez az igazságszerető, becsületes görög férfiú lett a Raffay Ernővel együtt 2007-ben létrehozott Trianon Kutatóintézet Alapítvány kuratóriumi elnöke, majd az intézet gondozásában 2009 óta megjelenő Trianoni Szemle folyóirat főszerkesztője. A lapkészítés szép, de fáradságos munkájában legközelebbi munkatársa a felesége, Kolczonay Katalin magyartanár, rádiós és televíziós szerkesztő.
Főszerkesztő úr, Tisza István halálának századik évfordulóján több figyelemre méltó tanulmány látott napvilágot, illetve előadás hangzott el e különleges egyéniség politikusi pályáját elemezve. Az Ön „A sztoikus Tisza” című írása szintén jócskán gyarapította ismereteinket, nagyszerű szellemi teljesítmény. Ön is erőteljesen kiemeli a hajdani miniszterelnök mély erkölcsi érzékét…
Én úgy látom, hogy Tisza Istvánt éppen ez a rendkívüli erkölcsi érzéke akadályozta meg abban, hogy hűtlen legyen a szövetségeseihez, hűtlen legyen a nemzetéhez, a hazájához, a barátaihoz, és – nem utolsósorban – a parlamentarizmus eszméjéhez. Tudta, hogy „erkölcstelenségből semmi körülmények közt sem fakadhatna áldás nemzetére.” Noha ezt elfogadhatjuk, mint legmagasabb emberi princípiumot, de a világ, a társadalmak berendezkedése és működése nem erkölcsi alapon szerveződik – különösen a politika világa nem –, így a Tiszáéhoz hasonló kísérletek többnyire kudarcra vannak ítélve.
Szász Károly, aki 1917-ben a magyar képviselőház elnöke volt, egy akkor közismert amerikai unitárius prédikátort idézett, mely szerint az emberi nagyságot három osztályba sorolhatjuk: a cselekvő nagyság, az értelmi nagyság és az erkölcsi nagyság kategóriáiba. Szász Károly úgy látta, Tisza István mindháromba beletartozik, bár leginkább az erkölcsi nagyság jellemzi.
Bárhová állította Tisza Istvánt a sors, legyen az a miniszterelnöki szék, a házelnöki szék, a nemzet érdekeinek képviselete, a lövészárok, s végül szembenézés a gyilkosok fegyverével, ő mindig igazi férfiként viselkedett. Következetes volt, etikailag kikezdhetetlen. Személye a politikai szereplők számára folyamatos problémát jelentett még akkor is, amikor ő maga és a pártja nem volt döntési helyzetben. Első miniszterelnöksége idejének (1903-1905) cselekedeteiből – például az obstrukció leverésének tiszai módszereiből is – erre lehet következtetni.
Az ellene elkövetett merényletek, továbbá párbajai, magatartása a háború kérdésében, s végül, ahogyan „bevárta” végzetét 1918. október 31-én, mind jellemének rendíthetetlenségét jelzik. Ezért idézik oly gyakran a neki tulajdonított, szállóigévé vált mondatot:
Ő úgy élt, ahogyan meghalt.
Lehet bírálni egyes cselekedeteit miniszterelnökként vagy házelnökként, vagy felfogását egyes kérdésekben, egyet azonban nem lehet: erkölcsi elhajlással, korrupcióval, gyengeséggel vagy következetlenséggel vádolni. Tisza István haláláig hűséges maradt eszményeihez – a magyar nemzetszolgálat hitében. Nála a hazához való hűség és a tettei összhangban voltak.
Ön hogy látja: mikor kezdődött el Tisza István kultuszának ápolása?
A trianoni békediktátum aláírása, majd ratifikációja (1920. novembere) után kezdődött el ez a folyamat, amely a húszas években megérdemelt magasságokba jutott. Így vált Tisza István személye két és fél évtized alatt halhatatlanná. Aztán – négy évtizednyi tudatos elfeledtetés után – ma ismét a méltó helyre került a neve, személye. Egyre többen ismerik fel benne államférfiúi nagyságát, s tartják példaképüknek, elsősorban a magyar jövő iránti felelőssége szempontjából.
Nem úgy vált halhatatlanná, mint egy művész vagy egy tudós, aki konkrét alkotásokat hagy az utókorra. Ámbár Tisza István is hagyott ránk egy Tudományegyetemet Debrecenben (alapításához döntő módon járult hozzá), és hagyott ránk irodalmi műveket, leveleket. Parlamenti és egyebütt elmondott beszédei a szónoki művészet remekei.
Igazi hagyatéka azonban maga az ember, az etikailag kikezdhetetlen államférfi, akit ellenfelei is elfogadhatnak magatartása, nemzeti kiállása és humanizmusa okán.
Minden cselekedetében jelen van kristálytiszta világnézete és erkölcsi akarata. Az ő egész erkölcsi rendszere – képviselőházi beszédei és parlamenti magatartása, szerteágazó házelnöki tevékenysége, a nemzetiségekkel való megegyezési törekvései és tárgyalásai, felelősségteljes kiállása a háború ellen, és nem utolsósorban a kisemberek ügyéhez történő humánus és felelős viszonyulása mindannyiunk előtt példaként állhat.
Ha valami biztos volt Tisza István jellemében, az megingathatatlansága alapvető nemzeti és emberi kérdésekben. Ezért, aki meg akarja érteni politikai pályafutásának, cselekedeteinek mozgatórúgóit, annak elsősorban az erkölcsiségével, eszméivel kell tisztában lennie, hogy megtudja, mi a forrása megingathatatlanságának. Darkó Jenő görög filológus, bizantinológus, a Magyar Tudományos Akadémia tagja mondta 1928-ban a debreceni Tudományegyetem ünnepélyén:
Tisza István erkölcsi jelleme minden részletében oly tisztán és szembeszökően áll előttünk, mint egy gyönyörűen kivésett márványszobor.
