Százhetven esztendeje, 1848. december 14-én vette kezdetét az Alfred zu Windisch-Grätz herceg, tábornagy vezette császári hadsereg Magyarország elleni koncentrikus támadása, amelynek nyitányaként napokkal korábban gróf Fanz Schlik altábornagy hadteste Galícia felől tört be Észak-Magyarországra, hogy elfoglalja Kassát.
A császári főerőkkel szemben a Kis-Kárpátok és a Fertői-tó között széles arcvonalon elhúzva Görgei Artúr vezérőrnagy feldunai hadserege védekezett. A Görgei jobbszárnyán lévő Ordódy-dandárt 1848. december 14-én szorította ki a Nádasi-szorosból Balthasar Simunich altábornagy császári hadosztálya és az a veszély fenyegetett, hogy a honvédek állásainak hátába kerülve, elsodorhatja azok védővonalát.
Simunich altábornagy hadosztálya 1848. december 14-én szorította vissza a Nádasi-szorosból ordódi és alsólieszkói Ordódy Kálmán őrnagy dandárját, amelynek alakulatai közül a sorgyalog-zászlóaljak és a szini Sebő Alajos őrnagy vezette Hunyadi-huszárosztály újoncai tűntek ki, akik öltözékük alapján inkább csikósokra, semmint huszárokra emlékeztettek. Ordódy őrnagy csapatai zömével a lipótvári erődbe vonult vissza, míg egyes alakulatrészei Nagyszombat felé hátráltak.
Nagyszombat mellett 1848. december 16-án, szombaton rendkívül csúnya, ködös idő volt, ami nagyban segítette Simunich altábornagyot abban, hogy a kisszámú magyar erőt átkarolja és a várost is bekerítse.
Az ütközet kezdetén Guyon Richárd ezredes lovasságát csupán a 133 főt számláló két század Hunyadi-huszár jelentette, akik aztán cserben hagyták a tüzéreket és megfutamodtak a város irányába. Guyon tüzérparancsnoka, Makk József őrnagy visszarendelte a Hunyadi-huszárokat ágyúfedezetül, de az 1. század parancsnoka, Nagy Lajos kapitány embereivel kereket oldott.
A Kempelen Károly főhadnagy-féle másik huszárszázad már vitézül helytállt, ugyanis „a legnagyobb veszély helyére ment, csatázott mindenütt elől, embereiből csak 16-ot hozván vissza.”
A honvédek a városba szorultak vissza, hat (más forrás szerint öt) löveg a császáriak kezére került, amikor Cseklész felől megérkezett három szakasz Württemberg-huszár. Guyon az egyik szakasz élére állt, oroszlánhoz illő bátorsággal visszavette az ágyúkat, de az erős ellenséges tűz miatt kénytelen volt azokat hátrahagyni. Nagyszombat császári bekerítése akkor derült ki, amikor a Pozsony–Nagyszombat közötti vasútvonalon megérkezett egy honvédzászlóaljat szállító szerelvény, amely a vasútállomásnál ellenséges tüzet kapott. Guyonnak két lehetősége maradt: megadja magát vagy csapataival kitör.
Az utóbbit választotta, melyet a Württemberg-huszárok fedeztek, s az utóvédharcokban morzsolódott fel az Ernő főherceg nevét viselő soproni 48. sorgyalogezred III. zászlóalja, amely sortüzeivel tartóztatta fel az ellenséget, majd véres szuronyharc következett.
A nagyszombati ütközetről szóló későbbi tudósítás szerint „Simunich osztrák tábornok Guyon ezredest délután a város előtt túlnyomó erővel véletlenül megtámadja. Guyon merész, de céltalan hősiességgel komoly ütközetbe bocsátkozik, s a város utcáin is harcol, miközben a tüzérek nagyobb része ágyúi mellett elhull, mígnem két órai véres küzdelem után a magyar sereg egy része Szerednek, másika Ciffernek veszi futását. (…) Veszteségünk holtakon [A hősi halott honvédek száma 100 főre tehető] és sebesülteken kívül 798 fogoly, 5 ágyú [másutt: 6 löveg] s 1 zászló, osztrákoknál 1 halott, 38 sebesült.”
Az Országos Honvédelmi Bizottmányhoz beérkezett jelentés szerint „Guyon ezredes, Pusztelnik [Heinrich] vezérkari őrnagy és Makk tüzérőrnagy alatt, 1,700 emberünk 15,000 ellenség ellen, szurony viadalban szemtül-szembe, mell-mell iránt 5 egész óra hosszat tartotta magát. Elesett közel fele, a többi keresztülvágta magát. Az Erneszt-zászlóaljnak zászlóőrző százada ott fekszik lobogója mellett, mely csak a század utolsó emberével tudott elesni.”
Kossuth Lajos bizottmányi elnök a következő széljegyzettel látta el a fenti jelentést: „A haza leborul szent emléktek előtt, dicső vitézek! Kiontott szent véretek az enyészet átka gyanánt hulland vissza az igazságos egekről az olmützi kamarilla népgyilkos fejére; melyeknek legjobbika sem ér fel egy cseppel kiontott véretekből. Társaitok, s az egész nemzet meg fogja bosszulni halálotokat. Hiszen még van Isten az egekben, s kell hogy elkövetkezzék a támadások hajnala. A nemzet imádkozik emlékezetetökért. A fővezér keresse össze neveiteket, s a földön, melyeket véretekkel megszenteltetek, egy nagyszerű nemzeti emléket kell emeltetni. Addig némuljon el az öröm minden magyar ajakról, míg Nagy-Szombat szent földjét a gaz ellenség körmei közül ki nem ragadtuk, s bosszút nem álltunk e gyilkosaitokon. Ha kinek az elestek közül családja van, jelentse magát a kormánynál, ők a nemzet fogadott gyermekeivé lesznek.”
Ebből adódóan 1848. december 28-án az összes pest-budai templomban megemlékeztek az elesettekről. Ám a valóság másként festett. Igaz, Simon András őrnagy 48/III. sorgyalogzászlóalja derekasan verekedett, de a közelharcban hat századából kettő császári fogságba esett – amelynek állományát büntetésből aztán Észak-Itáliába vezényelték –, és zászlajuk is az ellenség kezére került.
A császári fősereg is ezen a napon lendült támadásba, azonban Simunich altábornagy nagyszombati győzelme ellenére sem tudott Görgei hátába kerülni.
A kiegyezést követően 1871. október 15-én Nagyszombat obeliszket állított az 1848. december 16-i ütközet emlékére, amelynek felirata szerint „Nem e kő, tetteitek hirdessék dicsőségteket”. Egykoron a város Fő utcáján állott a mementó, amelyet később a temetőben lévő kápolna mögé „száműztek” és napjainkban felújításra szorul.
