Kaptam egy bocsánatkérő levelet a Citizen.go csoport egyik levelezést bonyolító ügyvivőjétől, melyben a 15 évvel ezelőtti december 5-én történtek kapcsán őszintén bocsánatot kér.
Sajnos az a helyzet, hogy azt a 15 évvel ezelőtti baklövést nehéz lesz helyrehozni. Egyrészt történhet bármi, de azt az akkor érzett döbbenetemet semmi és senki nem fogja kitörölni az emlékezetemből.
Addig ugyanis abban a gyerekes hitben éltem, hogy a magyarnak nevezett 15 milliót számláló nemzetnek a többiekkel egyenrangú tagja vagyok, s mint ilyen, ettől a nemzettől mindent ugyanúgy megkapok, mint az összes többi tagja. Erre kiderül, hogy a nemzet Magyarországon élő tagjai úgy gondolják, hogy nekem alacsonyabb besorolás jár, mert a Duna bal partján születtem annak idején. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a pesti oldal is a bal parton van, tehát, ha én a kicsivel feljebbi helyen bal partiként nem vagyok magyar, akkor ugyanez érvényes az összes pestire, kivéve azokat, akik Budán születtek és csak útlevéllel kerültek át Pestre.
De viccet félretéve, nem tőlem kell bocsánatot kérni, hanem a nagyapámtól, édesapámtól és nagybátyámtól, akik annak idején az eszement pestieknek köszönhetően világháborúkban harcoltak állítólag Magyarország érdekében, legalábbis ők akkor és ott azt hitték. Ehhez hozzátartozott az a remény, hogy a harcot követően a magyar nemzettől majd valamiféle elismerést és köszönetet kapnak. Ehelyett nagyapám 30 évvel a második világháború után úgy távozott e földi világból, hogy kedves legkisebb fiának (a nagybátyámnak) a vesztéről és örök nyughelyéről még tájékoztatásra se méltatta a dicső HAZA.
Édesapám meg aranykalászos gazdai minősítésével az ogyesszai fogolytáborban ismerkedett a fagyos krumpli tápértékével. Én meg felmenőim magyar voltának köszönhetően jutalmul el lettem bocsájtva iskolaigazgatói beosztásomból negyvenhárom évvel a háború után, az ugyanolyan fasiszta Szlovákia utódállamában.
Mindezek tudatában valahogy felfordult a gyomrom, ha arra gondoltam, hogy egy ilyen múlttal egyszer esetleg olyanokkal kerülnék egy asztalhoz, akik a Gyurcsány Ferenc és a hozzá hasonló ütődöttek csoportjához tartoznak és azon a december 5-én Magyarországon többségben voltak.
Amikor ezt végiggondoltam, világossá vált előttem, hogy nekem ehhez a Magyarországhoz talán még annyi közöm sincs, mint ehhez a félresikerült Szlovákiához, aminek állampolgárságát kénytelen vagyok elviselni. Így aztán arra az eredményre jutottam, hogy elég nekem egy tökéletlenség, a másikat meghagyom a fiaimnak és a lányomnak, hogy ha ők jónak látják, éljenek vele.
Nekem reményem szerint megmarad a Haza a magasban, vagyis az a haza, ami valahogy itt e földi hazák felett lebeg. Remélem, hogy amikor eljön az ideje, a Gondviselő majd eme magasban lévő igazi haza polgárai közé terel.
