„Az Ige testté lett, és köztünk lakott, és mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét, aki telve volt kegyelemmel és igazsággal.” (Jn 1, 14)
Száguldunk az élet útján. Rójuk az utat. Olykor gyorsabban, máskor lassabban haladunk. Számtalan piros lámpa, amit nem veszünk figyelembe, csak azért, hogy mihamarabb elérjük a célunkat. Egy körforgásnak gondoljuk az egészet. Így lehetne jellemezni azt a félelmet, ami beárnyékolja az emberi sorsot. Életfélelemnek nevezem, sőt, kettős félelemnek.
Egyrészt félünk attól, hogy nem érjük el időben a célunkat, de ugyanakkor fáradságosan vesszük észre, hogy körbe-körbe járunk. Mintha mindig ugyanazt a filmet néznénk.
Itt élünk Európa közepén, de mentalitásunk már nyugatias betegségtől szenved – lelki elbágyadás marja az ember szívét. Egyfajta kedvetlenség, mint szomorúság telepszik rá a lélekre. Mindez karácsony ünnepén látható a legjobban. Azok az üres tekintetek az éjféli szentmiséken, ahogy összekeverednek a hívő lelkek Istent kereső, sugárzó arcával.
Imára buzdít. A látvány önmagáért beszél.
A csillámporos este és az elnyűtt „kellemes karácsonyt” kívánás a nyugati ember tragédiája egy felvonásban.
Ezzel kész is a nagy találkozás: szembenéz egymással a pokol és mennyország. Ahogy Robert Sarah bíboros fogalmaz: „Egy bizonyos módon a Nyugat megtapasztalja a kárhozottak saját maguk által választott magányát”.
Mi a következménye ennek az elbágyadásnak – kedvetlenségnek? Sarah bíboros így írja: „Először is a reménytelenség, ami tompultsághoz vezet, mely a lassú bénulás formája. Mintha az élet nem akarna kibontakozni és virágozni. Másodszor megjelenik a neheztelés és keserűség a jóval szemben. Végül belevetik magukat a rendetlen izgalmakba, kicsapongásba, hogy ezáltal elfelejtsék azt az állapotot, amibe bezárták magukat”.
Végül a bíboros megjegyzi: „Azt hiszem, nem gondoltunk bele, milyen mértékben bélyegezte meg az egész nyugati kultúrát ez az Isten iránti fásult közömbösség.”
Minderre az egyetlen gyógyír Istenben van és nem bennünk, vagy valamiféle kétes delfi jósdás praktikákban. Istenben van az orvosság – Jézus Krisztus eljövetelében. Azaz abban, hogy Ő, a mindeneket teremtő, eljön a mi testünkben. „Mert az ég olyan távolinak tűnik, hogy mi belefáradunk Isten keresésébe, ő maga jött el közénk, hogy megkönnyítse a szeretet utáni vágyakozást, hogy tapinthatóvá tegye számunkra azt a jót, amit felajánl nekünk.” – írja Sarah bíboros.
Előttünk áll az ünnepi evangéliumrészlet szerzője, János evangélista, aki megérinti az emberi drámát, miszerint Krisztus eljött, de a világ – a tulajdona – nem fogadta be.
Ugyanakkor az örömöt is érinti, amikor azokról beszél, akik befogadták – s Isten gyermekei lesznek. „Mi láttuk az Ő dicsőségét” – hallottuk a szent igékben. János evangélista csak úgy tudta ezt megfogalmazni, hogy látta a szenvedő Krisztust a kereszten és látta az üres sírt is. Majd egy szomorú hajnalon, a szerencsétlen halászat után, meglátta az Urat a parton. Látta Isten dicsőségét. Látta, hogy dicsőítette Őt. Ugyanis egy zsidó ember ilyet mondani nem fog, nem mondhat. Csak meggyőződésből szólhat az, aki megtapasztalta a Messiás szeretetét.
Minden keresztény ember, amikor megtapasztalja Isten éltető jelenlétét életében, dicsőítésbe kezd. Imádja azt, aki az ő életét valóban el tudja tölteni. Aki segíti és egyengeti az ember igazi hivatását. Eme csodálatos hivatás abban rejlik, hogy
Isten emberszeretetét emberi nyelvre fordítja le Krisztus: Ne félj, mert veled vagyok, hogy benned lehessek! Csak ne félj…
(A szerző Felsőszeli plébánosa)
