A nagyböjti időben meghívást kapunk arra, hogy elmélyedjünk hitünk központi titkában: Krisztus urunk feltámadott és köztünk él. Ez a titok egy boldogságos üzenet számunkra: nincs többé örök halál, ha Jézusba, a feltámadottba kapaszkodunk bele egész földi életünk során. Hisszük, hogy ha így teszünk, megláthatjuk már itt, a földön Isten dicsőségét. Hogyan kapaszkodhatunk belé?
Drága testvéreim! A mi létünk egy csoda. Hogy te és én, azaz mi láthatjuk, megélhetjük Isten műveit a világban, az egy ajándék. Olykor „édenkertekben” járunk, máskor pedig „poklok poklát” szeljük át, mintha egy pusztaságban vándorolnánk. Keressük Isten jelenlétét. Ezért a keresztény lélek felkiálthat a zsoltárossal együtt:
„Isten, én Istenem, pirkadatkor már előtted virrasztok. Téged szomjaz a lelkem, utánad sóvárog a testem, puszta, úttalan, víztelen vidéken.” (Zsolt 63, 2)
Ezért elmélkedésünknek két mondanivalója van, ami egybeforr. Egyrészt a teremtettségünk hallatlan csodájáról, másrészt pedig az örök élet utáni küzdelmünk szépségéről szeretnék szólni.
A magyarországi ferences atya, Barsi Balázs egyszer egy súlyos betegség után így nyilatkozott: „a betegágyon fekve, amikor már az imádság is nehéz volt, egyszer csak ezt a hangot hallottam: „akarod-e, hogy legyek számodra?” Ott és akkor megértettem, hogy Isten mindenem akar lenni.
„A magzat az Istenben pihen…” – mondja Balázs atya. Mi, akik minden évben iparkodunk felkészülni a húsvét szent misztériumának megélésére, sokszor elfeledjük, hogy Isten szeretete életünk első pillanatától kezdve átölel. A magzat Isten közelségében van – Isten az övé. Nekünk is volt ebben részünk. Mégis most hol vagyunk? Készülünk a szent ünnepre, de megéljük-e ezt az egységet? Élünk-e a szentségek erejével, hatásával? A szentgyónás a szeretet szentsége, amikor Krisztus visszaemel abba a magzati állapotba, hogy Istennel legyünk. Az élő Istennel lenni így annyit tesz, hogy nincs halál, azaz teljes megsemmisülés.
Csak egy a feladat: óvni az istengyermekség kegyelmét. Enélkül senki sem mondhatja, hogy szereti az Istent és ha mégis, akkor önmagát csapja be és hazudik.
Drága testvéreim! „Negyven nap és negyven éjjel böjtölt, végül megéhezett. “ (Mt 4,1) – halljuk nagyböjt első vasárnapjának evangéliumában. Máté evangélista Jézus Krisztusról írja ezt, mielőtt megkísértette volna Krisztus urunkat a sátán. A negyven év a szentírásban egy egész emberöltőt jelent. Szól hozzánk az Úr. Hozzánk, akiket megformált egyenként és néven szólított fogantatásunk pillanatában. Ha figyelmesen hallgatjuk lelkiismeretünk hangját, akkor meghallhatjuk: „Mit akarsz (még) elérni az életben, vagy elég leszek én számodra? Miért érdemes élni: emberért, vagy bennem élni másokért? Elég csak állandóan a földre és a molyrágta dolgaidra gondolni, azokért küzdeni, vagy végre az üdvösségedért is teszel valamit? Elismered-e, hogy van egy Atyád, aki a rejtekben is lát téged, vagy gyakran hiszed azt, hogy te senkit se érdekelsz? Le akarsz borulni a világ előtt, hogy kényelmed meglegyen, vagy hálás maradsz jóban és rosszban is?“ – szólhat a Mester hangja. Hiszen az egész életünk történései ott lehetnek előttünk. Isten iránti őszinte bizalommal belenézhetünk életünk tükrébe és válaszolhatunk ezekre a kérdésekre.
Ha őszinte szívvel állunk meg Krisztus urunk keresztje alatt, meghallhatjuk az Urat, aki hozzánk is szól, ahogy akkor és ott Jákob kútjánál a szamáriai asszonyhoz, aki felismerte Jézus Krisztusban az élő forrást.
Merjük felismerni, hogy Istenben forrásozik létünk értelme és célja! Értelme, hogy csalatkozhatatlan szeretettel vagyunk átölelve, mint egy magzat, ha akarjuk. Célja pedig ez: örök élet, közösség Istennel.
Ebben az évben Budapest ad otthont a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusnak. Áldásos év lehet mind neked testvérem, mind nekem, de minden Istent kereső léleknek, egész közösségünknek. Az Úr előtt megpihenő lélek megláthatja saját létének csodáját az Eucharisztiában ránk tekintő feltámadt Úrban. Merjünk rátekinteni, akár örömteli, vagy fáradt, beteges, lelkünknek homályos napjaiban is. Mert ha rátekintünk, nem csak arra a rövid időre vigasztal meg, hanem elkísér pusztaságunk vándorútján. Így a lélekben felszakadhat a zsoltáros szava: „Hiszen te megsegítettél engem, és szárnyad árnyékában örvendezhetem. Lelkem tehozzád tapad, és jobbod erősen tart engem.“ (Zsolt 63, 8-9) Valóban, Ő hordoz bennünket, aki megnyitotta a vakok szemét és életre keltette Lázárt, hogy kinyilatkoztassa isteni hatalmát: világosság a világtalannak, élet a halottnak. Kérjük az Urat, hogy nyissa meg szemünket, oldja fel lelkünk halotti gyolcsát, hogy megvallhassuk nemcsak húsvét szent éjszakáján, hanem minden alkalommal, amikor megtapasztaljuk Isten közelségét, gyógyító vigaszát, aki így szól: „Én vagyok a föltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meg is halt, élni fog és mindaz, aki él és hisz bennem, nem hal meg soha.“ (Jn 11,25 – 26).
