A bezártságot elfogadva az emberek betartják ebben a szokatlan helyzetben az óvintéseket, s ez így van jól. Jó volt érezni, hogy „törődnek” velünk, ami indokolt is, hiszen az országok fenntartója a lakosság, mely élni akar: családban, közösségben, nemzetben, otthonában, békességben, egészségben.
De mi lesz ezután? Mindenütt azt olvassuk, érezzük, hogy már semmi nem lesz a régi, minden megváltozik. S ki-ki a szemlélete szerint próbálja megfejteni a jövőt, de ehhez nem kap reményt, útmutatást, megnyugtatást az ország vezetőitől.
A hazai intézmények, s az életet segítő létesítmények: munkaadók, egészségügyi központok, gyárak és bankok, mind válságos helyzetbe kerültek.
Az ország élén álló vezetők pedig eddig semmivel nem nyugtatták meg a népet, mely ez országot alkotja, fenntartja, működteti becsületes munkájával, gyermekei nevelésével, kötelességeinek teljesítésével. Nem kaptak tájékoztatást arról, hogy milyen segélyt, támogatást, megélhetési minimumot biztosítanak számára, a hajléktalanoktól kezdve a fiatal családokig.
Nagyon nehéz helyzetben vagyunk, s bár még a bezártság „előnyeit” élvezzük, de tudatunkban ott van a félelem, a jövő miatti aggódás.
Már most százak és ezrek vannak munka nélkül. Családosok, s egyedül élő emberek. Azok, akik felnőtté válásuktól kezdve minden fizetési kötelezettségüket teljesítették (mert így tanulták meg, és merték volna nem megtenni), s nem kis összeget vitt el tőlünk az állam munkába állásuk óta, amiből sem az egészségügyi, sem a mindenféle egyéb biztosításokból a legtöbbünk az életében semmit nem kapott vissza.
S most itt áll az ember, s még csak megnyugtató reményt sem kap az állam részéről, hogy némi biztonságot érezzen, ha teljes anyagi végkimerülésbe kerül a munka nélkül maradt család, az eladósodott fiatal házaspár, a beteg, műtétre, kezelésre váró ember, az otthonát építő fiatal, a gyerekeket nevelő családok ezrei.
S mindeközben a boltokban napi szinten emelkednek az árak, a bankok kegyetlenül „megvágják” klienseiket, a vállalkozók csődközeli állapotokban vannak, és sorolhatnám. Mi lesz velünk ezután, amikor a riasztgatásból, pánikból már kaptunk eleget?
Megértem én, hogy nem könnyű sem a vezetésnek, sem a legfelsőbb állami szerveknek. Ahhoz meg nem értek, hogy egy országnak hogyan kell felkészülnie egy katasztrófahelyzetre, de biztosan megvan ennek is a forgatókönyve.
S nem olvasunk arról sem, hogy a helyzetre való tekintettel az állami fizetéseket csökkentenék a vezérkarnál, mely jövedelmek teljes aránytalanságban vannak az átlagember fizetésével.
Most! Mert helyzet van! Lenne hová szétosztani: egészségügy, iskolaügy, családtámogatás stb.
Egy ilyen gesztus is megnyugtatná némiképp a kedélyeket, hogy érezze a nép, hogy komolyan aggódnak érte és segíteni akarnak neki.
Hogyan tovább? Ez itt a kérdés!
