Világszerte eltérő az anyák napjának időpontja, de nem is az a lényeg, hogy mikor, s még csak az sem, hogy legyen egy kijelölt nap, amikor őket köszöntjük, hiszen egy nap nem elég, hogy kifejezzünk hálánkat, köszönetünket azért, amit az édesanyánk egész életen át tartó szeretettel, gondoskodással, önfeláldozással értünk tesz.
Ráadásul tartsuk bár ezt a napot ezen, vagy a jövő vasárnapon, erre is, mint mostanában életünk minden területére, rányomja bélyegét a gonosz vírus, mely nagyon sokakat arra kényszerít, hogy mint már végeláthatatlannak tűnő hetek, hónapok óta, az idősek egészsége érdekében ne köszöntse személyesen virággal, csókkal és öleléssel az édesanyját, nagymamáját.
Embert próbáló a távollét, elfogadni, hogy a személyes köszöntés, a csók, az ölelés ezúttal árthat, hiszen semmire sem vágyunk jobban egész életünk során, mint szülőanyánk gyengéd érintésére, szerető csókjára. Ez az önfeláldozó gondoskodás, féltés, aggódás végigkísér bennünket magzati létünktől fogva szerencsés esetben már deresedő hajú korunkig, amíg édesanyánkat körünkben tudhatjuk, sőt, azon túl is, hiszen tanítása, intelmei, okos, józan tanácsai egész életünkben a segítségünkre vannak, vezérfonalként szolgálnak hétköznapjainkban és nehéz élethelyzeteinkben egyaránt.
Jómagam, aki nem szeretem az egy napra korlátozódó „akciószerű“ ünnepléseket, úgy érzem, az lenne a természetes, ha minden nap anyák, sőt apák napja lenne.
Mégis kellenek ezek a kijelölt ünnepek, mert arra szolgálnak, hogy a mindennapok rohanásában megállva elgondolkodjunk az ünnepelt természetesnek, szinte magától értetődőnek vett szüntelen gondoskodásáról, áldozatvállalásáról, hiszen mint ahogy a mondás tartja: Isten anyákat teremtett, mert ő maga nem lehet ott mindenhol személyesen. S miután ezt tudatosítottuk, megtegyük azt, amit ebben a rohanó világban annyiszor elmulasztunk: mondjunk érte köszönetet! Hiszen nem lehet elégszer megtenni, s mégis oly kevésszer tesszük.
Pedig az a szó, hogy köszönöm, a legszebb szavaink egyike, a maga halk egyszerűségében, vagy talán éppen ezért. Mondjuk ki hát gyakran, annak, aki arra a legméltóbb, az édesanyánknak! S ha most nem tehetjük személyesen, akkor telefonon, vagy korunk más vívmányait igénybe véve, addig is, amíg nem keríthetünk sort a személyes találkozásra, az ölelésre.
Isten éltesse az édesanyákat!
