Szent Iván éjszakájának, más néven nyárközép éjszakájának a június 23-áról 24-ére virradó éjszakát nevezik. A történészek az egyik legpogányabb ünnepnek tartják, ennek ellenére napjainkban Keresztelő Szent János egyházi napjához és Szent Iván (azaz Keresztelő János) névnapjához kötődik. Az Iván név a régi magyar Jovános, Ivános alakjából származik, illetve a János név szláv változatából.
A magyar nyelvterületen a délszláv hatást mutató Iván változat honosodott meg a magyar Jánossal szemben. Régen a júniust is Szent Iván havának nevezték. A hónap római elnevezéséből is látszik, hogy a június Júnó istennő hónapja, aki a házassággal megszentelt szerelem pártfogója. Egykor a házasságok jó részét is Szent Iván táján, de legalábbis nyáron kötötték, így ebben az időszakban különösen sok gyermek fogant.
Szent Iván éjszakáját a nyári napfordulótól három nap választja el, mivel az június 21-re esik az északi féltekén. Korábban a csillagászati nyár kezdete valóban június 24-re esett, de a tropikus időszámítási mód sajátossága és a korábbi naptárreformok következtében szétvált a két ünnep.
A napfordulóhoz világszerte világi és egyházi ünnepek kapcsolódnak, mivel ekkor van az év legrövidebb éjszakája és az emberek számára a fény és a sötétség váltakozása mágikus eredettel bírt. A sötétség az elmúlást, a fény pedig a megújulást jelentette, ezért ezen a napon az emberek nagy tüzeket raktak, hogy elűzzék a sötétséget.
A nyárközép napja az éves tevékenységi kör jelentős napja a neolitikus idők óta. A nyári napfordulót a kezdetektől tisztelték, de később is megünnepelték a kelták, a germánok, a szlávok, és az északi népek szinte mindegyike, ahogy ma is teszik. A pogány hagyományban a tűz egyrészt napszimbólum, tehát a nap megújhodását kívánták elősegíteni a tűzgyújtással, másrészt a testi-lelki megtisztulás szimbóluma is. A keresztény egyház a pogány hagyományokra visszavezethető kultikus tüzeket átültette az egyház liturgiájába, s a tüzeket megszentelte.
Az észtek különös jelentőséget tulajdonítottak a nap hajnalán szedett harmatnak, ezt életvíznek tartották, ezzel mosták meg a beteg szemet, úgy tartották, ettől meggyógyul. Szokás volt még a házba nyírfaágat vinni, amely szintén az ünnep szimbóluma északon.
Széles körben tartottak rítusokat és rituálékat a legrövidebb éjszaka, a természet és a fák tiszteletére. A tűzfesztiválok és a szerelmi mágia, varázslás és bűbáj éjszakája volt ez (lásd: Shakespeare Szentivánéji álom című darabja).
Az éjszaka és a tűz mágikus bűbáját hatásosnak gondolták mind az aktuális szerelmekre, mind az eljövendőkre: a szerelmeseknek együtt, vagy külön-külön kellett átugraniuk a szerencsét hozó lángok felett, melyek így elűzték tőlük a rosszat.
A faluvégen, erdőszélen rakott tüzeknek varázserőt tulajdonítottak: miszerint megvédenek a boszorkányoktól, a rovaroktól, rágcsálóktól, betegségektől, elsősorban a pestistől, a termést pedig védik a jégveréssel szemben. Szokás volt különféle gyógynövényeket, illatos növényeket égetni, füstölni, hogy a gonoszt távol tartsák.
A varázslás és a bűbáj éjszakája (Fotó: Femcafe)
A tűz körül a fiatalok termékenység- és szerelemvarázsló dalokat énekelnek, körülállták, körültáncolták a tüzet. Az izzó parazsat, majd a kihűlt hamut szétszórták a földön, hogy ezzel megóvják a termést.
Régen a tűzugrás alatt a falu összes fiatalját összeénekelték valamelyik párosító énekben, ami bizony hosszú ideig tartott. Innen ered a mondás: hosszú, mint a szentiváni ének.
A palóc lányok a tűzgyújtás után a legényekkel a kenderföldre mentek, ahol egyenként a kenderbe heveredtek. Azt tartották, hogy amelyikük után a kender feláll, az egy éven belül férjhez megy.
A tűzbe vetett gyümölcsnek, főként a Szent Iván-napi almának gyógyító erőt tulajdonítottak. A tűzben sült almát a gyermekeknek adták, hogy egészségesek maradjanak; Szeged vidékén a fog- és hasfájás orvossága volt, Baranyában a sírokra is tettek a sült almából.
Csongrádon azt tartották, hogy a tűzbe azért kell almát dobni, hogy az elhunyt rokonok is fogyaszthassanak a gyümölcsből. Más mágikus eljárások, cselekmények és hiedelmek vízzel, növényekkel, füvekkel, virágokkal kapcsolatosak. Az ünnep estéjén kötött koszorúnak egyes vidékeken különös erőt tulajdonítottak, s a ház elejére akasztották tűzvész ellen.
A csíki székelyeknél az angyalozás szokása járta. A faluban a házak elé lombokból sátrat emeltek, abban imádkoztak. A falubéli kislányok csoportosan jártak házról házra, köszöntőket mondtak, a háziaktól pedig süteményt, néhány fillért kaptak cserébe.
A tűzbe egyébként illatos, gyógyító füveket is szórtak az asszonyok. Menyhén, Gímesen virágos bodzafaágat pároltak a tűzön, amit később daganatra tettek. Tardoskedden a tűzön megpörkölt vadbodzát az ágyba vitték a bolhák ellen. Vajkán vasfüvet, fodormentát, tisztesfüvet füstöltek, ebből főztek teát „mellfájás” ellen.
A legromantikusabb persze a szerelmi varázslás, de sok más indoka is lehetett a határban ilyenkor gyújtott tűznek. Sokszor az egymás melletti falvakban is különböző céllal, magyarázattal gyújtották a máglyát.
A Nyitra megyei Pogrányban gazt égettek, azt tartották, hogy ezáltal tiszta lesz a gabona és jobb lesz a termés. Nagyhinden úgy vélték, nem veri el a határt a jég, amerre a tűz füstje száll. Tardoskedden a kártevőktől és a ködtől akarták így megóvni a határt. Az Ipoly menti falvakban a kenderföldek mellett gyújtották a tüzet, és a tűz átugrálása előtt és után leheveredtek a kenderföld szélén. Itt nem az emberi, hanem a kendertermény-varázslás volt a cél.
