Egy 1952-es törvény értelmében országos viszonylatban kiépítették a népművelési és népművészeti tevékenység szakmai irányítói és metodikai hálózatát. A koncepció értelmében Turócszentmártonból fokozatosan Pozsonyba költözött az amatőr műkedvelői művészeti élet szervezését és irányítását biztosító/felügyelő országos hatósugarú intézet állami költségvetéssel működő központja. Az átköltöztetést 1954 végére befejezték.
Ekkor jött létre a népművelési tevékenység szlovákiai központi szervezését biztosító, illetve végző Népművelés Központ Pozsonyban a Liga passzázsban (Osvetové ústredie), és a Szlovákiai Központi Népművészeti Ház a volt TATRA bank épületében ugyancsak Pozsonyban az SzNF téren. (Slovenský dom ľudovej a umeleckej tvorivosti – SDLUT). Az épület volt a Kultúrügyi Megbízott Testület székhelye, ma a Kulturális Minisztérium székhelye. Martinban, a Slovenská Matica épületében csak a színházi ruhákat és kellékeket kölcsönző részleg maradt. Mindkét újonnan létrehozott intézet keretében a magyar nemzetiségi kulturális élet irányítására osztályonként egy-egy magyar nemzetiségi szakosztály jött létre.
Az intézmények kialakításakor a Csemadok – hasonlóan az ország többi társadalmi szervezetéhez – központi pártutasításra 1955 első felében leépítette a kulturális osztályát és köteles volt az állami fennhatósággal létesített intézetek részére szakdolgozóit státusszal együtt átadni. A népművelési központba 3 egész státuszt és személyt: dr. Koczka Istvánt, Jakobs Gyulát és Gyurcsik Mártát, a népművészeti házba 4 egész státuszt és személyt: Szijjártó Jenőt – ének-zene szakelőadó, (később Viczay Pál), Hemerka Olgát – táncmozgalmi szakelőadó (később Takács András), Staudt Ilonát – színházi szakelőadó, akit hamarosan felváltott a Martinból lehozott Hanus Július magyarul is perfekt beszélő szlovák szakember, de a magyar referátumok adminisztrátoraként ott maradt Staudt Ilona is. Ezek a létező osztályokon a magyar ügyek intézői/referensei lettek. Hanusnak, mint teljesen megbízható szlováknak a magyar színházi ügyek intézése mellett feladata volt a magyar szakelőadók szöveges kiadványainak az ellenőrzése is, ezért a színházi ügyintézést az adminisztrációs feladatok mellett főleg Staudtné végezte.
A Csemadoknak ez a lehetőség nagyon jól jött, mert egyrészt így azonnal el tudta helyezni az 1955. március 31-el központilag megszüntetett állami népművészeti együttesének, a NÉPES-nek a szakembereit, másrészt hathatósabban foglalkozhatott a kulturális élet szervezésével, a helyi szervezeteken belül a tánc-, az ének-, a zene-, a színjátszó-, művészeti csoportok, valamint író-olvasó találkozók, népművelési előadások, szlovák nyelvtanfolyamok, magyar tanítási nyelvű alap- és középiskolák stb. szervezésével. Az intézetek is jól jártak a Csemadoktól átdiszponált képzett magyar szakemberekkel. Természetesen, ahogyan az újonnan létesített szakmai központokban kiépültek a magyar referátumok is, hasonlóképpen a magyarok lakta kerületekben és járásokban is kiépültek a népművelési/népművészeti központok és benne létrejöttek a magyar referátumok is. Ezek létszámilag általában az adott területen a lakosság nemzetiségi összetétele igénye alapján alakultak ki. Például Dunaszerdahelyen, Komáromban a nemzetiségi lakossági összetételt figyelembe véve, több magyar ügyintéző dolgozott, mint szlovák.
Ötéves az Intézet Táncosztálya. Jobbról 1. Cyril Zálešák oszt. vez.5. Takács A. magyar táncreferens, 7. Viczay Pál magyar ének-zenei referens. 1959. (Fotó: Takács András archívum)
Ezeknek a magyar szakreferenseknek, akikből osztályonként csak egy személy volt, az adott osztály teljes feladatkörét a magyar mozgalom részére egyedül kellett ellátnia. Én a katonaságtól leszerelve már nem mehettem vissza a Népeshez, ahonnan 1953-ban bevonultam a tényleges katonai szolgálatom letöltésére, mert az együttest időközben megszüntették, így megszűnt a munkahelyem is. A Csemadok, amelynek az alkalmazotti státuszába tartoztam, mint a Népes koreográfusa, sem tudott a szakmai felkészültségemnek megfelelő feladatkörben tovább alkalmazni, mert kötelezték a népművészeti osztályának a megszüntetésére.
Így engem is átirányított az új szakmai intézethez, ahol a táncosztály keretében az öt szlovák szakreferens mellett a táncmozgalommal kapcsolatos minden feladatkört magyarul, egyedül kellett végeznem. Egy személyben voltam koreográfus, táncpedagógus, szakmai irodalmi szerző és szerkesztő, fesztiválok szervezője, néptánc gyűjtő, néptánc szakvezetői iskolázások szervezője, és előadója, stb., de be kellett kapcsolódnom az intézet országos rendezvényeinek végrehajtásába is. Pl. 1956-ban, az akkor második alkalommal megrendezett szlovák országos népművészeti fesztivál (Východná) műsora főrendezőjének, Cyril Zálešáknak, aki az intézet táncosztályának a vezetője volt, viszont az ő feladata volt az országos népművészeti fesztivál főműsor rendezése is, én, mint a magyar táncreferense a helyettese lettem. Nem volt pardon, a munkatöltetem részét képezte – csinálnom kellett. A nagy leterhelés mellett ennek a magyar táncmozgalom részére jelentős hatása is volt, mert így közvetlenül lehetőségem adódott nagy tapasztalatra szert tenni, amit aztán a magyar rendezvényeknél hasznosíthattam. Hasonlóképpen leterheltek voltak a színházi, és az ének-zenei szakosztályok magyar ügyintézői, valamint a kerületi és járási népművelési intézetek magyar referenseinek a munkaköre is. A munka végzését az tette elviselhetővé, hogy államilag biztosítva volt az évi munkaterv szerint a működés költségvetése is.
Ezeknek az intézményeknek államilag meghatározott, és költségvetésileg biztosított feladata volt a népművelési és népművészeti tevékenység szakmai és módszertani irányítása, színvonalának szakmai felügyelete, a szakmai vezetők: színházi rendezők, koreográfusok, tánctanárok, karnagyok, népművelési szakdolgozók, stb. kinevelése, a szakirodalom, a műsoranyag, a népnevelői előadói anyag, stb. kiadása, a szakmai vetélkedők, a fesztiválok, a versenyek szervezése, az új alkotásokra pályázatok kiírása, a társadalmi és kulturális szövetségekkel szoros kapcsolattartás, köztük a nemzetiségi szövetségekkel, így a Csemadokkal is.
A Népes.. Az együttest Ág Tiborral és Béres Józseffel hármasban azért tudtuk megszervezni, mert a cseh, a szlovák és az ukrán együttesek már léteztek. Én a tánckar művészeti vezető koreográfusa voltam.
Az intézetek létrehozásával a továbbiakban a Csemadok a szervezési kapacitását a rendezvények szervezésére fordíthatta. A színházi mozgalom részére már az 1950-es évek elejétől folytak a különböző versenybemutatók, Pl. A falusi színjátszó csoportok országos versenyfesztiválja, a Szocialista dráma országos fesztiválja, stb. de a többi művészeti területen a magyar mozgalom keretében ezeket a versenyfesztiválokat még meg kellett szervezni, illetve olyan mennyiségi és minőségi szintre kellett felnevelni az amatőr művészeti csoportokat, hogy szükségessé váljanak a versenyeztetésükre a megfelelő versenyfórum-hálózatának a kiépítése. Addig, amíg a csoportok, a művészeti kollektívák erre a szintre eljutottak, a Csemadok szorgalmazta a fejlettebb csoportok bekapcsolását az országos versenyfesztiválokba. Pl így jutott el a Komáromi Magyar Gimnázium tánccsoportja 1952-ben a szlovákiai táncegyüttesek országos döntőjére, Kassára, Vagy 1955-ben a Csemadok Pozsonypüspöki Felső-csallóközi Népi Együttese Osztravára az országos döntőre, a Csemadok Komáromi Helyi szervezetének színjátszói Prágába a színjátszó együttesek köztársasági döntőjére. Előtte mindegyik csoport sikeres volt a járási és a kerületi, majd a szlovákiai központi döntőkön.
A színjátszók országos seregszemléje után a tánc-, ének- és zenekultúrával foglalkozó együttesek részére jöttek létre a magasabb szintű magyar seregszemlék. Első ilyen nagyobb területet felölelő rendezvény-sor volt az, hogy 1955-ben a Csemadok több járásban megszervezte a járási Csemadok napokat, dal- táncünnepélyeket, aratási ünnepélyeket, melyeknél műsorépítési mintául szolgált a Csemadok III. Országos Közgyűlése keretében Pozsonyban, színházban megrendezett országos méretű fesztiválműsor, illetve az állami népművészeti intézetek által megrendezett verseny-seregszemlék.
(Folytatjuk)
