Szeberényi Lajos költő, egyházi és pedagógiai író, evangélikus lelkész Petőfi selmeci iskolatársa, közeli jó barátja volt. Ő is azok közé tartozik, akiket a magyar és a szlovák művelődéstörténet egyaránt számontart. Kétszáz éve, 1820. augusztus 15-én született Maglódon. A selmecbányai gimnáziumban érettségizett, Pozsonyban és Pápán végzett teológiai, illetve jogi tanulmányokat.
A Petőfivel kapcsolatos barátságáról írják egy helyütt, hogy az néhány évig igen szoros volt, ám
„kapcsolatuk 1845-ben megszakadt, mert egy zsebkönyvben a költő engedélye nélkül kiadta Petőfi néhány diákkori versét, majd amikor az tiltakozott Szeberényi eljárása ellen, egy folyóiratban álnév alatt szigorú bírálatot írt Petőfi verseiről, s több személyeskedő hangulatú cikkben megtámadta.
(…) Petőfi diákéveire vonatkozó műve becses életrajzi forrás”. (Kenyeres Á. főszerk., 1969. 717. l.)
A Néhány év Petőfi életéből című, 1861-ben Szegeden megjelentetett Szeberényi-könyv kapcsán egy másik helyen azt olvassuk, hogy – bár az sok forrásadatot közöl – szerzője nem rettent el a ferdítésektől sem. A Petőfi–Szeberényi-barátság alakulásának elemzése nem e rövid írás feladata. Leszögezhetjük viszont: Szeberényi abban nem szépít, hogy Petőfi hosszú időn át megmutatta neki új költeményeit, s kikérte a véleményét is. Szeberényi azonban „lassanként bizonyos fensőbbséges, pártfogói modort vesz fel, amit Petőfi később vissza is utasít”. (Petőfi S., 1973. 196–197. l.) Az elhidegülés 1845-ben Szeberényi hibájából már valóban ellenségeskedéssé vált. Bár 1848-ban Szeberényi újra közeledett volna Petőfihez, de ő már nem mutatta jelét a viszontközeledésnek.
Térjünk most azonban vissza egy kis időre a Petőfi–Szeberényi-barátság kezdeteihez, a selmeci hónapokhoz. Szeberényi könyvének első lapjain olvassuk:
„Én Petőfivel Selmecen léte első napjaiban azonnal megismerkedém, s történt legyen később köztünk bármi, ismeretségünk nemsokára a legőszintébb, legtisztább barátsággá fejlődött. Szegény fiúk voltunk mindketten, a magyar nyelvet és irodalmat szerettük mindketten, a magyar társaságban – melyben egyébként akkor P. irántam, mint a társulat elnöke iránt különös tisztelettel viseltetett – együtt munkálkodtunk, gondolkozásunk, vágyaink egyenlők lévén, igen természetes, hogy az egykorúak bizonyos belső titkos kötelék által egymáshoz csatoltatva érzék magukat. November 7-e volt, midőn Petőfi a selmeci magyar társaságban első munkájával föllépett: »A hűtelenhez«, melyet alább közlök. Bírálója én voltam.” (Szeberényi L., 1861. 8. l.)
Aztán azt is elmondja Szeberényi, hogy Petőfivel szinte naponta találkoztak: együtt olvasták Vörösmarty műveit, munkáikat kölcsönösen megmutatták egymásnak.
Petőfi sokat beszélt barátjának a színészetről, meg arról is, hogy nevét, „mely neki nagyon tótosan hangzott, megváltoztassa”.
Az 1839. február 10-i selmeci Petőfi-távozásról is részletesen írt Szeberényi. Nem csoda, hisz mindennek legközvetlenebb tanúja volt:
„Az utolsó éjt nálam tölté, nehogy szállásán elmenetelét észrevegyék. Kevés holmiját egyenkint köpönyege alatt hozzám hordogatta. Az éj beszélgetés közt csaknem egészen álmatlanul múlt el. Hová akar menni, nem tudhattam meg tőle; alkalmasint még maga sem tudta. Hajnalban e szavakkal keltett fel: »Pajtás, én megyek.« És egy fehér vászontarisznyába rakván ruháját, ezt vállaira akasztá, s menni készült.” (Szeberényi L., 1861. 14. l.)
Megígérték egymásnak, hogy sorsuk alakulásáról kölcsönösen tájékoztatják egymást. Ez tehát 1845-ig tartott. Ennek eredménye az a négy Petőfi-levél, melyet Szeberényi sokáig őrzött. Ezenkívül barátságuk terméke a Kegyetlen a végzet… kezdetű Petőfi-vers, melynek sorait 1839. január 19-én írta Szeberényi Lajos emlékkönyvébe. A Selmecen keltezett sorok többek közt így hangzanak:
„Kegyetlen a végzet; nem hagy sok időt örülni
Minket együttlétünk édeni napjainak.
Ámde az a földnek bármely részére ragadhat,
Érted ezen kebel ég, s lészen örökre hived.”
Szeberényi néhány ereklyét is őrzött a költőtől, többek között az első latin tankönyvét vagy Toldy Ferenc Handbuch der ungarischen Poesis című könyvét. 1846-ban Szeberényi Pestre költözött, ahol újságírással foglalkozott. A Priateľ ľudu (A nép barátja) című kossuthianus szlovák néplap harcos szerkesztője lett a forradalmi publicista. Forradalmi szikrák címmel 1848-ban Jenőfi álnéven Pesten költeményeit is kiadta. Öccse, Andor is rendíthetetlenül helytállt a forradalom alatt. Ugyanakkor elismerték és becsülték Ján Kollárt is. 1851-ben békéscsabai reáliskolai tanár, később makói, szegedi és pozsonyi evangélikus lelkész lett.
Szeberényit a magyar–szlovák szellemi és kulturális közeledés előfutárának is tartják. Tagja volt a Kisfaludy Társaságnak, amely 1866-ban Pesten kiadta a Tót népdalok című kötetet.
Ennek anyagát Szeberényi Lehoczky Tivadarral és Törs Kálmánnal fordította. A kötet bevezető tanulmányát Szeberényi írta. Ebben „nemcsak a népművészeti alkotások nemzetközi jellegéről és értékeiről írt, hanem az összehasonlító szempontot is érvényesítette. Több népdal megfigyelése alapján arra a következtetésre jut, hogy sok esetben lehetetlen az eredetiség megállapítása”. (Chmel, R.1980. 120. l.) A kötet magva egyébként az a válogatás lett, melyet Szeberényi 1847-ben fordított le öccsénél, Szeberényi Andornál Maglódon. A mintegy 50 népköltészeti alkotást Ján Kollár Národnie zpievankyjából ültette át magyarra. (Kemény G., 1977. 132–133.l.) Bevezetőjében Szeberényi kritikusan megjegyzi, hogy bár Kollár kötete 2500-nál több dalt tartalmaz, köztük vannak olyanok is,„melyeket nem ismerhetünk el valóságos népdaloknak, de más felől a gyűjtés nem teljes, valamint magam is, szűk ismeretem dacára is, nem egy népdalt ismerek, melyeket ott hiába keresünk”. (Szeberényi L., 1866. VI. l.)
Szeberényi az említett műveken kívül még sok más egyéb munkát is megjelentetett. Ilyen például a Búvirágok című verseskötet (Pest, 1848), a Magyar olvasókönyv a tót ifjúság számára (Pest, 1848), a Politikai szónoklattan (Pest, 1849), a Tanítók és anyák könyve (Gyula, 1854), a Népszerű imakönyv… (Pest,1861), a Kis magyar (Arad, 1862) stb.
Jeles elődünk Pozsonyban hunyt el 1875. június 4-én.