Ami nem öl meg, az megerősít, tartja a mondás, melynek igazságtartalmát azonban erre a jelenlegi kétségbeejtő helyzetre, a koronavírus-járványra nem lehet vonatkoztatni. Ebben az esetben ugyanis egyre inkább az válik érvényessé, hogy akit nem betegít meg a vírus, azt megnyomorítja az aggódás, a kapkodó intézkedések, értelmetlen és érzéketlen korlátozások és tiltások, az állás, a megélhetés elvesztése, az anyagi csőd, a családtagoktól, barátoktól való elszigeteltség, a vallásgyakorlás ellehetetlenítése.
Gyilkos helyzet ez, melyben óriási a döntéshozók felelőssége. Még nagyobb a baj akkor, ha a döntéshozó alkalmatlannak bizonyul erre a feladatra. Alkalmatlan, mert megfontolt, józan lépések helyett zavaros, értelmezhetetlen, logikátlan, ugyanakkor ördögien cinikus döntéseket hoz. Mindezek mellett pedig a rá szakadt felelősség súlyának átérzése helyett a hatalomtól megittasulva a kiszolgáltatott, rémült tömegeket állandó fenyegetésekkel, bűnbakkereséssel tartja sakkban.
Nem a megfontolt erőt, a józanságot és az empátiát tapasztaljuk az ország vezetése részéről, hanem a mindenhez (is) értő és mindenben illetékes, magát napi rendszerességgel a képernyőre toló, Facebook-on posztoló és üzengető, vádaskodó kormányfő kapkodó, hisztérikus, a másik pillanatban hatalomittas megnyilvánulásait.
Azt, hogy diktatórikus módszerekkel dönt, majd kudarc esetén a felelősséget lazán áthárítja a környezetére, s hogy tévedhetetlennek érezve magát minden döntését igyekszik úgy feltüntetni, mint az egyetlen lehetséges megoldást.
Ilyen csodafegyver volt az országos tesztelés ötlete, melynek láttán úgymond ámulatba esik majd a világ és a szomszédok egymásnak adják a kilincset a receptért. Annyira bízott ebben a csodafegyverben, hogy annak sikertelensége esetén még a lemondását is kilátásba helyezte. S bár ezt az elhamarkodott ígéretét valójában senki nem vette komolyan, kisvártatva leesett neki, hogy a biztosnak vélt siker egyáltalán nem borítékolható, s a tesztelésen való részvétel kötelezővé nem tehető, ezért cinikus megoldáshoz, a „hatékony kényszerítő eszközökkel kicsikart önkéntességhez” folyamodott.
Kinyilvánította, hogy (Mikszáth után szabadon) két választás van Szlovákiában: tesztelés vagy karantén. S mivel ezt sem találta elég ütőképes érvnek, előállt a következő, természetesen ismét egyedüli lehetséges megoldással, ami nem más, mint az ország lezárásra, az előkelően hangzó lockdown (elvégre Szlovákiában szlovákul ugyebár), és a kijárási tilalom, ami az ígéretek szerint azzal váltható majd ki, ha elmegyünk és teszteltetjük magunkat.
Ha aztán mégsem így történik, mert biztosra vehetjük, hogy a teszteléssel sem oldódik meg varázsütésre minden, s beváltatlan marad az ígéret, arra is lesz magyarázat és holtbiztos, hogy ismét csak az istenadta nép lesz a bűnbak. Erre enged következtetni az is, hogy a próbatesztelés másnapján már azt nyilatkozta, a teszteléskor negatívnak bizonyult emberek nem kell, hogy egészségesek legyenek, amit ugyebár mások már előre megmondtak. Félreértés ne essék, ahhoz nem fér kétség, hogy mindent meg kell próbálni a szörnyű kór megfékezése érdekében, de nem ilyen módon és eszközökkel, átgázolva mindenen, még több ágazatot, vállalkozást, családot, még több megélhetést, életet tönkretéve, ha már maga vírus megkímélte.
De ugyan hogy is várhatnánk el egy embertől, hogy több empátiát tanúsítson a gazdasági szempontból megnyomorított emberek tömegeinek mindennapi megélhetési gondjai iránt, aki kijelentette, nem érdekli, hová tett a felesége a családi kasszából 10 millió eurót… S ugyan miért is érdekelné, van ott még, ahonnan ez a pénz jött, ügyes asszony, majd mepspórolja a kosztpénzből.
Sajnos egyre egyértelműbbé válik, hogy Matovič kormányfőként és emberként sem tudja kezelni a helyzetet, s bármennyire is a világot hetente megmentő Bruce Willis holmi nagyszombati változatának képzeli magát, nem véd meg bennünket a vírustól. Sőt, a dolgok jelenlegi állása szerint egyre inkább az a kérdés, hogy
ki véd meg minket Matovičtól?
