A közelmúltban ezzel a címmel jelent meg életművet bemutató nagyon értékes könyv Magyarország egyik vezető néptánc-koreográfusáról, Timár Sándorról a Püski Kiadó Kft. gondozásában, melynek szerzője Kiss Krisztina.
Timár Sándor koreográfus a szakma nagy öregjeinek egyike. Szolnok környéki tanyavilágból, szorgalmas, köztiszteletben álló parasztszülőktől származik. Az elemi népiskola négy osztályát a tanyasi iskolában végezte, utána beíratták az 1831-ben alapított, neves szolnoki Verseghy Ferenc Gimnáziumba, melyre mindig tisztelettel emlékezik. Itt kapcsolatba kerül a cserkészmozgalommal és azon keresztül megismerkedik a magyar népdallal és néptánccal, találkozik a kor legnagyobb tánckoreográfusával, Molnár Istvánnal, aki az 1940-es évek elejétől a nyári cserkésztáborokban néptáncot, népdalokat is tanított. A találkozás elindította őt is a néphagyomány-kultúra megismerésének Bartók Béla és Kodály Zoltán által kijelölt útján. Hetedikes, nyolcadikos gimnazistaként már néptánc- és népdalgyűjtéssel is foglalkozik. A gyűjtött táncokat, dalokat betanította a gimnázium regős cserkészei csoportjának. 1948-ban Gyulán az Országos Néptáncversenyen a későbbi kiváló hivatásos táncossal, Sajti Sándorral párosan járt juhásztánccal az országos figyelem látószögébe került.
A Magyar Állami Népi Együttes a 40. OKÜ-n, Gombaszög, művészeti vezető koreográfus: Timár Sándor, 1995 (Fotó: Takács András)
Érettségi után: „Szerettem volna kutató orvosnak tanulni – vallja. – Reménykedtem, hogy bevesznek az egyetemre, de hát én „kulákgyerek” voltam, a felvételire el sem mehettem.” Egy év múltán a színi akadémiával próbálkozott, de hiába volt sikeres a felvételi vizsgája, ott is megálljt parancsolt a „káderlapja”. Maradt a néptáncnál kultúrmunkásként Szolnokon. Aztán 1951 végén Molnár István felvételi vizsgát hirdetett a frissen alapított SZOT szakszervezeti együttesbe, oda már bejutott, s lett belőle hivatásos néptáncos.
Nagyon jó, neki való közegbe került. Társa lett Martin György, a későbbi világhírű néptáncgyűjtő tudós, akivel a kialakult testvéri-szakmai barátság élete végéig megmaradt.
Az együttest 1955-ben – minden sikere ellenére, anyagi okokból feloszlatták. Az állás nélkül maradt táncosok Molnár István vezetésével megalakítják az amatőr Budapest Táncegyüttest, abban táncol tovább. A társulat, amely két év múlva, 1957-től a SZOT Központi Művészegyüttese, Budapest Táncegyüttes néven szerepel, hivatásos együttesként ma is működik. Oda már Timár nem tartott velük, mert az év nyarán a franciaországi turné előtt kivált az együttesből és megindult a saját útján: amatőr együtteseknél besegített, Martinnal néprajzi gyűjtéseket végezve megismerkedett a hazai magyar és a magyarországi nemzetiségek – szlovák, szerb, cigány, román, német, bunyevác – tánchagyományaival, majd megalakítja a Vegyipari Dolgozók Szakszervezete központjának égisze alatt az amatőr Bartók Béla Táncegyüttest.
(Egy kis kitérő. Micsoda hasonlatosság, hogy Szlovákiában pontosan ebben az időben (1955) a Magyar Népművészeti Együttest, a NÉPES-t számolták fel, szüntették meg hasonló módon. „…az Együttest fenntartó Szlovákiai Kultúrügyi Megbízotti Hivatal – kitalálva a „Szlovákiai Központi Népművészeti Együttes” szépen hangzó gondolatát – még az év elején a Szlovák Állami Népművészeti Együttes vezetőivel közösen lebonyolította a „tehetségvizsgákat” a hivatásos ukrán és a magyar együtteseknél. Azokat a zenészeket, táncosokat, énekeseket, akik a vizsgákon megfeleltek és hajlandók voltak átlépni a szlovák együttesbe, felvette tagsága soraiba. Így töltötte fel saját tagságát tehetséges, képzett zenészekkel, táncosokkal, énekesekkel. A tagoknak más lehetőségük nem volt a pályán maradáshoz..,” mert vagy átmentek a szlovák együttesbe, vagy mehettek haza, vagy oda, ahol ki-ki állást, alkalmazást talált magának. (Takács András: A NÉPES, 38. o.)
A Timár, a Mesti című könyv hosszasan tárgyalja a Bartók Béla Táncegyüttes vezető koreográfusaként a „Csak tiszta forrásból” gondolat szellemében végigküzdött éveket. Ebben a fejezetben Timár mellett pálcát törve jelentős számban megszólalnak a korabeli táncegyéniségek, néprajzosok, koreográfusok, kiváló táncosok: Matin Görgy, Borbély Jolán, Andrásfalvy Bertalan, Novák Ferenc, Lelkes Lajos, Galambos Tibor, Sajti Sándor, Simai Zsuzsa, Vásárhelyi László, Varga Zoltán, Héra Éva és mások, akik a későbbi években is társai maradtak a „Csak tiszta forrásból” elv követésében.
Nagyon nehéz harc volt, mert a szovjet Mojszejev Együttes alkotói nemzetköziségi elv irányzat ellenében kellett a színpadra alkotott magyar néphagyomány-kultúra tiszta, nemzeti jellegének megőrzését elfogadtatni.
Az 1950-es évek második felére a magyar táncművészet területén, akárcsak a kulturális élet minden más területén a hivatalos szervek által is a Szovjetunió diktálta nemzetköziség elvének követése volt az uralkodó. Az 1945 után alakított hivatásos és a központi költségvetésből fenntartott/támogatott amatőr együttesek számára ez lett a természetes, a könnyebben járható út, az anyagilag, költségvetésileg támogatott követendő irány Magyarországon is, és a „Keleti zóna” országaiban.
A Bartók Béla és a Kodály Zoltán nevével, munkásságával fémjelezett „Csak tiszta forrásból” irányzatot felvállalt személyeknek és együtteseknek ez ellen kellett alkotói munkájukkal bizonyítani a nemzeti irányzat jelentőségét. A tánc vonalán elődnek számító Muharay Elemér és Molnár István már ebben az irányban munkálkodott, saját néprajzi gyűjtésük anyaga szolgált alkotásaik alapanyagául. Ennek az útnak a folytatását tűzte ki célul Timár Sándor és az általa alapította Bartók Béla Táncegyüttes. Munkásságát idővel a kulturális társadalom részéről hazai és külföldi elismerés övezte. Egy bő évtized alatt munkamódszerében és alkotói tevékenységében meghatározóvá vált a Bartók Együttes.
Timár Sándor 1995-ben Gombaszögön a 40. Országos Kulturális Ünnepélyen a felvidéki koreográfusokkal. Jobbról: Timár Sándor, Keszeg István, Péter Zsolt (Fotó: Takács András)
Ennek a folyamatnak a küzdelmes éveit tárja tanulságként minden táncot és zenét alkotó személy, illetve csoport elé a könyv. Tanulságul azoknak is, akiknek a véleményét Jánosi Sándor fogalmazta meg 1978-ban egy szakmai vita alkalmával… „Azt vetik Bartók szemére, hogy igaz, hogy ti jobban tudtok táncolni, mint mi, de mi művészi fokra emeljük a néptáncot, ti meg mumifikáljátok”. Fülembe csengenek a hazai táncos vitáinkon elhangzott hasonló megfogalmazások magabiztos szólamai, mert idehaza is sokat kellett vitatkozni, míg az 1980-as években a táncmozgalmunk elfogadta a „Csak tiszta forrásból” alkotni elvet. Sokat segített benne Timár, a „Mesti” is, a példával, amit a Bartók Béla Táncegyüttes és később már a vezetésével dolgozó Magyar Állami Népi Együttes fellépéseivel nyújtott az országos fesztiváljainkon Zselízen, Gombaszögön, illetve a tanfolyamainkon vendég oktatóként. A koreografálásról szóló nézetei, a tanfolyamainkon elhangzott alkotói krédójának első írásban megjelentetett füzete a pozsonyi Népművelési Intézetben, a Nemzetiségi Osztály gondozásában, tananyagként látott napvilágot.
Ebbe az időszakába tartozik a táncház létrehozásában vállalt szerepe is. Ezzel a kérdéssel is elég behatóan foglalkozik a könyv, úgy, hogy miközben Timár tevékenységét taglalja, rámutat a Bartók Együttes táncosainak jelentős közreműködésére, valamint arra is, hogy mennyire fontos a táncok tanításánál, színpadi, valamint táncházi táncolásánál az élő népzenekari zene közreműködése. Lényegében forradalmasította a táncok zenekíséretének a gondolatát. Hatására egymás után alakultak a „paraszt zenekarok” és váltak szerves részévé a táncmozgalomnak. Az abban az időben alakult zenekarok jelentős része megélte az alakulása ötvenéves évfordulóját is, pl: a Téka, a Muzsikás. (Ez a mozgalom is átjött hozzánk, és nálunk is nagyon pozitív változásokat idézett elő. Az amatőr együtteseink mellett megalakultak a „paraszt zenekarok” pl. a Szőttes mellett a Varsányi, a Hajós és a Tátika mellett a Czuczor, az Új Nemzedék mellett a Kováts Marcell, a Rozmaring mellett a Psota Géza, a Csalló mellett az Ürge Mária, a Csallóközi mellett a Vontszemű János, az Ifjú Szívek mellett a Szarka Gyula vezette Ghymes, a Kincső mellett a Mézes Árpád és felesége vezette Gereben. Ezek ott voltak a táncosokkal a kompozíció betanításakor, kísérték őket az előadásokon és táncházakban is muzsikáltak.)
Timár jelentős koreográfusnevelő munkát is végzett. Jó nevű, ma is alkotó koreográfusok kerültek ki a keze alól. A néptánctagozati osztály vezetője volt a Balett Intézetben a későbbi Táncművészeti Főiskolán. Meghívott előadóként járta az országot és oktatott a különböző néptánctanfolyamokon, vezetőképzőkön. Külföldön is tanított – pl. hosszú időn keresztül Japánban évente egy-egy hónapot. Kijárt Amerikába is. Fentebb már jeleztem, hogy nálunk is a koreográfusok hároméves tanfolyamain köztiszteletnek örvendő oktató volt. A felesége, Böske és a családja ebben is segítői voltak és máig is azok. E témakörrel is bőven foglakozik a könyv, de úgy, hogy közben korrajzot is ad.
A következő terjedelmes könyvfejezet a Magyar Állami Népi Együttesben eltöltött közel húsz évnek a leírása. Ott is reformra volt szükség. Rábai Miklós művészeti vezető és koreográfus 1974-ben bekövetkezett halála után a követői folytatták az általa kialakított alkotói, bizonyos értelemben magyar nemzeti néphagyományi elemekkel megreformált „mojszejevi stílusú” koreográfiai fogalmazást. Az Együttes koreográfusának kinevezése után ennek is nekifogott. Ezeket az éveket is bőven tárgyalja a könyv, tartalmazza a segítőtársak bátorító biztatásait is. Maga mellé állította a táncmozgalomban kiváló munkát végző koreográfusokat, valamint az általa kinevelt kiváló táncosokat, koreográfusokat, zenészeket is. Egyik erős támogatója a munkában a Bartók Együttesből táncosként magával hozott felesége, Böske lett. … „Amikor a Sándor az Állami Népi Együttes művészeti vezetője lett – meséli Zsuráfszky Zoltán, aki a Balett Intézet első néptánc osztályából Timárt megelőzve került az ÁNE-hez táncosnak – természetesen a Tékát hívtuk magunk mellé, később Ökrös Csaba és zenekara muzsikált a napi munkában is. Ez akkoriban óriási reveláció volt, hogy a napi tánctanulást élő zenekar kíséri. Egy olyan forradalmi újítás, amit Sanyi valóban meg is lépett/…/szakított a régi beidegződéssel, a „mojszejevi” táncstruktúrával/…/Az eredeti autentikus táncnak az ízét, a gyűjtéseknek a levegőjét, szellemiségét hozta be a néptánc művészetébe Martin György tudományos útmutatása alapján.”
A Csillagszeműek Táncegyüttes az ünnepi előadás végén köszönti Mesti-t. (Fotó: Gyűrösi Ábel)
És ezt elfogadtatta a hazai és a külföldi kulturális élettel, valamint a politikummal. Elfogadtatta a közönséggel, a politikummal a megújhodott magyar néptáncmozgalmat és az Állami Népi Együttest. Alkotói életének alkonyán, amikor a kora már elparancsolta az ÁNE-ból, Böskével és a családdal együtt megalakították a Csillagszeműek Gyermektáncegyüttest, mely mára világhírűvé emelkedett és mintegy 500 gyermek boldog alkotói otthona.
A Család fejezet zárja a könyvet, melyben Az apa és elsőszülött fia – ifj. Timár Sándor, Nádasdy Borbála, akit lányává fogadott Böske, A tisztelet – Nagy Éva emlékének, Mészáros Géza és Nagy Nelli családi élményei, Timár Böske, a tánc és a család elválaszthatatlanságáról szól és az Utószó tesz vallomást a nagy összetartozásról.
A könyvet minden tánccal és zenével foglalkozóknak ajánlom és azoknak is, akik „csak” szerelmesei, tisztelői, nézői – szóval minden „betűt ismerőnek” és „képlátónak”, azoknak, akik olvasásával szebbé óhajtják tenni az életüket. Beszerezhető – gondolom – Magyarországon a Püski kiadónál és a könyvesboltokban.
