Kátai Zoltán, Kossuth-díjas énekmondó távozott. Hosszabb betegség után hagyott itt minket november 6-án, és ma temetik. Már sejtette, kevés ideje maradt, pedig még voltak tervei, hiszen az élteti az embert. Ő pedig nyugtalan szellem volt. Mindig keresett, kutatott.
Régen találkoztam vele. Akkor is már csak röviden beszélgettünk, pedig egykor, valamikor a 80-as években sokszor összefutottunk, együtt voltunk.
Ahogy most rendezgetem gondolataimat, már nem tudok sorrendet felállítani. Mi történt hamarább, mi később?
Egy alkalommal elkísértem a Bodrogközbe, ahol egy pásztorembert faggatott. Használati tárgyairól, szerszámokról, kolompjairól fényképeket készítettem. Diplomamunkájához volt erre szükség. Zoli hazautazott, elkészítettem a fényképeket és postára adtam. Hónapokkal később derült ki, a küldemény elkallódott. Sohasem ért célba.
Egy alkalommal nagyon szerelmes volt a kassai Thália Színház egyik színésznőjébe. Napközben aludt, én közben munkában voltam, azután egész éjszakán át öntötte ki a lelkét. Ez vagy egy hétig volt műsoron. Már nem is emlékszem, hogy tudtam kóvályogva, kialvatlanul dolgozni.
Akkoriban a Pinceszínpad tagjai szinte napi vendégek voltak házamban. Ebben a társaságban Zoli jól érezte magát. Egy alkalommal egy hétig mulatott velünk, de éjszaka nem feküdt le. A végén azután három napot aludt át egyfolytában! Hiába volt közben nálam a megszokott társaság, nem ébredt föl.
Kassán talán azért is otthon érezte magát, mert a mosonmagyaróvári gimnáziumban zenetanára Takáts Gizella, Görcsös Mihály kassai helytörténész, néprajzkutató majd parlamenti képviselő későbbi felesége volt.
Karakterisztikus énekhanggal rendelkezett, melyet máséval nem lehetett összetéveszteni. A megszokott pályán indult. Megzenésített versek gitárkísérettel, majd népdalok és végül a históriás énekeknél kötött ki. Néhanapján a rádióban is hallhattam nagy örömömre. Részt vett a honismereti kerékpártúrákon és a művelődési táboraink népszerű vendégeként lépett föl, és a kassai református templomban is.
Egy kis tréfára mindig kapható volt. Ennek forrása többek között abból táplálkozott, hogy kiválóan tudta utánozni Kádár János hangját. Egyszer-kétszer a szocialista erkölcsről prédikált „Pjotr Üvegovicsnak”, azaz Havasi Péternek, a kassai Pinceszínpad vezetőjének és rendezőjének. Jókat derültünk ezeken a hosszú korholó monológokon!
Vele kapcsolatos azonban egy sokkal érdekesebb történet, mely komoly kellemetlenséggel járhatott volna.
Egyik este barátom, Lukács József régésztechnikus, aki már akkor diszpécserként dolgozott, de a magyar őstörténelem nagyon foglalkoztatta élete végéig, felhívott telefonon és megkért, látogassam meg. – Miről van szó? – Nem telefontéma!
Fogalmam sem volt, mi történhetett? Természetesen meglátogattam. Elém tett egy levelet. Hogy világosak legyenek az összefüggések, előre kell bocsátanom, hogy G. Gy. Budapesten keresztül emigrált az Egyesült Államokba, ami miatt egy magyarországi államtitkár elveszítette az állását.
Az Amerikából érkezett levél, melynek írójának nevére már nem emlékszem, bemutatkozott. Elmondta, hogy G. Gy.-től kapta meg Jóska címét. Egy körútra készül a Felvidéken. Bécsbe repül, ott kocsit bérel és a fiával együtt érkezik. Előadást kíván tartani a magyar őstörténet kérdéseiről. Felsorolta az összes várost és névleg a „rendes magyarokat”, akikkel fel kívánja venni a kapcsolatot. Ha nem lehet elintézni az előadást hivatalosan, akkor szívesen beszél magánlakáson. Ha van kéziratunk, melyet nem tudunk otthon kiadni, akkor azt szívesen magával viszi és kiadja nyugaton. Ekkor és ekkor érkezik Kassára, ha jól emlékszem, a Slovan szállóban fog megszállni és onnan Jóskát felhívja telefonon. Miután a levelet elolvastam, Jóska megkérdezett, mitevő legyen.
Olvasás közben szívtam a fogamat, mert ha ez a levél a titkosszolgálat kezébe kerül, szép névsort kapnak az itteni „renitens” magyarokról.
Az ő olvasatukban: illegális találkozókat tartani magánlakáson és kéziratok kicsempészését felajánlani, állambiztonsági figyelmet érdemlő tevékenységet jelentett. Valami paragrafust könnyen az ember nyakába varrnak. Ha ez a levél fennakad, akkor kemény, több havi rendőrségi zaklatásnak leszünk kitéve. Persze nem tudhattuk, hogy megkaparintották-e és most várják, mikor csaphatnak le ránk.
Pillanatok alatt mindez megfordult a fejemben, miközben G. Gy-t a pokolba kívántam. Nemrég emigrált innen és már elfelejtette, milyen körülmények között élünk? Hiszen ez a levél felért egy feljelentéssel! És mi a helyzet, ha provokációval állunk szemben? (Később megfelelő csatornán keresztül megüzentem G. Gy.-nek, ha nem felejti el a címemet, provokátornak fogom tartani!)
Jóskának azt mondtam, ha az illető felhívja telefonon, mondja neki: ne kérdezzen semmit, pakoljon össze és a legrövidebb úton távozzon Magyarországra! A megadott időpontban azonban az amerikai úriember nem telefonált. Fogalmunk sem volt róla, mi történhetett. Letartóztatták? Megváltozott a programja?
Telt az idő és Kátaival futottam össze. Elmeséltem neki ezt a különös történetet és legnagyobb meglepetésemre, megoldotta a rejtélyt.
Kiderült, ő Győrben futott össze az illetővel. Látott nála egy vastag jegyzetfüzetet, amelyben szerepeltek a neveink, címeink, telefonszámunk és az is, mivel foglalkozunk. Az én nevemet is ott látta! Ezt a füzetet csak úgy a kocsijában, az ülésen tartotta. Ha a rendőrség ezt lefotózza – mondta Zoli -, felbecsülhetetlen adatokhoz juthatott volna! Még azt is elmondta, az illető nem kapott beutazási vízumot Csehszlovákiába, mert valamilyen amerikai szervezet tagja volt, mely vörös posztót jelentett a csehszlovák hatóságok számára. (Ha ügyesebbek – mondom most -, akkor beengedik, megfigyelés alatt tartják és minket begyűjtenek! De ez szerencsénkre, nem jutott eszükbe.)
Kedves Zoli, most hogy gondolatban ravatalod mellett állok, ezek az emlékeim kerültek hirtelen felszínre. Talán majd még sok minden más is eszembe jut, ha belém nyilall, nem vagy többé. Jólesik visszaemlékezni az együtt eltöltött alkalmakra, melyek már olyan valószerűtlenül távol vannak. Jánosy István költő távolodó arcokként jellemezte az eltávozott személyeket.
Fényképeidet megnézhetjük, de arcod most távolodni kezdett. Emlékeinkben megőrizünk úgy, ahogy ezt fénykép, videó vagy hangfelvétel nem képes. De idővel egyre kevesebben leszünk, akik ismerhettünk és elérkezik majd a pillanat, amikor végleg a megmerevedett történelem része leszel. Ez a sorsunk. Te elvégezted munkádat, dalaidat alkalomadtán meghallgatjuk és emlékezünk. Ahogy szépen megírták Veled kapcsolatban, kaput nyitottál a múlt, jelen és jövő között. Éneked a múltat elhozta a mába. Most már együtt muzsikálhatsz ismét Kobzos Kiss Tamással, közös barátunkkal. Köszönjük barátságodat és az együttléteket! Pedig maradhattál volna még! Búcsúzom. Pihenj békében!
