„Patas és Bős közt fekvő
fekete erdő- és vörös erdőben
az ellenséggel összeütköztem;(…)
mint a tüzérség, mint a lovasság,
és a csatárláncul szolgáló honvédek
magokat példás hidegvérűséggel és
harci bátorsággal kitüntették.”
(Kosztolányi Móric ezredes, 1849)
A Kosztolányi Móric ezredes jelentéséből vett idézet a csallóközi Bős mellett megvívott 1849. június 16-i ütközetről szól. A Nagymegyernél összpontosított erők parancsnokaként azt a feladatot kapta, hogy lehetőség szerint Bősről űzze ki az ellenséget, és a községben rendezze be hadiszállását. A magyar seregben szolgálatot teljesítő katonák visszaemlékezéseiben és további forrásokban olvasható a csata leírása.
Bősön 1848-49-ben Ábel Ferenc plébános látta el a hívek szolgálatát, aki már a forradalmi események előtt kiválóan szerepelt a közügyek terén. Az érdemeit megörökítő írás szerint a császári erők és a magyar honvédek összecsapásakor nem menekült el a faluból, hanem a csata helyszínére sietett, ahol jó pap módjára nyújtott segítséget a rászorulóknak.
Bős harcos múltja
A millennium évében megjelent kiadvány szerzője a település régebbi történetéről szólva kiemelte, hogy lakossága részt vett és szerepelt a vidéken lefolyt háborúkban és felkelésekben. Adatközlői szerint a szabadságért vívott küzdelem idején a község harcok színtere volt. A helybéliek beszámolói alapján még évtizedekkel később is előfordult, hogy az ekék és a csákányok emlékeket hoztak a napfényre. „Nem egy, a szabadság nemes érzetétől fellángolt honfinak meghidegült tetemét fedik határának hantjai.”
Honvéd az 1849-es csallóközi hadi úton
A Nagymegyer, Bős és Somorja környékén zajló katonai eseményeket akkor ismerte meg a szélesebb olvasóközönség, amikor a 19. század második felében kiadták az egyik résztvevő naplóját. A szemtanú bajtársaival együtt szívesen tartózkodott a bősiek körében, mivel derék népnek, jó hazafiaknak tartotta őket. Dicsérete nagyon sokat jelent, mivel más falvakra a szabadságért küzdő honvédség tagjai általában panaszkodtak. A lakosok az élelmet elrejtették előlük, és ha a vitézek húst vittek főzetni hozzájuk, akkor „elpörölték őket” a házaktól.
Hősünk 1849 májusában töltötte a csaták közti ideje egy részét a katonák bősi táborában, ahonnan a környék ellenőrzésére, valamint az ellenség állásainak felkutatására jártak ki.
Május 5-én „délben elindultunk Bakát, Nádasdot, s Fel-Bárt elhagyva, a 18. zászlóalj egyik része jobbra, másik Sülybe, mi Vajkára mentünk szállásra”. Pár nappal később a pipagyújtó csárda romjainál megütköztek a császárhű egységekkel, ahol századukból több derék katonát vesztettek el. A kudarc után másnap, egy kémszemle alkalmával lehetőségük nyílt rajtaütni az ellenség előcsapatán. Felváltásuk után újra Bősön lettek elszállásolva, ahonnan Megyerre folytatták útjukat.
A bősi csata emléke
1849. június 16-án a csallóközi magyar sereg, Kosztolányi Móric ezredes vezérletével Megyerről indult hadi útjára: egyik csoportjuk Alistál felé, a másik Csilizközbe, a harmadik Patasnak, majd onnan a Fekete erdő közelében lévő pusztához, illetve majorhoz. Parancsuk az ellenség erejének felmérésére szólt, és arra, ha Bős könnyen elfoglalható, akkor tegyék meg, ha pedig nem, térjenek vissza Nagymegyerre.
A falu melletti Fekete erdőhöz érve a század első szakasza csatárláncban indult meg, mire a fák mögül sűrű lövöldözés kerekedett. A tüzérszázados két ágyúval ugyan előretört, ám fedezet nélkül maradt. Azonnal 24 ellenséges lovas vágtatott feléjük, ezért a tüzérek jobbnak látták menekülésre fogni a dolgot. Ekkor a Hunyadi-huszárok érkeztek a segítségükre, akik az ellenséget megfutamították, az ágyúkat visszaszerezték, így újra lőhették a szemközti állásokat.
A csata közben az osztrák ágyúk több huszárt és lovat eltaláltak, „hanem azért a mi tüzéreink is jól viselték magokat”, mivel több ellenséges ágyút ártalmatlanná tettek. Sajnos azonban a muníciót szállító kocsit találat érte, a lőszer is fogytán volt, az ellenség pedig Bősről újabb ágyút és erősítést kapott.
„Az ellen folyvást a kis erdőt lövette, hogy oda fordítsuk figyelmünket, azalatt pedig az ulánusok sebesen jöttek az úton felénk; hanem ekkor egyszerre nyolc ágyúból közibük lőttünk, úgy, hogy azonnal 17 német esett el, és szintannyi ló s a többi rendetlen futásnak eredt”. Kosztolányi felmérve az erőviszonyokat, idejében utasította a szárnyakat a Megyerre való visszavonulásra. A magyar sereg 5 Hunyadi-huszárt és 5 tüzért vesztett. Isteni gondviselésnek tartották, hogy a Lehel-huszárok századosa sebesülés nélkül megúszta a kalandot, ugyanis a lovát és kezében a kardját két alkalommal is találat érte. „Ez volt kimenetele a böősi fekete erdő melletti csatának, mely 5 óra hosszat tartott.”
Patasról (a Fekete erdőn át) Bősre vezető út napjainkban (Darnai Zsolt gyűjteményéből)
Érdemes fellapozni Kosztolányinak, a VIII. hadtest 21 hadosztálya parancsnokának katonai jelentését. A küzdelem kezdetét reggel hat órára tette, amikor a Fekete erdő fedezetében, kedvező helyzetben megbújt ellenség rátámadt a Bősre igyekvő honvédekre. Értékelése szerint a fák és a sáncolat mögül az osztrákok sokkal hatékonyabban tüzelhettek, ennek ellenére a szabad téren felvonuló magyar erők példás hidegvérüknek és harci bátorságuknak köszönhetően kitüntették magukat. Seregük egy muníciós kocsiját felrobbantották, valamint „a csatatért 10 halottnak, 10 sebesültnek és 27 ló veszteségével” hagyták el. Az ezredes nagymegyeri napiparancsában kiemelte vitézei buzgalmát, amiért a hadi főparancsnokság felé továbbított dicséretben részesítette őket.
Ábel Ferenc a harctéren
Az 1848 márciusi események idején a csallóközi papok közül a bősi plébános és hű barátja, a bári atya voltak a legelsők, akik mellükre kitűzték a nemzeti kokárdát. A visszaemlékezések szerint a bősi ütközet alkalmával, az első ágyúk eldördülésekor, másoktól eltérően nem menekült el, hanem a sebesültekhez és a halottakhoz sietett. A nemzetéhez hű, bátorságból és hivatástudatból példát mutató lelkiatya a helyszínen nyújtott vigaszt a szenvedőknek.
A derék magyar pap a szabadságharc eltiprása után is maradt a bősi plébánián, és minden gondját arra fordította, hogy híveit megkímélje az abszolutizmus kiszolgálóitól, a magyarok után szimatoló zsandárok és hivatalnokok üldözésétől.
„Nem is volt böősi embernek baja abban a csunya világban” – olvasható a róla szóló forrásokban. Egy anekdota szerint, amikor vasárnaponként a kocsmában egyik-másik legény jó kedvében rázendített a Kossuth-nótára, plébánosuk kosárszám küldte a bősi zsandárkaszárnyába az ajándékokat, hogy a császárhű fülek süketek legyenek a daloláskor. „Így őrködött Ábel Ferenc híveinek sorsa fölött.”
Felhasznált irodalom:
Dr. Komlóssy Ferencz szerk.: Az Esztergom főegyházmegyei római katholikus iskolák története, Esztergom, 1896; Szinnyei József: Komárom 1848-49-ben. (Napló-jegyzetek), Budapest, 1887; Kosztolányi Móric ezredes jelentése és napiparancsa, 1849. In Hermann Róbert: Győr város és megye hadtörténete 1848-49-ben, Győr-Moson-Sopron Megye Győri Levéltára, Győr, 1998; korabeli újságok híradásai.
