Megszámláltatunk, de vajon a megmérettetés során könnyűnek vagy nehéznek találtatunk-e a többség szemével nézve?
Mert az utolsó népszámlálásnál ismét kevesebben lettünk. S azóta csak fogyunk, szétszóródunk, megosztódunk, hígulunk. Csak remélni merem, hogy ahogy kihat ez a politikai összeférhetetlenségre, úgy nem fog kihatni nemzeti hovatartozásunk megvallására. Igaz, hogy nagyon félő nemzetrész lettünk. Kivárunk, sunyítunk, hallgatunk, közömbösek, vélemény híján vagyunk – tisztelet a kivételnek – s már nem csak politikai szempontból.
A közöny szinte járványszerűen terjedt az utóbbi időben.
Pedig a magyar nem ilyen fajta! Gondoljunk az egykori történelmi vezéreinkre, példaképeinkre. Hosszan lehetne sorolni a régieket, de vannak köztünk azért most is példaképek, csak egyre kevesebben. A régiek, bármilyen körülmények között, de magyarok maradtak.
Elég Esterházy Jánost említeni, aki a mártírhalált is vállalta a hitéért, népéért. Szomorú, hogy vannak hazai történészek, meg nem történészek, akik ezt tagadják.
S itt kezdődik, hogy ki a magyar? Vajon magyar-e, aki fajtáját megtagadja? Aki elődei örökségét nem vállalja?
Kezdjem akár a névhasználatnál a magyarság vállalását. Az én szüleimnél, de több családnál is a régi magyar keresztnevek apáról fiúra öröklődtek. Több generációs családok vitték tovább szépapáik nevét. Tiszteletből. A mai generációk pedig azt vallják, bármit, csak azt nem, s így jöttek divatba az olyan idegen nevek, melyeket sem leírni, de még kimondani sem tud rendesen a szülő sem, nem még a nagyszülő.
A magyar névhasználatra, a vezetéknévvel együtt, már vagy harminc éve törvényes lehetőségünk van. S vajon hány magát magyarnak valló ember használja, vagy javíttatta ki a személyi adataiban az őseitől kapott, de évtizedeken át önkényes hivatalnokok által eltorzított neveket?
Ha még a közösségi oldalakon sem merjük kiírni a nevünket magyarul, akkor tényleg tudatos magyarok vagyunk?
A jó szlovák barát, családtag nem teheti ezt szóvá. Hiszen a szlovákok körében lett divat „ovátlanítani” a nők nevét.
A másik legfőbb érv pedig a templom és az iskola. Egy személyes példát említenék: az ötvenes évek elején, amikor még Párkányban nem nyílt meg a magyar gimnázium, a szüleim a bátyámat Komáromba vitték a magyar gimnáziumba. Se autó, se rendszeres közlekedés nem volt, de eszükbe sem jutott a helyi szlovák iskolába adni a gyermeküket. Ott végezte el a középiskolát, és ebből soha semmilyen hátránya nem származott egyik munkahelyén sem.
A magát magyarnak valló szülő, aki szlovák óvodába adja alig nyiladozó értelmű hároméves csemetéjét, úgy vélve, hogy jót tesz a gyerekének – vajon hová sorolandó? A gyermeki lét legszebb korszakában fosztja meg őt a csodálatos anyanyelv varázsától, meséitől, mondókáitól, dallamaitól. E soha be nem pótolható időszakot már nem lehet később visszaadni, a pszichológusok tudnak erről legtöbbet beszélni.
S ha már népszámlálás, a másik legfontosabb megvallásunk a hitünk, amit megkaptunk vagy sem a születésünk után a keresztséggel. Aki pedig nem kapta meg, vagy nem pótolta, annak nincs hite? Ő vajon hová sorolja magát, ha nem a keresztény közösséghez?
Ez az, amit még a hívőnek mondott ember is magánügynek tart. Vajon miért? Talán szégyenli?
Megannyi kérdés, amit meg kellene beszélnünk, vallanunk… Nemcsak az idegen hatalom, az erőszakos asszimiláció miatt, hanem mert emberi mivoltunk alapja, hogy képesek legyünk magunkat hová helyezni, valamely közösséghez tartozni.
S ha ezek a belső döntések gyökereket eresztenek bennünk, akkor nincs az a hatalom, amely elmozdít onnan, sem lelkileg sem erkölcsileg. Amikor gerincességről beszélünk, az valahol ezeknél az alapdolgoknál kezdődik.
Akinek a nagyvilág előtt szerepel a mások által kreált, eltorzított neve, azt bármikor, bárhol, bármiért egyéb területen is manipulálják. (Hadd ne soroljam, mi mindennel, de leginkább pénzzel).
S végül napjainkban gyakran gondolok arra a végveszélyünket jelző szomorú tényre, hogy akiket magyarként úgy rekesztünk ki sorainkból, hogy elsősorban politikai hovatartozásukat teszteljük, s „te nem tartozol közénk” ítélettek „leírjuk”, vajon jót teszünk-e ezzel?
Sokkal fontosabb lenne a valódi összetartásért tenni a dolgunkat, amíg nem késő. Megvannak ennek a civil módszerei, de politikai szinten is lehetne másképp.
Persze ehhez az önzést és a karriermániát fel kellene váltania az alázatnak, a másik ember tiszteletének és sok-sok kommunikációnak,
s nem érdekből tenni a dolgunkat, alkalmazkodni hatalomhoz, vezérhez, főnökhöz. Ha kell, folyamatos vitafórumokat folytatni, amíg el nem jutunk odáig, hogy egyszerre kimondjuk az „egy vérből valók vagyunk” szlogenné vált sláger sorait.
S talán akkor nem kellene izgulnunk, s igen költséges propagációs anyaggal ébreszteni magyarságunkat. Persze ehhez nemcsak politikai kötelesség, akarat kell, hanem az oktatásunk, hitéletünk, Csemadok-tevékenységünk minden területén fel kellene vállalnunk az összetartozás nemcsak ünnepnapi, de mindennapi cselekedeteit, például jogaink érvényesítését. Mert nincs az a hatalom, amely egy stabil nemzettudattal rendelkező népcsoportot letörölhet a térképről. Csak rajtunk és tőlünk függ.
Mert aki fél, aki sunyít, aki hallgat, aki kivár, azzal bármikor bármit megtehetnek.
(DE/Felvidék.ma)
