A jó nevelés segít hozzá a lelkiismeretességhez, az igazságszeretethez, a függetlenség igényéhez
Azt a modern erénygyakorlatot, ami egyre inkább fogyóeszköz, bár újrahasznosítható, sőt mindent újrahasznosító, megtartó, recycling szellemi alapjava (kellene legyen) mai világunknak. Ennek pontosan az ellenkezője ömlik el együttlétromboló cunamiként hazánkban is: a mocskolás, a semmibevétel, a pimaszság, a tiszteletlen beszéd és magatartás, amelynek a mélyén az önbálványozás, az idiolatria húzódik meg legtöbbször.
A református embert a múlt, az atyák, az örökség megbecsülése jellemzi, a generációk közötti lelki szövetség és folytonosság. Illés vallomására utal vissza ez az attitűd, aki a pusztai rekettyebokor alatt döbben rá Jezábél üldözései nyomán szinte halálosan kifáradva, erre: „Nem vagyok jobb elődeimnél!” (1Kir 19,4).
De legalább megpróbálunk felnőni hozzájuk. Visszatekintéssel menni a jövő felé. Nem csak csőlátással előre. Mi mindent köszönhetünk az előttünk jártaknak – hitben, egyház-, és nemzetépítésben és család szeretetben. Most az őrizők és áthagyományozók tiszteletéről szól ez az első református karaktervonás: aki tudja tisztelni Istent, az tudja tisztelni, megbecsülni azokat, akik az Ő nevében jártak, alkottak, éltek és haltak. Van mire visszaformálódnunk, reformálódnunk – a jövőért!
A tiszteletadás, udvariasság humánenergia-megtartó hatása
Amikor jó 3450 éve Mózes átvette az Úrtól a Kijelentés hegyén, a Sínain a két kőtáblát, azon az 5. parancsolat, Ige valami egészen sajátosat, az emberi élet megtartásának egyetemes és kortalan belső törvényét is közre adta. „Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élhess azon a földön, amelyet Istened, az Úr ad neked” (2Móz20,12).
A tiszteletadás egyrészt a közösség jól-lét, komfortérzet családi gyakorlatának egyetemesen érvényes fenntartásmódját mutatja. A jó és megtartó rend iránytűjeként. A család mint nemzetmegtartó közösség alapvető szerepét. Kettős haszna van. Az együttélés családi, közösségi, súrlódás- és konfliktusmegelőző hatása mellett a tiszteletet gyakorló személyre visszaható érvénnyel élethosszabbító erővel is bír.
Gyógyszer, orvosi diagnózis nélküli nemzetterápia. Ahol ez működik, ott a generációk szép és ékes, egymást segítő módon élnek nemcsak egymás mellett, egymás után, egymással együtt – hanem egymásért! Ahol ez hiányzik, nyikorog a család, a közösség, a nemzet szekere, konfliktushalmozó az élete. A zsidó Tíz Igén, Parancsolaton felnőtt Saul megtérése után, a legtöményebb levélben, a rómaiban sok keserű és drága tapasztalat birtokában írja: „A tiszteletadásban egymást megelőzők” legyetek (Róm 12,10).
Egymást megelőzők? Ma a szelektivitás rémséges korszakát éljük. Akárhová tekintünk hazánkban, nyoma sincs a századokon keresztül legendás, a Szent István-i lelki-erkölcsi örökség egyik fő oszlopát jelentő magyaros udvariasságnak.
Hányan, intézmények, hivatalok, szervezetek, személyek, feljebbvalók és beosztottak engedik meg maguknak, hogy másokhoz a tiszteletadás vagy udvariasság kölcsönös jótéteményt jelentő módján forduljanak?
Hogy magunknak is jót tegyünk, jóérzésünket, komfortérzetünket azzal ápoljuk, tápláljuk, hogy udvariasak, tisztelettudóak vagyunk egymáshoz – akár színből, akár szívből?!. Tőlünk nyugatabbra természetes az idegeneknek való köszönés, tiszteletadás. Itthon volt eset, amikor ráköszöntem a szembejövőre, s majd megvert, mondván: Hogy mer engem zaklatni?! Abnormálissá lett a normális?
Kálvintól napjainkig – a gyakorlattól az elméletig és vissza
Minden évben reformáció hónapja közeledtével fellapozom Kálvin kétkötetes, könyvtáramban németül meglévő leveleinek gyűjteményét. A sok ezerből 759-et. A szellemi, lelki hódolás, tiszteletadás, levelezési és érintkezési kultúra gyönyörű dokumentumait.
A korabeli hölgyeket és urakat, reformátorokat és szolgáló lelkésztársait, királyokat és hercegeket, Vilniustól Londonig, Skóciáig egyforma reverenciával szólít meg. Nem személyválogató. Nem ismerte a szelektív udvariasságot, mert a félig tiszteletadás semmi tiszteletadás. Hol vagyunk Kálvintól! Igenis, a magatartás, a tiszteletadás reformációjára van ma szükségünk. Nemcsak az egyházat kell reformálni, hanem legfőképpen önmagunkat, hogy a durvaság, részrehajlás kérgét lehántsuk magunkról! Van min dolgoznunk.
Bizonyára nem véletlen, hogy 2021 májusában ilyen kiváló tanulmány jelent meg itthon: Az udvariasság antropológiája (Balázs Géza, Valóság 64. évf. 5. sz.), benne az udvariasságkutatás (illem, etikett, köszönés, megszólítás) főbb jellemzőivel. A jóakarat, jóindulat, rokonszenv megnyerése ókori sajtosságaitól a boldog békeidők magatartási kultúráján át napjaink etikettirodalmáig, a netikett, a kommunikett legfrissebb kérdéseiig.
Nem is beszélve a mindenféle érintkezési gördülékenységnek fittyet hányó semmietikettig – semmiféle etikettformát nem tartó, nem tisztelő, mert embertársát sem tisztelő viselkedési nihilizmusig. A magunk szóhasználatánál maradva: az ecclesia reformata – semper reformanda, azaz a reformált egyházat is mindig reformálni szükséges elvét a mindennapi egyházi és nem egyházi keretekben egyszerre megélt életünk létfontosságú, szükséges megújításával, az igei példák átgondolásával és magunkra alkalmazásával. Hogy 500 év után eljussunk végre a szelektív, személyválogató töredékes tiszteletadástól a családi és nemzeti tiszteletterápia gazdagságáig. Az erkölcsi reformációig!
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
