Megrendülés nélkül nem lehet az egykori fényképeket nézni, és a hozzájuk írt mai gondolatokat olvasni. Ezúttal nem a fájdalom hívja elő a könnyeket, hanem annak az örömnek és felszabadulásnak az átérzése, amit az 1938 és 1944 között visszacsatolt területek magyarsága megélhetett. A Hazatért Hungária, Pataki Tamás könyve, folytatása a tavaly megjelent Elrabolt Hungária, Balázs D. Attila és Pataki Tamás kötetének. Mindkét albumot a Magyar Patrióták Közössége adta ki az NKA támogatásával.
„A képeket nézve részei leszünk a történetnek, részesei az élménynek, melyet a nagyszüleink meg is tapasztaltak” – írja Nyerges Attila, az Ismerős Arcok vezetője.
A legboldogabb magyar világ emlékére – címmel ajánlja a könyvet beköszöntőjében Hetzmann Róbert, a Patrióták elnöke. – „…annak a röpke néhány évnek, amikor a sokasodó nehézségek ellenére újra jó volt magyarnak lenni. Annak a ’kicsi magyar világnak’, amely – társadalmi státusztól függetlenül – máig ható lelkierővel vértezte fel a külhoni magyarokat.”
Valamivel több mint harminc kilométer hiányzott ahhoz, hogy a történteket legfeljebb nagyszülei nemzedékétől ismerő szerző: Pataki Tamás szülővárosa, Dicsőszentmárton is szerepelhessen a kötetben, amelyben „…nem a díszes bevonulásokat, nem a virágesőt mutatom be, hanem az 1938 és 1944 között hazatért területek magyar életét. (….) Euforikus idők, magyar idők. Valamivel több mint harminc kilométer. Nekünk ennyi hiányzott a hazatérés eufóriájához.”
Az először hazatért Felvidékről 25, Kárpátaljáról 11, az 1940-ben felszabaduló Észak-Erdélyből 43, és az utolsóként, 1941-ben visszacsatolt Délvidékről 21 település akkori arcát, hangulatát őrzik a képeslapok, s Pataki Tamás írásai.
Kép: patriotak.hu
Jelképes fotókkal, az eufóriát megörökítő pillanatokkal indul az album: Ipolyság népe bontja a csehszlovák határkövet. Fülek várán a történelmi Magyarország hatalmas térképe messziről látszik és mellette a felirat is: „Mindent vissza!”. Párkányra az esztergomi bazilika a Duna túloldaláról újra saját hazájából tekint le. A város szorgos népe elsőként lát hozzá felülvizsgálni az impériumváltás utáni cseh ingatlanszerzéseket. Hétezer katasztrális hold föld kerül ismét magyar családokhoz. A Csallóközben fekvő Medve, ahol először lépte át a trianoni határt a magyar honvédség egy rögtönzött hidászhídon, úgy határozott, hogy igazi híddal köti össze Csallóközt a Dunántúllal. 1939-ben kezdték, a háború és az acélhiány ellenére több száz munkás dolgozott rajta. A híd ma is áll, bár siralmas állapotban, de a kőbe vésett felirat olvasható: „Építették a magyar munka, erő és akarat, az ősi Csallóköz visszatérése után az 1939–1942 években.” Pataki Tamás hozzáfűzi: Még nem késő, hogy mi is hidat építsünk, tiszta szavakból, határok fölé.
Minden község és város említése nem fér egy rövid írásba, de Borsiban, a nagyságos fejedelem szülőházánál álljunk meg gondolatban! Tulajdonosa: Windischgratz herceg 1931-ben el akarta adni, három szlovák gazda alkudott is a telekre, hogy felosszák, a kastély köveiből pedig istállót, csűrt, kamrát építsenek. 1938-ban a hazatérés mentette meg a lepusztult állapotban talált épületet, amelyet 1943-ra restauráltak Rákóczi Múzeumnak. De jött a háború, és II. Rákóczi Ferenc szülőhelye újra csehszlovák impérium alá került, és újra lepusztult. Csupán napjainkra vált valóra a régi álom, és lett „a szabadság nemzeti zarándokhelye”.
A Patrióták könyve rendet rak az esetleg bizonytalan ismereteinkben is azzal, hogy Ungvár, Beregszász, Tiszaújlak, Munkács és Radvánc a Felvidék című fejezetben szerepel, ugyanis Kárpátaljának ez a nyugati területe az első bécsi döntéssel került vissza Magyarországhoz, míg a keleti rész csak a következő évben.
1939. március 16. a nevezetes dátum, amikor ismét magyar honvédek álltak Vereckén, az ezeréves határnál, ahol a szomszédos lengyel határőrség diadalkapuja és egy lengyel díszszázad fogadta „a magyar testvéreket”. A közös határ alig fél évvel később lengyelek tízezreinek menekülési útja lesz országuk német megtámadásakor a biztonságos otthont nyújtó magyar földre. Kárpátalján még pár évig béke volt: Rahó és Körösmező a pestiek síparadicsoma lett, akkor épült Budapest nevű szállodája. Az épületben még ma is látni itt-ott a magyar főváros faintarziás címerét.
Kárpátalja visszatérésével nemcsak Verecke, a honfoglalás jelképe lett újra magyar, hanem a Tisza forrása is. De ahhoz, hogy újra a „legmagyarabb folyó” legyen, még két évig kellett várni: Titel, ahol a Tisza a Dunával egyesül, 1941-ben került vissza a Délvidékkel. Előbb Erdély, azaz csupán északi területe tért haza: 1940-ben a második bécsi döntéssel. Az új határon belülre kerültek eufóriáját, és a kívül rekedtek fájdalmát Wass Albert egyik híres, megrendítő írásából ismerjük.
Kép: patriotak.hu
Erdélyt Arany János városában, Nagyszalontán köszönthetjük a szerző vezetésével, és Mikes Kelemen szülőhelyén, Zágonban búcsúzunk földjétől, egy másik nagy emigráns Márai Sándor szavaival: „Erdélybe utazni nem kéjutazás, hanem adósság törlesztése.” Az elsők között Erdélybe utazó „kassai polgár” intését nem volt nagy áldozat megfogadni, hiszen a máramarosi hegyek vagy a Radnai-havasok éppen úgy vonzók voltak az üdülni vágyó anyaországi polgárnak, mint Parajd, Szováta, Borszék, Tusnádfürdő, Hargitafürdő.
A két ikonikus hely: Nagyszalonta és Zágon között a kötetben szereplő többi név köré is a magyar történelem és irodalom egy-egy nagy fejezetét lehetne írni, ezt jól érzékeltetik Pataki Tamásnak az egykori képeslapokhoz fűzött jegyzetei.
Például Zilahról a fotó Wesselényi Miklós 1935-ben elbontott és pincébe zárt szobrának visszaállítási ünnepségét őrzi, amelyen az alkotó: Fadrusz János özvegye is koszorúzott. A művész másik két híres szobra közül Pozsonyban Mária Teréziát porrá zúzták, Kolozsváron Mátyás királyt is le akarták dönteni, de a szobor ellenállt. Nyárádszeredán is avattak, ahol egykor Bocskai Istvánt fejedelemmé választották. A román érában meggyalázott és ezért a kolozsvári református teológia épületébe menekített szobrát most visszahozták, és újra felállították.
A helyreállított emlékművek és utcanevek szimbolikus, de elsősorban a helyiek számára jelentős mozzanatai mellett fontos országos események is történtek, mint a magyar tudományegyetem visszaköltöztetése Kolozsvárra, vagy egy új tudományos intézet alapítása, régészeti részlegének élén a fiatal László Gyulával. Rendszeres repülőjárat indult Budapest és Marosvásárhely között, és Csíksomlyón – 1918 óta először – ismét magyar búcsút tartottak, amelyen több tízezren vettek részt. A kegytemplom helyreállításának fővédnöke a református Horthy kormányzó felesége volt.
Délvidék visszatérését is egy szimbolikus kép ábrázolja: 1941. április 11-én a magyarok elől visszavonuló csetnikek felrobbantották az Újvidéket Péterváraddal összekötő két hidat. De felrobbantották a Ferenc József-csatorna és a Ferenc-csatorna hídjait is, Topolyán orvul lelőtték az első motoros magyar honvédet; Szenttamást pedig házról házra kellett a magyar ejtőernyősöknek visszafoglalni, miközben csetnikek lőttek rájuk. Gion Nándor írta meg szülővárosa történetét Ez a nap a miénk című regényében.
A baljós kezdet után békésebb idők jöttek a Délvidéken: Nagykanizsáról megindult a rendszeres vonatjárat Alsólendvára, s ezzel a muravidéki magyarság újra bekapcsolódott Zala vármegye életébe. Szabadkán magyar színház nem működhetett a jugoszláv időkben, itt a visszatérést színházi előadással ünnepelték. Huszonhárom év után először hangzott el a Himnusz. Szabadka fia, Kosztolányi Dezső sírva lépett a hazai földre, de a megrendüléstől ki sem mozdult szülőházából. A közeli Palicson azonban megindult a fürdőélet, Óbecsén a hetipiac, Apatint pedig napi hajójárat kötötte össze Budapesttel. Magyarkanizsa és Törökkanizsa között viszont komp közlekedett a Tiszán. Különös komp: a magyar és a bánáti hatóságok engedélyével a Szerbiához tartozó Törökkanizsa magyar diákjai így járhattak a magyar oldal testvérvárosának iskolájába, kitéve magukat a mindennapos útlevél- és vámvizsgálatnak. Titel történetével és öreg világítótornyának fényképével fejeződik be a könyv.
Sajnos minden helység említése nem fér egy recenzióba, de reméljük, mindenkihez eljut ez a könyv, akit érdekel, s akinek még talán az a szerző által közölt adat is jelent valamit, hogy 1938 és 1944 között a hazatért területeken a termékenységi arányszám 2.48 volt (most 1.56).
A könyvet ITT lehet megrendelni.
(Cservenka Judit/Felvidék.ma)
