Az 1945. február 11-i budai kitörés a második világháború egyik legkilátástalanabb és legvéresebb epizódja volt. Hiába telt el több mint harminc esztendő a rendszerváltozás óta, az 1945-től hosszú évtizedeken át belénk sulykolt „osztályharcos” történelmi látásmód és az „utolsó csatlós” jelző a mai napig második világháborús emlékezetünk részét képezi, ami igaz a kitörés évfordulójára és annak megítélésére is.
A szüleink, nagyszüleink által hetvenhét évvel ezelőtt megszenvedett ostrom végkimenetele máig ható – gondoljunk csak a vár környéki épületeken sok helyütt felfedezhető golyó- és repesznyomokra –, s nem csoda, hogy annak „átmagyarázása” politikai és ideológiai síkon is zajlik, és mai tudásunk alapján könnyű ítélkeznünk az akkori szereplők és események felett.
A nyomasztó emberi és haditechnikai túlsúllyal rendelkező szovjet csapatok 1944 karácsonyán zárták körül a magyar fővárost, ahol a „Festung Budapest” 80 ezer fős német és magyar védőserege mellett mintegy egymillió civil is katlanba került. A német hadvezetés számára stratégiai fontosságú volt Budapest, így nem mondott le annak védőiről sem, és légi úton igyekezett utánpótlást biztosítani a számukra, ám a nagy veszteségek árán bejuttatott hadianyag és élelmiszer elenyésző töredéke volt a szükségesnek, a német felmentési kísérletek (Konrad 1–3) pedig csak részsikereket eredményeztek, de céljukat nem érték el.
Pest 1945. január 18-án elesett, s a budai oldalra szorult német és magyar katonák kilátástalan helyzetbe kerültek.
A magyar főváros ostromáig egyetlen, a németek által védett erőd sem adta meg magát, küzdöttek a végsőkig vagy kitörtek, de a halálos ítélettel felérő hadifogságot nem választották. A keleti frontra jellemző világnézeti harc fényében a németeknek Budapest valóban erőd volt, ahol a „gépesített tatárjárást” akarták feltartóztatni, nehogy az a szülőföldjükre jusson. A tradicionális porosz drill, a vakfegyelem és a kötelességtudat mellett a hadifogságtól való félelem is hozzájárult ahhoz, hogy utolsó leheletükig kitartsanak.
A kitörés során ezért fordult elő nem egy alkalommal, hogy a súlyosan sebesült vagy a kelepcébe került német tisztek és katonák inkább végeztek magukkal, nehogy hadifogságba kerüljenek.
Kutyaszorítóban voltak a magyar honvédek is, hiszen a saját fővárosukat védték, amelyért két totalitárius rendszer is viaskodott. Az 1920 után iskolákba került korosztályok keresztény és nemzeti nevelését átitatta az antibolsevizmus, hiszen 1919-ben Magyarország ízelítőt kapott a vörös diktatúrából és abból – érthető módon – nem kért többet.
A keleti frontot megjárt honvédek többsége a saját szemével láthatta, milyen a „felsőbbrendű szovjet paradicsom” és ez egyáltalán nem volt ínyükre. Számtalan tábori lap zárult azzal, hogy „az Isten mentsen meg bennünket attól, hogy a szovjetek hozzánk is eljussanak.”
1944 őszére ez mégis bekövetkezett, és a sikertelen kiugrási kísérlet után a honvédség morális válságba került, amelyből már nem talált kiutat. Megcsömörlöttek a háborútól és az esztelen pusztítástól, s azok a honvédek, akiknek szülőfaluját elfoglalták a szovjetek, úgy érezhették, nincs értelme a további harcnak, de esküjükhöz híven tovább szolgáltak vagy lemaradtak bajtársaiktól és „kivonták magukat a további harcok alól”. A gyűrűben rekedt, német alárendeltségbe került honvédek szembesültek azzal, ha életben akarnak maradni, akkor a szovjet hadifogság vagy a szovjetek melletti harc közül választhatnak.
Akik átálltak a szovjet oldalra, élni akarásból és nem kommunista meggyőződésből tették, mint ahogy azt 1945 után igyekezett láttatni az „osztályharcos” történetírás.
Abban bíztak, hogy ezáltal hamarabb véget ér számukra a háború és elkerülhetik a rettegett szibériai hadifogságot. Azon honvédeket, akik a németek oldalán maradtak, a fegyvertársi becsület mellett a németekbe vetett hit, hazájuk védelme, az antibolsevizmus, vagy a „csak egy nap a világ” hangulat motiválhatta. Ennek ellenére a kitörés során – amikor szorult helyzetbe kerültek – nem fordították maguk ellen fegyvereiket, hanem megadták magukat.
A legkiszolgáltatottabb helyzetben az óvóhelyeken és a bérházak pincéiben megbúvó védtelen civil lakosok voltak, akik nem tudták, mit hoz a holnap és joggal tartottak attól, hogy a bosszúszomjas szovjetek rajtuk élik ki gyilkos ösztöneiket, mint ahogy azt több már magyar településen megtették.
1945. február 11-én este 8 órakor a Budai Várból a Széll Kálmán tér felé megindult az öngyilkossággal felérő kitörési kísérlet, amelynek második hullámába sorolták be a honvédeket, így példának okáért a német 13. páncéloshadosztály jobbszárnyára került a magyar 1. páncéloshadosztály töredéke. Pár órán belül elesett a hadosztály parancsnoka, Vértessy János ezredes – akit másnap egy svábhegyi villa udvarán lőttek agyon a szovjetek –, az 1. harckocsiezred 1. ezredsegédtisztje, Major Valér százados, Hernády Miklós és Rapcsányi Kálmán hadnagyok, s még számtalan páncélos. Rapcsányi Kálmán hadnagy hősi halálának körülményeiről nemes dunaszentgyörgyi Waczek Frigyes vezérkari százados, az 1. páncéloshadosztály I.a. (hadműveleti) osztályának vezetője számolt be 1983-ban Hingyi Lászlónak (az interjú és számos érdekesség megtalálható Hingyi László: Budapest ostroma 1944–1945. Források Budapest ostromának történetéből című háromkötetes munkájában, amelyet Hingyi Lászlóné, Mihályi Balázs és Tóth Gábor rendezett sajtó alá és az Etalon Kiadó jelentette meg 2018–2020 között): „A kitöréskor a géppisztolyos szakasz parancsnoka Rapcsányi Kálmán volt és vele ment Barabás [Béla] százados [, az 1. páncéloshadosztály I.a. osztálynak vezérkari beosztású tisztje]. A kitörés zűrzavarában ketten elkeveredtek a szakasztól és a Sváb-hegy oldalában egy villába jutottak, amelyet az SS-ek védtek és a leeresztett redőny résein át lövöldöztek kifelé az oroszokra, őket az SS-ek beengedték a házba. Ott már kb. 30 sebesült SS feküdt a padlón, vagy térdelve lövöldözött kifelé.
Miután az SS-ek a tüzelést beszüntették, egy orosz géppisztolyos csoport lépett a házba és szobáról szobára lelőtte az ott fekvő és meghúzódó még élő, de sebesült SS-eket.
Ezt látva Rapcsányi közölte: »Százados úr, ezek bennünket is lelőnek, meneküljünk ki!« (ők az utolsó szobában voltak). Rapcsányi géppisztolyával a folyosón lévő oroszokat lelőtte, ezek ordítoztak és segítségért kiáltottak.
Rapcsányi ezután kiugrott az ajtón és balra a kertbe futott, de a kívül lévő oroszok célba véve géppisztollyal, utánaeredtek és lelőtték. Ezalatt Barabás is kiugrott, de jobbra futott a kerten át, így őt nem vették észre és megmenekült. (…) Ő a kitörésben Vértesyvel ment, elmentek a Rókus-kápolna előtt a Széna téren, majd a túloldalt, a bal oldali házban egy hentesüzletbe húzódtak, ahol egy tehén félig feldarabolt maradványai voltak, itt a sötétben a szétnyílt tehéndarabokban Vértesy elesett és úgy megsérült, hogy egyetlen fogára épített hídja eltörött.
Tovább menve a Retek utcában egy még égő Párducot [azaz egy német Pz. V. „Panther” nehéz harckocsit] kellett kikerülniük, amely a mostani virágpiactól errébb állt, egy további Párduc hátrább, kb. a virágpiacnál égett. Egy másik páncélos tiszt (…) az ott lévő lakóház felső emeletén tartózkodott ekkor, és onnan mindent látott.”
Sónyi Hugó százados, az 1/III. harckocsiszázad parancsnoka a II. kerületi Darányi Ignác utca 20. szám alatt kapott halálos sebesülést. Egyik bajtársa számolt be erről: „20 órakor parancsot kaptunk a kitörésre. Rendkívül erős zárótűz ellenére sikerült a Mechwart teret elérnünk. (…) Váratlanul erős géppuskatüzet kaptunk.
Mikor a tankok is tüzelni kezdtek, beláttam, hogy itt át nem törünk.
Odaszóltam a tőlem nem messze fekvő Sónyinak, hogy hátramegyek a fiúkért. Választ nem kaptam. Hozzá kúsztam. Eszméletlen volt és több sebből vérzett. (…) nagy keservesen bevonszoltuk a legközelebbi kapu alá. (…) Néhány katonáját hátrahagytam vele, átvettem a parancsnokságot és folytattuk a kitörést. Mikor 30 hónap hadifogság után hazakerültem, felkerestem a házat. A házmester emlékezett a szitává lőtt tisztre, aki a pincében halt meg.”
Temesy Endre hadnagy páncélos csoportja volt az, amelyik a legmesszebbre jutott, ők február 15-én adták meg magukat Tinnyénél. A fővárosban rekedt kisebb páncélos részek még napokon keresztül kitartottak, közülük Hermándy Iván hadnagy honvédei február 13-án szüntették be a fegyveres ellenállást az óbudai Flórián téren. Barta Ernő tartalékos zászlós is ezen a napon adta meg magát beosztottjaival.
Csupán pár száz fő érte el a saját vonalakat, a többieket legyilkolták vagy fogságba ejtették a győzelemtől, az alkoholtól és a féktelen zabrálástól megrészegedett szovjetek.
Európa egyik gyöngyszeme, a magyar főváros a „nagy európai gondolat” jegyében romhalmazzá vált, és a budapestiekre újabb kálvária várt. A tatárdúlás, a törökdúlás után rájuk köszöntött a „felszabadúlás”.
A Budán élő, felvidéki születésű dr. Lux Gyula nyugalmazott tanügyi főtanácsos naplójában az alábbiakban fogalmazta meg ő és kortársai dilemmáját: „Elbuktunk! Elbuktunk? Nem! Nem! Igaz, hogy nagyon jól fejbe kólintottak és ájultan hevertünk egy jó ideig. A csapás, amelyet elszenvedtünk, kegyetlen volt, s mi tehetetlenül vergődtünk a lét és nemlét között. Erre a csapásra nem voltunk elkészülve, mert nem tartottuk lehetségesnek, hogy ilyen csapás érhet bennünket. Túlságosan bíztunk magunkban és túlságosan lebecsültük ellenfeleinket. Csalódásunk kegyetlen volt, és csaknem kibírhatatlan lelki krízist váltott ki. Összeomlott lelkünkben egy világ (…)”
(Babucs Zoltán hadtörténész/Felvidék.ma)
