Énekelték Mózesnek, Isten szolgájának énekét és a Bárány énekét:
Nagyok és csodálatosak a te műveid, mindenható Úr Isten, igazságosak
és igazak a te utaid, népek királya (Jelenések 15,3)
Mindenki várakozva néz rád, és te idejében adsz nekik eledelt (Zsoltárok 145,15)
Minden bajunk, nemzeti és egyéni tehertételek közepette Isten megengedte, hogy ismét belépjünk a világformáló hitújítás, a reformáció hónapjába. Az október 31-i, Luther által Wittenbergben több, mint 500 éve végrehajtott 95 egyházújító tétel kiszögezése a vártemplom kapujára azóta is iránytű pontossággal mutatja a megtartó irányt. Mózes és a Bárány éneke a népek királyára (egyes fordítások szerint a korok, korszakok királyára vagy a választottak királyára) fordítja tekintetünket. Vagy ahogyan az emberi cselekvés bénultságára, szorongatott helyzetekre, történelmi rövidzárlatos pillanatokra a zsoltáros Ige tanítja: mindenki várakozva néz rád.
Illyés Gyula egyetemesen és nemzetileg is érvényes, üzenetesen gazdag történelemlátása szerint: „Hiszed, hogy volna olyan-amilyen/magyarság, ha nincs – Kálvin?/Nem hiszem.” Számtalanszor elmentem én is a reformáció genfi emlékműve előtt, s átéreztem Kálvin, Bocskai és a reformátorok emberfelettien nagy alakjai előtt a költői sorok igazát. De ezt most a vatikáni forgatagban, a Szent Péter téren még különösebb élességgel érzékelem. Itt, a római katolikus világ fővárosában, s Jeruzsálem után a világkeresztyénség második fővárosában különös élességgel érzékelem.
Hálásan ülök le a Szent Péter tér sarkán kiképzett egyik kőpadra, csukom be szememet a hullámzó vallási turizmus és a kegyes lelkek zarándoktömege, forgataga előtt. Lelkemben hatalmas távlatokban képződnek meg a folyamatok, a lelkiek, a szellemiek és a kézzelfoghatóak az Istentől adott Igék gyönyörű rendjében.
Istenünk önközlésének fenséges reformációi pillanatai a kőkorszaktól a digitális korig
Róma és a Vatikán ilyen test- és lélekközelben megvalósuló átélése során valóban elképesztő időutazásra hív a Szent Lélek, Akiről már sok éve áldott tapasztalásom: múltat és jelent, jövőt és örökkévalóságot képes olyan egyidejűségbe vonni, amire senki és semmi más nem képes a kéklő római és más országok égboltozata alatt. Hirtelen belém villan néhány Ige, a fentiek mellett például az 1Korinthus 13,13-ból:
Az Úr Jézus kegyelme, Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal.
Ez az áldásformula a Szentháromságos egy Isten önközlésének tiszta megfogalmazása páli módon. Emlékezetemben fellapozom a kétnyelvű Újszövetséget, s tanulmányi emlékeim nyomán bevillan a kettős-egy, oszthatatlan üzenet és valóság, amit az emberi bűn nem hasított szét, nem szennyezett be. Nevezetesen az, hogy a görög szöveg koinóniát, közösséget ír, a latin fordítás pedig kommunikációt.
S máris napjaink valóságánál tartunk. Az igazi istenközösség a forrása a hiteles közlésnek. Mert a Szentháromságban nem válik szét a közlés, a kommunikáció és a közösség, a kommunió. Az emberi médiában, a híriparban nagyon is.
A hírgyártók közölnek valamit, de nem azért, hogy közösséget vállaljanak a befogadóval. Közölnek híreket, de az olvasóhoz nem sok közük van. Legfeljebb a szenzációval történő olvasási mutató növelése. Nem is folytatom tovább, csak jelzem: Istennél elképzelhetetlen a hasadás, a csúsztatás, a manipuláció. Ő minden közlésében ugyanis szentségéből, tisztaságából, szívéből, azaz önmagából ad. Nem csak szavakat, hanem lénye és léte legjavát: megbocsátó, irgalmas, megváltó, szabadító szeretetét adja át.
Az isteni önközlés, önmagából részesítés boldogító, embert igazító, reformáló, az Ő jótetszésére egyént, közösséget, egyházat, házat, hazát visszaalakító kommunikációjából élünk, vagyunk.
Néhány nagy pillanata ennek a folyamatos Őhozzá alakító, akaratához igazító reformáció-sorozatnak: elsőként nagy történelmi pillanata az önközlés pozitív eredetének az ősidőkben a roppant kaotikusan kavargó anyag Lélek általi megformálása, „rendbe szedése” volt: Isten Lelke lebegett a vizek fölött (1Mózes 1,2).
Ezernyi pillanatát a választott nép életében most nem sorolom fel, csak utalok a „kőkorszaki” önközlés fenséges eseményére, a Tíz Parancsolat kőtáblákra vésésének küzdelmes eseményére (2Mózes 19-20. fejezet).
Aztán Jézusban a személyes, megtapintható önközlés, az élő közlemény fenséges pillanataira a csodálatos születéstől a még csodálatosabb feltámadásig és a mennybe vitetés világáldó pillanatáig. Kinyílt az örök reformáció mennyei és földi kapuja Jézus áldó kezei alatt és fölött (Lukács 24,50-53).
Micsoda isteni irgalom, az önközlés megtapasztalása volt, amint a föld alá kényszerült, mártírok milliót adó őskeresztyénség Nagy Konstantin császár rendeletére (313) napfényre jöhetett az igazság és a fény örömüzenetével!
És nem az isteni önközlés, akaratára visszavezető történelmi munkálkodás jele volt az, amikor lassú, alapos, esztétikai és lelki gyönyört egyesítő szerzetesi kódex- és bibliamásolás évszázadai után megindult a Gutenberg-korszak, a könyvnyomtatás technológiájával, hogy a Biblia nemzeti nyelven minden nép számára közkinccsé váljék? És a reformációban nem a lelki és anyagi korrupció által beszennyezett egyház megtisztítására gyúlt ki a lutheri 95 gyertyafényes üzenet a wittenbergi vártemplom falán? És a nagy külhoni bibliatársulatok ezernyi szorgos szellemi munkása nem az isteni önközlés és irgalom átélésében kapott indítást arra, hogy mára már több, mint 3800 nyelvre fordították le az Élet Beszédét, az Igazság Igéit?
S hogy a mai napig érjünk: a digitális kor online net-bibliái, az online istentiszteletek, imaközösségek, a hitismeretek digitális közlése, kommunikálása a modern szociális média eszközein nem az internetes és virtuális világtér Lélekkel, közösséggel történő feltöltését segítik? Micsoda lenyűgöző gazdagsága Isten jóságának, hogy ennyi módon enged emberi hozzáférést szakadatlan kegyelemből, sola gratia megvalósuló önközléséhez: a teljes Biblia életvezető, üdvösségre felszabadító, igazságot kinyilatkoztató valóságára?
Októberre fordulva, itt ülök a vatikáni kőpadon. Nem az emberi sokadalmat szemlélem, hanem belemerülök Isten áradó önközlésének éltető vizébe. Amint árad és árad szakadatlanul, téridőkben és ezeken innen és túl, lélekterekben, emberszívekben, megbánhatatlanul és végtelenül, egész földnyi terjedelemben a teremtés első pillanatától, a Kijelentés hegyén át, a Golgota magasáig, és a mennyei Jeruzsálemig. Légy áldott Uram Wittenbergért, és Lutherért, Genfért és Kálvinért és azokért a római katolikus, ortodox és más felekezetű testvérekért, vagy Téged tisztelő más vallásúakért, akik Benned ezt a megújító, reformáló kegyelmet, erőt, akaratot felismerték, elfogadták és hozsannás szívvel próbálják életüket, gondolataikat, imáikat Hozzád igazítani – s ezt a teljes Rádszorultság alázatával teszik!
Hol ember nincs már, Isten megjelen – Tompa Mihály
Itt a római forgatagban felderengenek a felvidéki Hanva református tiszteletesének verssorai, kivált ma, amikor a rimaszombati születésű Tompa Mihály földi útjának 205 évvel ezelőtti indulásáért adnak hálát szülőföldjén és a magyar haza irodalomszerető körei. Emlékeimben felderengenek papi csendben, a parókián elősorjázó sorai.
Ráklikkelek mobilomra, s meg is jelennek: „Ki veszt sokat, mindent, mi drága itt:/Hitét, ha őrzi, őrzi őt a hit;/Az átok elhal, tart az ima még,/Míg a föld ködös, – fenn derűlt az ég;/Siralmak völgyén, vad kietlen,/Hol ember nincs már, Isten megjelen (1862, A gyászoló).
Nem az isteni önközlés vigasztaló pillanatának megragadása ez a verstöredék? Óh, nem a hivatalból hívő prédikátor, hanem a személyes hittel Istenbe kapaszkodó, vergődő, reménykedő, küzdő ember szólal meg itt. Mert a velünk beszélő, kommunikáló, mindörökké sorsközösséget vállaló és üdvözítő Istenre támaszkodó hitvallás lett ez a vers a reformációkat ajándékozó Úrról.
És ez is: „Az ige a szövétnek, égi lánggal/Nappallá lesz az éj hatalma által./Köd s rém alak szétfoszlik, elsuhan…/Csak buzgalom- s hő áhítattal égesd;/Előtted felderít homályost, kétest…/S a földi pályán futhatsz biztosan!”. Isten áldó, biztos földi pályafutást ajándékozó, önközlő, megújító szeretete legyen reformáció havában is boldogító útitársunk és útravalónk!
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
