Örmény ésszel, magyar szívvel
Szembeszállunk minden vésszel!
Sajtóhír: A Karmelita kolostorban fogadta szerdán a miniszterelnök XXI. Rafael Péter örmény katolikus pátriárkát, aki átadta a magyar kormányfőnek a Szent Kereszt Hálaérem kitüntetést. A kitüntetés indoklásában azt írták, Magyarország és személyesen Orbán Viktor „értékes támogatást nyújt az elnyomott és üldözött keresztényeknek világszerte. (…) Nagyra értékeljük feltétlen elkötelezettségét a keresztények felé, hogy védelmezzék életüket, megőrizzék erkölcsi és társadalmi értékeiket.” (Örmény Rekviem – részlet)
Aki a keresztyén etikát fölébe helyezte a német nemzeti érdekeknek – Johannes Lepsius
Az örmények elleni genocídium immáron 107 éve történt. A 100. évforduló napjaiban írt érdekes cikket a potsdami Lepsius-Haus tudományos főmunkatársa, dr. Rolf Hosfeld, aki a német protestáns lelkészt, orientalistát, a „filo-örmény” írót és dokumentaristát állítja elénk a Zeitzeichen.de protestáns magazinban. És egyben ő a szerzője a legújabb, érdekfeszítő könyvnek is, ami Halál a pusztában címen jelent meg Münchenben az örmény népirtásról.
Nem lehet elmondani azt, ami történt, s ami történik
„Kedves Alice, ez elmondhatatlan, ami történt és történik. A teljes kipusztítás a cél – mindezt pedig a háborúhoz való jog leple alatt. Most nem tudok ennél többet mondani” – írta 1915 augusztusában Isztambulból Johannes Lepsius feleségének Potsdamba. Johannes Lepsius (1858–1926) német protestáns misszionárius, orientalista és humanista volt, az örmény genocídium első kutatója és dokumentálója.
Nagyszerű családból származott, ahol a protestáns hit és emberszeretet a lehető leghatékonyabban ölelkezett össze, s teremtette meg mások javára az egyéni és a szervezeti formában nagyívű, kiterjedt, határokon átnyúló segítő jócselekedetek embermentő gyümölcseit.
Apja, Carl Richard Lepsius volt a német egyiptológia létrehozója, édesanyja pedig Friedrich Nicolainak, a német felvilágosodás jeles írójának, Lessing, Mendelssohn barátjának az unokája, Elisabeth Klein volt. Egész kiterjedt családjuk a német szellemi elit tagjaiból állt.
Másrészt felesége révén nemzetközileg ismert missziós családdal került rokonságba. Margaret Zeller apja, Lepsius apósa Johannes Zeller lelkész volt, a jeruzsálemi Gobat iskola vezetője, az Egyházi Missziós Társaság igazgatója. Anyósa révén a híres Dora Rappardnak, a baltikumi lelki énekek és versek szerzőjének volt a rokona. Margaret vagy Maggie és Lepsius az Oszmán Birodalomban találkoztak, s ott szembesültek a keresztyén népesség kivégzésének első híreivel. Akkoriban Johannes Lepsius Jeruzsálemben volt segédlelkész és tanár. Németországban Potsdamban volt házuk, ami később a Genocid Tanulmányok Kutatóközpontja lett.
Lepsius szerepvállalása a menthetők mentésében – „protestáns Internacionálé”
Lepsius a Német Keleti Misszió egyik alapítójaként, illetve a Német-Örmény Társaság elnökeként 1915. július 24-én az oszmán birodalom fővárosában, Isztambulban tartózkodott. Ez a történet is része Franz Werfel „Musza Dagh 40 napja” című regényének.
Lepsius is tapasztalhatta, hogy az I. világháború kitörése óta az oszmán-örmények helyzete érzékelhetően súlyosan megromlott. Most nem részletezem mindazt a borzalmat, amiről az elmúlt napokban mások és én is megemlékeztünk az örmény genocídium 100. évfordulóján. Ami viszont izgalmas, az Lepsius lelkész és orientalista szerepvállalása a menthetők mentésében.
Hans von Wangenheim követ 1915. július 7-én Isztambulból a birodalmi kancellárnak, Theobald von Bethmann-Hollwegnek azt táviratozta pontos információi alapján, kétségen felül áll, „hogy a kormány tényleg azt a célt követi, hogy az örmény fajt a török birodalomban megsemmisíti”.
Ez pedig napnál világosabban bizonyítja, hogy a német hivatalos politikának és vezetésnek legkésőbb 1915. július elejéig már tudomására juthatott a deportálások és kivégzések megerősített híre.
Mégpedig arról, hogy az anatóliai provinciában a tavasz, április második fele óta egy etnikai csoportot, az oszmán-örményeket rendszeres és módszeres megsemmisítésnek vetették alá a hivatalos állami politika részeként. Ez pedig százhét évvel ezelőtt történt.
Örmények és Európa
Lepsius Jeruzsálemben került kapcsolatba olyan körökkel, amiket a svájci orientalista és történész, Hans-Lukas Kieser „a protestáns internacionálé informális hálózatának” nevezett. Ez nem politikai, hanem protestáns alapú nemzetközi szövetség volt, megelőzve a „kommunista internacionálét”, s alapvetően különbözve ettől.
A német racionalizmus és a baltikumi eredetű lutheránus-pietista hívő szenzibilitás hordozójaként, a nyomor és az igazságtalanság iránti fogékonyság és az ellene eltökélten küzdő lelkiség indult be Lepsiusban akkor, amikor már 1896-ban, az első százezres örmény kivégzés nyomán érzett hatalmas felháborodásában lelkészként megírta és kiadta nagy hatású könyvét. „Az örmények és Európa – vádirat a keresztyén nagyhatalmak ellen és felhívás a keresztyén Németországhoz” volt a címe. (Tartalma: Igazság az örményekről – száraz számok; valamit az erőről; vallásszabadság a török birodalomban; a tömegmészárlás megrendezése; a török hazugsággyár; ki a vétkes? a nagyhatalmak felelőssége; szatíra; éhezés; mi lesz ebből? Vérfürdők; Örmények a mészárlás előtt; a bűncselekmények listája; követi jelentések; statisztika).
Hatalmas nemzetközi visszhangja támadt. Az európai nagyhatalmak erről a tömegmészárlásról nem politikai-morális értelemben szóltak. Egészen pontosan hallgattak. Amíg lehetett.
Lepsius törte meg a cinkos némaságot.
Ennek ellenére az akkori brit miniszterelnök, William Gladstone ezt írta Lepsiusnak, miután elolvasta könyvét:„Ez egy igen tragikus, ha nem korunknak legtragikusabb ténye.” És hol volt ez az akkori 200 000 kivégzett az 1915–16-os 1,5 millióhoz képest!
Mégis borzalom volt, mert emberéletekről volt szó. Megtudhatta a világ, hogy a több százezres örmény áldozat mellett már 1896 februárja után az oszmán kormány első örménytelenítésének a brutális statisztikája: 2493 falu és 568 örmény keresztyén templom kiürítése, lerombolása. 646 falu népét erőszakkal iszlám hitre térítették, 328 templomot mecsetté alakítottak át. Párhuzamosan a német kiadással megjelent Lausanne-ban a könyv francia fordítása, 1897-ben az angol, egy évre rá Moszkvában az orosz fordítás(!). Ez az első ilyen témájú könyv Európa-szerte ismertséget és megbecsülést szerzett a protestáns teológusnak. Bismarck Németországában ezzel a könyvvel és a filo-örmény magatartásával Lepsius homlokegyenest ment szembe a császári birodalom politikájával. Micsoda protestálás volt ez! Micsoda bátor protestantizmus!
Becstelen kritika otthoni egyházi körökből
Ezért a tiszteletreméltó magatartásáért odahaza megkapta az udvari, gyáva egyházi írnokok becstelen kritikáját. Adolf Stoecker „Német Protestáns Egyházi Lap”-ja azt vetette a szemére, hogy mind teológiailag, mind politikailag angol befolyás alá került. A nemzeti-szociális politikus és lelkész, Friedrich Naumann még tovább ment, éppen az örmény áldozatokkal próbálta Németország keleti és világpolitikai szerepvállalásnak az igazolását, ami hatalmas képmutatás volt, hiszen a hivatalos császári politika csak elleplezte, s így növelte a bajt.
Esélyt adni segélyszervezetével az örmény újjászületésnek
De Lepsius számára nem szavakban állt Isten Országa, hanem cselekedetekben és az igazság felmutatásában. Tette ezt azzal, hogy a túlélők mentésére – akiket nem nyelt el a szír sivatag szárazsága, nem öltek meg kurd és csecsen banditák útközben, s nem négyeltek fel ezrével a törökök – létrehozta segélyszervezetét, hogy ezzel az örmény újjászületésnek megteremtse az esélyét. 1896-ban megalapította Urfaban (város Kelet-Törökországban, 80 kilométerre az Eufrátesz folyótól keletre) a segélyszervezet alapjait.
Segélyszervezetének voltak állomásai Perzsiában és Bulgáriában is. 1915-től menekültotthonokat, árvaházakat és örmény negyedeket alapított Szíriában és Libanonban. Ezeket kiváló dán munkatársnője, az evangélikus misszionáriusnő, Karen Jeppe vezette 1917-ig. Tisztában volt azzal, hogy nagyobb mértékű támogatásra csak akkor számíthat, ha a közvéleményt hiteles információkkal felrázza.
Sajnálatos módon az evangélikus egyház, amely megdöbbent Lepsius publikációinak tartalmán, megtagadta tőle a hosszabb szabadságolás lehetőségét, hogy örménymentő szolgálatát teljes lendülettel, odaadással végezhesse.
Ezt csak állampolgárként tehette, „civil kurázsiból”, civil kezdeményezésként. Ezért fájdalommal bár, de lemondott evangélikus lelkészi állásáról. Persze alapvetően sem hazájával, sem egyházával nem volt elégedetlen. Teológusként úgy gondolkodott, hogy a világpolitikába is bele lehet vinni Isten Országa sajátosságait, s így a földi viszonyokat az evangélium mértéke szerint lehet jogállami keretekben működtetni.
Kortársaihoz hasonlóan Luther Németországában ő is Istennek elrendelt országát vélte felismerni. Mégis szembesülnie kellett azzal, hogy az első világháborúban bekövetkező, addig ismeretlen borzalmak ennek abszolút ellent mondnak.
Nem vállalta a cinkos hallgatást
A Német Birodalomban nem kevesen voltak, akik tudtak arról, mi zajlik Törökországban, de hallgattak. Isztambulból hazatérve Lepsius ismét nem vállalta a cinkos hallgatást. 1915 őszét írták akkor, s az örmény tragédia, a népirtás addigra már javában dúlt, a tömeges mészárlás és deportálás lassan kezdett lefutni.
Az események 1915 áprilisának közepén azzal indultak, hogy a török hadsereg örmény katonáit államellenes összeesküvéssel leszerelték, hadbírósági ítélettel a mezopotámiai pusztába hajtották őket – a biztos halálba. Április 24–26. között Konstantinápolyban 2345 örmény értelmiségit, köztük két parlamenti képviselőt halálba küldtek.
A folytatás során a nőket megerőszakolták, illetve szexuális rabszolgaként eltüntették. 1915 októberéig 1,5 millió örményt éheztettek ki, végeztek ki. 250 ezer fiatal nőt és gyermeket pedig rabszolgává tettek és kényszerrel az iszlámra térítettek át. Ebben az újabb genocidhullámban 66 várost, 25 ezer falut, 2350 templomot és 1500 iskolát romboltak le a törökök. Jóllehet az amerikai nagykövet Isztambulban, Henry Morgenthau Lepsiust empatikus morálpolitikusnak nevezte, ő maga mégis hosszabb ideig hitt abban, hogy a német–török katonai szövetség Törökország európaizálásához vezethet német segítséggel.
Ez pedig a rendezett jogi viszonyok meghonosítását eredményezhette volna Törökországban. Ezt az illúziót azonban szétrombolta a valóság.
A német protestáns lelkész és hazafi Lepsius a borzalmas gyilkosságok, deportálások láttán a német kormány és keleti opportunizmusának a vádlójává vált. A morális törvények a lelkész szemében egyetemesek, függetlenül attól, hogy humanista vagy keresztyén megokolásuk van.
Már 1897-ben leírta: a nemzeti érdekeknek soha nem szabad, nem lehet az erkölcsi gondolkodás, ítélet és cselekvés mértékévé válniuk. „Az államvallássá tett keresztyénség sem teheti meg, hogy ami emberileg kötelező, azt kényelmesen alárendeli a politikai érdekeknek” – érvelt akkortájt. Az 1990-es években még heidelbergi szociáletikus professzornak, Wolfgang Hubernek kell igazat adnunk, aki Lepsius nézeteit Bonhoefferéhez hasonlította.
A Német Birodalom bűnrészes – pontos elemzés
1916-ból Lepsius 1916 áprilisában, már a nagy genocidhullám nyomán megjelentette 300 oldalas munkáját, ami valójában tudósítás. Ez volt a címe: „Az örmény nép helyzete Törökországban”, időrendi táblázattal sorakoztatva az eseményeket, pontos statisztikákkal az áldozatokról és a helyi borzalmak precíz bemutatásával. Könyve segélykiáltás volt, de egyben a genocídiumnak mint civilizációs cezúrának az értelmezési kísérlete is egyben. Voltak történészek, akik ezt a könyvet évtizedeken át ebben a témában írt legjobb munkának tartották.
Központi tétele vagy megállapítása ez: 1915 tavaszától kezdve államilag megtervezett etnikai tisztogatás indult el az örmények ellen, ami tényleges genocídiummá változott. Lepsius, aki az örmény kérdés alakulását 1896 óta nagy figyelemmel kísérte, úgy vélte, hogy ez a borzalom a világháború árnyékában végrehajtott, kizárólagosan török belpolitikai projekt volt. Vezérelve: mindent megsemmisíteni, ami nem tisztán török vagy törökké nem asszimilálható.
Lepsius már 1918 végén kimondta: a Német Birodalom bűnrészes a történtekben, a hallgatás cinkossága miatt.
A háború után megjelentette azt a könyvét, amiben a Külügyi Hivatal dokumentumai és levélváltásai mutatták meg az események igazi arcát. A „Németország és Örményország 1914–1918: diplomáciai akták gyűjteménye” c. könyv lett az első, diplomáciai forrásokból összeállított, rendszerezett dokumentáció a népirtásról.
Lepsius ma is ösztönző öröksége
1926-ban bekövetkezett halála után nem sokkal a Contemporary Review folyóiratban George Peabody Gooch úgy jellemezte őt, mint híres filo-örményt, örményszerető embert, aki politikai lényeglátásával és ítélőképességével bizonyos tekintetben megelőzte korát. Az extrém török nacionalizmus destruktív erejéről ő készítette az első világos elemzést, rántotta le a leplet.
A világháború közepén megtörte a hallgatást az örményekről, ami nem volt veszélytelen vállalkozás. A keresztyén etikai elveket még saját német állama érdekeivel is szembe merte állítani. Fáradhatatlanul igyekezett azon, hogy a megsemmisítéssel fenyegetett örmény etnikumnak a túlélése érdekében gyakorlati támogatást nyújtson, segélyszervezetet működtessen.
A Lepsius-ház Potsdamban
Munkásságának dokumentálására szolgál Potsdamban a múzeummá átalakított Lepsius-ház, ahol nemcsak tárgyai, dokumentumai tekinthetők meg, hanem egyben konferenciák helyszíne is a szép épület, valamint a német–örmény együttműködés továbbépítésének műhelye is.
Kiváló, kutatásra is alkalmas könyvtára van, részben az ő gyűjtéseiből és irataival a házi levéltárban. Háza abban a pillanatban híressé vált, ahogyan onnan 1916. nyarán 20 ezer példányban kiadott könyvét „Tudósítás az örmény nép helyzetéről Törökországban” címmel elküldözgette protestáns parókiákra, lelkészlakoknak, a Birodalmi Gyűlés tagjainak, nagy német lapok szerkesztőségeinek. A kastélyszerű nagy ház ma a Porosz Kastélyok és Kertek Alapítvány tulajdona.
Az örmények hálás emlékezetében marad, Nobel-békedíjra méltó volt
A Lepsius-téma hála Istennek nem kerül le a napirendről. Dr. Rolf Hosfeld, a Lepsius-ház tudós kutatójának Halál a pusztában címen megjelent könyve ismertetésére majd később még visszatérünk.
Most még csak ennyit: jó tudni, hogy a legsúlyosabb nemzetközi krízishelyzetben is adódnak különleges emberek, Isten elhívottjai, akik lelkészként, tudósként olyan dolgokat tesznek, melyek 100 év múltán is jelentősek, értékesek, napjaikban pedig jövőbe mutatóak.
Ahogyan Lepsius munkássága is ilyen az örmény nép elleni genocídium feltárásában, első dokumentálásában, e nép túléléséért tett gyakorlati segítő lépéseiben. Lepsius életének volt olyan szakasza, amikor hazáját kényszerült elhagyni az állandó piszkálódások, fenyegetések miatt.
A jó holland református testvérek fogadták be, miután otthon persona non grata lett az örmény nép helyzetéről írt tudósításai, könyvei miatt. Évekkel ezelőtt a jereváni állami egyetem professzora, dr. Aschot Hayruni 2013-ban tanulmányt írt ezzel a címmel: „Johannes Lepsius és jelentősége az örmények számára”.
Ebben ezt írja: „A világtörténelem sok humanistát ismer, akik a népirtások idején és máskor az emberiségellenes bűntettek ellen, az áldozatok védelmére, megmentésére, az igazságosságra, az elkövetők elítélésére tették fel az életüket. De csak kevesen voltak, akik elkötelezettségüket tartósan és olykor nehéz körülmények között is folytatták, akár hivatásuk, állásuk vagy saját életük kockáztatása árán is. A potsdami protestáns lelkész, Johannes Lepsius ezek közé tartozott, s ez az oka annak, hogy az örmények mindmáig hálás emlékezetükben őrzik őt”. 2000-ben mondta az akkori német külügyminiszter, Hans-Dietrich Genscher Lepsiusról, hogy az 1901-ben alapított Nobel-békedíjra „ha valaki, akkor ő igazán méltó lett volna”.
Henry Morgenthau, a kortárs isztambuli amerikai nagykövet így emlegette élete végéig: „Nemes gondolkodású keresztyén gentleman” volt.
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)