Nagykürtöstől észak felé nem messze van egy kéklő szikla – onnan ered az alatta épült falu, s a falu fölötti vár neve. Nem nagy a falu, vagy 1600 lakosa van, de inkább a váráról nevezetes. Mert van ott egy vár – azaz volt, mivel állítólag egy serény kuruc ezredes fölrobbantotta. Akkoriban divat volt ez: a várak elvesztették stratégiai jelentőségüket, az urak kényelmesebb kastélyokat építettek maguknak, s oda költöztek, a várat pedig többnyire az idő fogára bízták.
Jellemző eset a Koháryak csábrági vára (ez légvonalban Kékkőtől körülbelül húsz kilométernyire lehet), amelyet a tulajdonosaik gyújtottak föl mai ésszel aligha követhető okból, miután a Szentantalban épült kastélyukba költöztek. Ami a kékkői várat illeti, azt többször is megrongálták, különböző háborúskodás, ostrom következménye volt az, de többször föl is újították.
Ám úgy tűnik, a kékkői vár sorsa nem a tulajdonosok elköltözése miatt dőlt el, hanem gyaníthatóan azért, nehogy a labancok birtokába kerüljön. Pedig akkoriban az már fölösleges volt.
Kár érte, a gótikus, majd reneszánsz stílusban fölújított vár (mármint abban az állapotában, amilyenben fölrobbantása előtt volt) ugyanis szép és érdekes lehetne, ha még megvolna, manapság ezen emlékek iránt nagy az érdeklődés, hiába próbálják a történelmet kisemmizni vagy átírni, jó betekintést jelentenek abba, hogyan éltek akkor az urak és a pórnép egyaránt.
Kékkő, a falu (Fotó: Aich Péter/Felvidék.ma)
A kékkői vár egyébként ősi Balassi-birtok, ezt az irodalomból nyilván jól tudjuk, a család legnevesebb tagja, Balassi Bálint gyakran járt oda. Akkoriban a vár éppen a családé volt (ismét), ugyanis azelőtt és utána is többször gazdát cserélt.
Mára már csak néhány fal maradt belőle – no meg a kastély, amely később a vár helyén épült. Az idő vasfoga azt sem kímélte, nem volt jó állapotban, fölújításra szorult, az viszont jól sikerült, nemrég adták át, s lett látogatható, remélhetőleg sokáig marad jó állapotban. Ennek köszönhetően a nyilvánosság is megtekintheti a Balassi család néhány vonatkozását, s a fölújítás során előkerült archeológiai leleteket is, valamint a kastélyban elhelyezett játékmúzeumot, vagy akár a helyreállított barokk kápolnát.
A vár maradványa (Fotó: Aich Péter/Felvidék.ma)
A lényeg természetesen a Balassi családra összpontosít, hiszen ők voltak a vár őstulajdonosai. Itt találkozhatunk magával a költő Balassi Bálinttal is, az első, valóban világirodalmi rangú magyar költővel, aki – furcsa ez, s az akkori viszonyokat jellemzi – alig-alig járt a mai Magyarország területén, ahol a költő életében a török volt az úr. Balassi, mint tudjuk a Felvidéken, Zólyom várában született 1554-ben (apja a vár főkapitánya volt), majd Esztergomba jött meghalni 1594-ben, amikor részt vett a vár ostromában (Esztergomban erről emlékmű emlékezik meg).
A kastély (Fotó: Aich Péter/Felvidék.ma)
Kékkő fölújított kastélya szép és érdekes emléket állít Balassi Bálintnak. Igaz ugyan, hogy a Balassák nevét különböző módon írták (Balassi mellett volt Balassa meg Balázsi is), de maga a költő leggyakrabban a Balassi Bálint variánst használta. Kinek bűne bocsánatáért könyörgett című versében a szakaszok kezdőbetűiből is így alkotta meg nevét. Ezért elég furcsa, hogy a család nevét kiejtés szerint a szlovák helyesírás alapján Š-betűsen írták ki, költőnk utónevét pedig –az akkor gyakran használt latin eredetű Valentinust – a szlovákosított Valentínre keresztelték át (magyarul a neve csak a kastély falára elhelyezett emléktáblán olvasható). Tudjuk, ez a szlovák helyesírás egyik következménye, arra hivatkoznak. Csakhogy: a név személyiségazonosító. Ha valaki Pál, nem lehet Pavol (és fordítva), mert az valaki más. Ez legföljebb Hviezdoslav esetében működik, aki első költői próbálkozásait Magyar munkálatok Országh Pálé 1865 című füzetébe írta.
Balassi emléktáblája Kékkő kastélyán (Fotó: Aich Péter/Felvidék.ma)
Egyébként Johann Wolfgang Goethe nevét sem írjuk Gőte János Farkasnak (sem Ján Vlk Göte-nek), Andrej Sládkovič nevét sem Szládkovics Andrásnak.
Egy költő, akármilyen nemzetiségű, még akkor is, ha magyar, megérdemel annyi tiszteletet, hogy olyan néven említsük, ahogy azt maga is használta, s ahogy saját nyelvén írjuk. Az sem ártana, ha a kiállított tárgyakat kísérő szövegek nem csupán szlovák és angol nyelven volnának, hanem akár a valószínű magyar látogatókra való tekintettel magyarul is kiírnák.
Ennyi tiszteletet nem csak egy költő érdemel meg, az mindenkinek kijár!
(Aich Péter/Felvidék.ma)
