Reformáció hónapjában korábbi időkben a gyülekezetekben bűnbánati heteket, napokat tartottak. Ez a reformáció lényegéhez annyira illő, abból kisarjadó gyakorlat mára bizony elsatnyult, legfeljebb pár napra szorult vissza.
Lehet persze hivatkozni szociológiai, gyülekezetszociológiai tényekre (kevés szabadidő, csekély részvétel, érdeklődés), de a lényegen ez mit sem változtat. Mi a lényeg? Amit a koppenhágai evangélikus templomban látható reformációi festmény és Lucas Cranach műve is kifejez: a reformáció a közösség megújítása Istennel, Jézus Krisztus által, a Szentlélek munkálkodása nyomán. Annak a közösségnek az újraélése, megújítása, ami mindkét festményen szembetűnően kifejezi azt, hogy a reformáció közös ügy, hiszen a nagy csoportképen német, svájci, skót, angol reformátorok alkotnak egy gyülekezetet, egyházat. A festmény közepén látható gyertyafény a tiszta égi üzenetet, az evangéliumot, s annak élő forrását, a feltámadott Úr Jézus Krisztust jelképezi. Ennek nyomán írta Kálvin, elsők között használva leveleiben egyre gyakrabban a reformáció szót, hogy az egyház megtisztítására, a hit megtisztítására van szükség.
Ebben a hónapban a pár nappal vagy egyetlen ünnepi alkalommal le nem tudható égi-mennyei ajándékra, a 16. századi és azt követő hatalmas lelki-szellemi-anyagi-erkölcsi fényáradatra, hitújításra tekintünk vissza.
Megadva Európa és az egész világ protestáns gyökereinek, reformátorainknak a kellő és méltó, nem elkapkodott, hanem a folyamatosan nekik kijáró tiszteletet. Istennek pedig a dicsőséget! Hiszen Őnélküle nem lett volna semmiféle megújulás. Ahogyan később egy cseh reformátor írta: A reformáció vagy a szív és az élet teljes megtisztulása és megújulása lesz vagy semmi értelme. Figyeljünk tehát hitvalló eleinkre, amint a reformáció festészetkultúrája olyan gazdagon hirdeti megtisztított hitük fényes tetteit, legdrágább élő örökségünkként, Kálvin leveleinek írásos aláfestésével.
Reformáció – kálvini levelek szóhasználata az álarcos keresztyénségről
Közel negyven éve minden októberben Isten kegyelméből előveszem azt a közel 1000 oldalas, kétkötetes, 1909-ben Tübingenben kiadott, gót betűs nagyszerű gyűjteményes kötetet, ami Kálvin életművét levelei alapján mutatja be. Ebben bőségesen előfordul a reformáció szó. Érdemes felidéznünk!
Már 1548-ban feltűnik az egyik Lausanne városbeli lelkészhez írt levelében az egyházi szolidaritás, összefogás sürgetése, hogy a klerikális és világi hatalmi türannoszok ellen ne szolgai hallgatásba burkolódzanak, hanem nyíltan szóljanak az igazság evangéliumáról. Még ebben az évben Sommerset hercegéhez, Eduard Seymourhoz írt fantasztikusan világos miniesszéjében 9 és fél oldalon részletezi az igazi reformációi módszert, amivel az Angliában megkezdett hitújítást buzgón folytathatja a herceg.
A vallásváltoztatás, azaz a protestáns hitre térés miatt érzékelhető nyugtalanságot türelemmel kell hordozni és az egyházat Isten törvényei szerint kell reformálni.
Közben erőteljesen a Szentlélekre kell figyelni, Aki az igazi vallás utáni vágyat célba juttatja. Ennek során lehet megtanulni azt, hogy magasabbra tekintsenek az emberek, mint a körülöttük lévő világra.
Isten karjai nem olyan rövidek, hogy az igaz hittel és vággyal feltekintőket ne érné el. Nem a hálátlan emberiségre, hanem Isten bibliai választottainak hitére és hálájára tekintsünk. Az igazi istentisztelet alapja – érvel Kálvin – a Szentlélek által megtisztított szív. A nép vallásilag helyes útra vezetésének, s azon történő megtartásához, a lelki haladáshoz gyermekeknek és a lelkileg képzetleneknek Kátéra, katekizmusra van szükségük. „Monseigneur, Isten egyházát senki sem tarthatja meg Káté nélkül” – írta a hercegnek, s buzdítja ennek kiadására.
A Káténak egyszerű fogalmazással kell elmondania az igaz keresztyénség lényegét. Kálvin maga is példát adott erre a Genfi Kátéval, majd a pfalzi református atyák a Heidelbergi Kátéval, a svájci reformátorok pedig a II. Helvét Hitvallással.
Ezeknek századokon át kettős haszna volt, ahogyan előre megírta levelében a genfi reformátor: az egész népet az evangélium igazságára tanítja, s a gyermekeket már kiskoruktól megtanítja a különbségtételre az igaz és a hamis vallásosság és hit között. A Káté olyan, mint egy iránytű: a szívet legbelülről irányítja a bibliai gyülekezetek mintájára a helyes egyházi gyakorlat felé, azaz a sákramentumok tiszta kiszolgáltatására, az egyéni és a közimák gyakorlására, a boldog, majd üdvös életre.
Enélkül „a megkezdett reformáció” megakad. A herceghez szóló levélben másodszor is leírja Kálvin a reformáció szót. Ha olyan reformációt akarunk, ami Istennek kedves, akkor meg kell térnünk Isten igazi és helyénvaló életre vezető parancsaihoz – fogalmaz.
Sem Istennek, sem nekünk nincs szükségünk álarcos keresztyénségre, ami kifele mást mutat, mint ami bent, a szívben vagy az egyházi belső viszonyokban van.
A levélben harmadszor is használt reformáció szóval az alapigazságra utalt, arra, hogy „az Ő egyháznak reformációja saját kezének műve”, semmi más, emberi kéz nem vezethet üdvösségre.
Tisztán és félreérthetetlenül használja Kálvin negyedszerre is ebben a miniesszében a reformáció szót: „A reformációnak isteninek, azaz isteni vezetésűnek szabad csak lennie, nem szűkítheti be azt senki emberi értelmezésekbe. A mennyeit nem rendelheti alá senki sem a földinek és a világinak”. Erkölcsi következménye a helyesen értett reformációnak igen kiterjedten értelmezhető. Nem csak a lopást, gyilkosságot, rablást kell elítélni, ami az embereknek súlyos károkat és sebeket okoz. Meg kell fékezni a prostitúciót, a házasságtörést, az alkoholizmust és Isten nevének mindennapi káromlását a káromkodások oly’ változatos formájában is. Kálvin levelének igen tiszta és világos logikája már 1548. október 22-én, amikor írta, tisztázta a reformáció fogalmát. Nem visszaalakítást jelentett valamilyen bibliai egyházformára, hiszen Jézus Krisztus nem alapított egyházat, hanem mindenekelőtt a szív megtisztítását, megtérését, odafordulását Istenhez jelölte vele a reformátor. Egyházi megtisztulást, megújulást is jelölt vele – egyéni és közösségi életreformációt! Olyan egyházképet rajzolt fel, ami a romlott emberi állapotokat vette célba és a jövőre irányult. Leginkább azzal, hogy ahogyan a reformációi festmény minden egyes nemzeti hitújítója tisztán és egységesen vallotta a teljes igazságot: ecclesiasemperreformaridebet! – az egyházat midig meg kell újítani!
Pecunia vagy pneuma? – pénz vagy lélek?
A reformáció jól értelmezett jelentése és jelentősége nem hagyható a mégoly magasztos, de sokszor ellentmondásos múltban. Ennek megvan ma is a Sitzim Leben-je, helye az életünkben. Mi volt elsőrenden az, ami Luthert és a többieket a csoportképen felháborította és tiltakozásra késztette?
Ne kerülgessük a forró kását: a korabeli pápás egyház bizniszszemlélete. Az, hogy a bűnbocsánat nem lelki esemény volt, hanem a pecunia, a pénz szintjére degradálták. Adok-veszek tárgyává lett az üdvösség. Már akkor nyomorította a lelkeket az „eladó az egész világ” roncs és emberroncsoló közfelfogása.
A bűnbocsátó cédulák ellen a reformátorok nemcsak gúnyiratokkal, nyilvános prédikációkkal tiltakoztak, hanem a nagy reformrációs központokban: Wittenbergben, Strassbourgban, Heidelbergben, Genfben, majd Hollandiában és Angliában, beleértve Skóciát, majd az Újvilágot, Amerikát is, szigorú városi köztörvényekkel zárták ki a lelki korrupciónak ezt az alantas praktikáját.
A lelki vámszedőktől és a vámszedés hiszékenységre építő praktikájától szabadították fel a korabeli világ nagy részét.
Tudták, s meg is fogalmazták, hogy az egyháznak ebből a babiloni fogságából csak megtéréssel, belső és külső megújulással, tiszta tanítással, Bibliával és erkölcsileg igényes életkultúrával lehet kitörnie.
És ezt meg is tették. Ezért lett a reformáció Európa megújulásának felhajtó ereje, amiben a skót 20. századi makroközgazdász, Angus Magnusson világgazdasági elemzései szerint a hitújítás országai és népei a 16–20. század során többszörösen meghaladták az egy főre eső jövedelemben és az ipari teljesítményben, felemelkedésben az európai katolikus országokat. Mert a megújult hitnek megtermettek a gazdasági, kulturális, szociális, diakóniai és egyházi gyümölcsei is.
Az ora et labora, az imádkozzál és dolgozzál hite és gyakorlata szerint, amelyben akkor és ma is a Pneumáé, a Léleké az elsőség a pecuniával, a pénzzel szemben. A hit szabadságáé és méltóságáé, az aranyketrec posztmodern megkötözöttségeivel, a digitális és pénzügyi rabszolgaság minden formájával szemben.
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
