Beszédetekben az igen igen, a nem nem legyen,
mert ami ennél több, az a gonosztól van.
Máté 5,37
Az elmúlt napok megrendítő személyi bejelentései, Balog Zoltán püspök lemondása egyháza egysége védelme érdekében a zsinati lelkész elnöki tisztről, a kirobbant vagy manipulált össze-vissza véleményhalmaz ezt megelőzően és ennek nyomán, az egyházi és hívő körökben is megmutatkozó felelőtlen indulatok és felelősnek tűnő, de valahogyan mégsem Szentlélek-koherens megnyilatkozások mind túlmutatnak az egyház válságán. A jelenlegi krízisen is. Arra, hogy az ecclesia reformata – semper reformanda (a református egyházat mindig reformálni kell) alapvető felismerést, létezésünket legitimizáló igazságot újra és újra alkalmaznunk kell önmagunkra. Minden újabb hívő generációnak, így a ma élőknek, szolgálóknak is.
E böjtben Urunk kegyelmes jele ennek a krízisnek a pozitív kimenetelére, hogy ha református teológiánk eredeti felismerései jegyében a bűnbánó, beismerő szót és a lemondást a megtérés és a jóvátétel elhatározása, illetve a megbocsátás-adás lelkülete és spirituális fázisa követi.
A belső-külső megújulás nélkülözhetetlen előfeltételeként szükséges, hogy ne csak az egyéni, hanem a közösségi, gyülekezeti, közegyházi bűnvallástétel, bocsánatkérés és megbocsátás, jóvátétel nélkülözhetetlen, hitelesítő pecsétje is rákerüljön erre a lelki folyamatra.
Különben egyházpolitikai, s ami még súlyosabb, csak politikai játszmának lehetne tekinteni a kimondott szót, imát, igehirdetést. Ma a Lélek világosságában fel kell ismernünk, hogy nem hitvalló helyzetben vagyunk, hanem a status confessionist megelőző és nélkülözhetetlen bűnbánattartás böjti folyamatában! A bűnbánattartás az egyéni és az egyházi megújulás conditio sine qua nonja! Az indulati és a manipulált véleményáradatban vannak olyan hangok, amiket Istentől nagyon messze összetákolt véleménynek érzékelek. De hallok olyanokat is, amelyek valóban a Szentlélek előtti alázatban fogantak, s ezért nagy hálaadással borulok imában Urunk elé.
Egyre gyakrabban ismerem fel az ősi keresztyén igazság valóságtartalmát: in confusionem hominis – Dei providentia, azaz minden emberi zűrzavarban a mégis megtartó isteni kegyelem túlereje rejtezik, tovább segítő jelenlétként. Mert vagy coram Deo, folyamatos Isten-jelenlétben élünk, gondolkodunk, vagy nem, s akkor csúszik be az életünkbe vagy csúszik bele az életünk disszonáns, megmagyarázhatatlan helyzetekbe.
Mindezek átgondolását nagyon hiányolom az időkényszerben vagy az események szenzációéhes közfalánkságától szenvedő, felpörgetett közgondolkodásból. Sajnálatosan az egyházi megnyilatkozások java részéből is. Azt meg csak megszomorodva tapasztalom, hogy a többi egyház, felekezet hallgatása mennyire érthetetlen, nem a lényegi dolgokban, hanem legalább a testvéri szolidaritás szintjén. Az „Imádkozunk értetek” elég lenne. Ennyi. S ennyi sem telik ki az ökumenikus közös rendezvények évtizedei nyomán és ellenére?
Magyar Református Egyházam, ősz hajú lelki édesanyánk nyugdíjas lelkészeként, a Mindenható nyugdíjazhatatlan, elhívott szolgájaként az élő Úrnak, a Krisztus-test Fejének hálaadással köszönöm, hogy a Balog Zoltán körül kialakult mesterséges és természetes, „kegyelmes” viharban akadt olyan felelős megnyilatkozás is, ami mérlegre tett sok mindent. Azt, amit ővele végeztetett el szentháromságos Urunk évek alatt. Példának okáért: honi és határon túli református népünk életben tartása, fejlődése, missziói, oktatási, hitbeli és nemzettudatbeli megőrzése érdekében nemzetpolitikai küzdelmet folytatott, sokszorosan meghaladva az általa elhíresült szentenciát: „Minden politika, de nem minden a politika”. Egyetlen, mégoly súlyos botlása pedig nincs arányban az elvégzett sok jóval.
Mindenkinek vannak hibái, bűnei, de ha ezeknél fogva próbálnánk megítélni egy-egy ember Isten előtti értékét, a nemzeti egyetemességben kijelölt és betöltött helyét, akkor abszolút melléfognánk, s magunk felett mondanánk ítéletet. Ez a beszűkült szolgálatértékelés pedig nemcsak egy embert, püspököt érintene negatívan, hanem egész hívő népünket. A Krisztus testétől, az anyaszentegyháztól lényegidegen a világ vagy a törvényeskedő keresztyének pálcatörő rideg logikája. Az egyházban ezt triumfáltatni vagy leképezni, esetileg működtetni pedig – bűn.
Augustinus egyházatya írta egykoron: Nagyon közönséges dolog valakit azért folyamatosan elítélni, mert az emberek általában nem tesznek különbséget az elítélendő bűn, vétek, s az elkövető között. A bűnre elmarasztalás, a bűnösnek azonban megbocsátás jár, életben hagyás, esélyadás. Mindehhez szükséges előfeltétel, spirituális kondíció az érintett személy bűnvallása, bocsánatkérése és a személyes jóvátétel iránti elkötelezettsége, az arányos fegyelmezés magára vállalása is.
Napjaink történéseinek pertraktálói, a legdurvább hangok, amikor például az egyik tévétársaság adásában Balog Zoltánnak a rendkívüli zsinati ülés bevezetéseként elmondott imáját képmutató beszédnek mondták, még csak azt sem véve észre, hogy ez ima volt, nem beszéd. Sajnálatosan a közvéleménybeli érvelésben is úgy sistereg legtöbbször a harag és a kirekesztés, a „mondjon le minden tisztségéről!” csatakiáltás, a minden egyházi jogszerűséget, sőt minima moráliát alulmúló gyűlölködés szenvedélye, mintha nem böjtben, nem az irgalmas Isten bűnbocsátó Lelke vezetése alatt élnénk, hanem végítéletet tartanának a megszólalók a megtévedt felett. Mintegy kisajátítva a szuverén Isten méltóképpen egyedül Őáltala betölthető bírói székét.
Nekik üzenem: akik ezt teszitek, vegyétek le akkor a keresztről az utolsó pillanatban megtérő latrot. Akkor húzzátok ki az egyház 2000 éves építménye alól Péter apostolt, tagadásával együtt. Vagy vegyétek ki a Bibliából a rabszolgagyilkos Mózes „műveit”, isteni küldetését. Hogy Káin sorstragédiák történelmét előidéző tettét ne is említsem. A könyörtelen kegyeseknek és a kegyes könyörteleneknek, a politikai és ideológiai haszonlesőknek és karaktergyilkosoknak, az igazság ellenségeinek nagyon oda kellene figyelniük arra, mit mondanak, híresztelnek, írnak. Nagy nemzeti járványunk, a magyar a magyarnak, Uram bocsá’, a keresztyén a keresztyénnek ellensége közpusztítás gyógyításáért.
Nekünk pedig böjti alázatban zsákruhát kellene öltenünk magunkra, talán nem is jelképesen, egyszer végre, nemzeti bűnbánati és imanapot tartva. Amiként ezt Bethlen Gábor nagyságos fejedelmünk 1619 januárja után megtartotta nyilvános pönitenciaként a saját maga és erdélyi népe bűneiért. Van mit átgondolnunk, magunkat, felhevült szívünket, ítélkező és számonkérő indulatainkat felülvizsgálva, mások számító értelmének csűrcsavarjait Isten elé vivén. Tudva, hogy első és végső lehetőségünk a bocsánatkérő imádság – prima et ultima ratio – oratio! Nemcsak a böjti időben, hanem egyházunk és életünk minden, kegyelemből kapott új napján.
Megújulásunkért, jövőnkért, hites és hitből hiteles szolgálatunkért. Ezért a ti igenetek legyen igen, nemetek nem. Ami ennél több, az a gonosztól van!
(Dr. Békefy Lajos)