A Magyar Szövetség komáromi szervezete tegnap délután megemlékezést tartott a felvidéki magyarok kitelepítése tiszteletére és emlékére a Meghurcoltak emlékműve előtt. A megjelentek gyertyagyújtással emlékeztek meg a nemzetrészünket ért sérelmekről. A megemlékezésen közreműködött Naňo Nimród, a Selye János Gimnázium diákja.
Andruskó Imre, a párt országos elnökségének tagja három fontos dátumot emelt ki. Az 1945. április 5-i kassai kormányprogramot, amely kimondta a magyarok és németek kollektív bűnösségét. Majd ’45 júniusában a potsdami konferencián a nagyhatalmak nem engedélyezték a magyarság egyoldalú kitelepítését, „csak” a lakosságcserét, mondta, ám hozzátette, óriási aránytalanságokkal ment végbe a lakosságcsere.
(Fotó: Szalai Erika/Felvidék.ma)
Iván Tamás, a párt helyi szervezetének elnöke beszédében hangsúlyozta, 1945 és 1946 telén mintegy 40 ezer felvidéki magyart deportáltak fűtetlen marhavagonokban a csehországi Szudéta-vidékre. Megemlítette a reszlovakizáció tényét, amelynek során 423 ezer megfélemlített magyar adta be kérvényét, és a hatóságok 327 ezret nyilvánítottak közülük szlováknak. „Ők voltak a csehszlovák állam szerint azok a szlovákok, akiket az évszázadok alatt a magyar nyomás hatására elmagyarosítottak. A gyakorlatban jól tudjuk, hogy nem erről volt szó, hanem a felvidéki magyarok elnyomásáról és megfélemlítéséről” – fogalmazott.
Elmondta, a kitelepítésekre és áttelepülésekre 1947 júliusa és 1948 nyara között került sor, amikor mintegy 110 ezer magyar nemzetiségűt kényszerítettek otthona elhagyására és ezzel szemben nagyjából 73 ezer szlovák hagyta el Magyarországot.
„Ami 77 éve a népünkkel történt, az borzasztó. Ez egy olyan trauma, amely majdnem minden családban máig él” – jelentette ki Iván Tamás, aki hangsúlyozta, megbélyegezték a magyarokat és „mind a mai napig félelmet kelt a megaláztatás, mind a mai napig az identitás része a megtört lélek, és a kisebbrendűséget csak a biztos együttérző összmagyar néplélek ölelése oldja és érti”.
Zárógondolatként elmondta, nem felejthetünk, emlékeznünk és emlékeztetnünk kell. „Kapaszkodjunk egymásba, a közösségünkbe, ahol értjük és megértjük egymást. Ezzel együtt velünk van az emlékezés, hogy tartozunk valahova. Ne feledjük, együtt bármire képesek vagyunk, de külön-külön gyengék!” – fogalmazott.
(Szalai Erika/Felvidék.ma)
