Horizontszűkület – létszürkületbe hajtó farkasvakság?
Még meg sem nyílt hivatalosan az olimpia, máris botrány a focimeccsen. Brutális zivatar Tusványoson. Botrány itt, botrány ott, botrány a Földön az égből nézve is. Szalagcímek ontják az agresszió sárcunamiját kontinenstől, vallástól, országtól függetlenül. A világháló csupa verbális hulladékkal szennyezett. Égi harmat nem hull már a rekkenő 40 fokban? Ennyire sikerült jól magunk alá fűteni? Már a légi biztonságot fenyegető-bénító digitális rövidzárlatok közben kell őrlődnünk, szoronganunk nyaralás előtt, alatt, után?
De kellene Uram, hogy küldj egy kis esőt, enyhülést. Hol maradnak a csodakérő imádságok? Máskor világméretű imaakciók gyors jelei száguldanak a világhálón. Most már az ilyen akciók is halva születnek, azaz meg sem születnek?! Már kiáltani sem tudunk? Csak Istent káromolni mindenért?
Vagy még Istent is magára hagyjuk megnémult ajkakkal, melyekről a fohász is leszáradt?
Végtelenül lehetne sorolni a bajokat, ördögi hétpróbákat, a gonoszság Forma 1-et messze felülmúló mindennapi vetélkedését. A lengyel filozófusnak, Peter Koslowskinak (+2012) lett igaza, aki az emberlét nem teremtett, hanem ember által okozott szánalmasságát visszanyúlva a reformáció kori Angliáig, Thomas Hobbes (+1679) megállapításával jellemezte? Hobbes éles elmével írt az emberi életről, a mindenki harca mindenki ellen napjainkat is jellemző ontológiai válságról. A kor fölötti, de nem emberi lét fölötti szellemi összepillantásban a magának ezernyi eszközzel bajt okozó, bajkeverő ember, a porkirály jellemzését így adta meg: az igazi horizontját veszítő, veszített emberlétben csak szükségletek sorjáznak. Kielégítésükért a horizontszűkülésben vergődő ember és emberiség útja „araszolás egyik vágytól a másikig”. Ontológiai araszolgatás? Igen. Vágytól vágyig, ágytól ágyig, szükséglettől szükségletig? Igen. Bankbetéttől bakbetétig, lopott kincsektől az ezeket őrző svájci és másföldi trezorokig? Igen. Ennyire lefokozta volna magát az emberiség? Vagy éppen ezért a mesterséges intelligencia digitális idoljába, bálványába vetett vakhittel próbál nemzet a nemzet fölé, ember az embertárs fölé kerekedni? S közben már a világűrből is azt kémlelik, ki mivel járhatna túl a másik eszén?
Ontológiai araszolás az egyik oldalon, ontológiai hübrisz a másikon.
Mily’ távol van mindettől a német nagyromantika filoszos költőjének, Fr. Hölderlinnek (+ 1843) gyönyörű lét- és földlátomása! Egy-két generációval Hobbes után szép sorokat szőtt Hüperionjában: „A földet az ég egyik virágának neveztük, s az eget az élet végtelen kertjének. Ahogy a rózsák felvirulnak az aranyló virágportól, úgy vidámítja meg a hősies napfény is sugaraival a földet; a föld valami nagyszerű, eleven lény…”. Araszoló embersorsok – az ég egyik virágjaként a föld? Ki látja meg e két fontos látnivalót? Vagy a minden generációban és minden egyéni sorsban különbözőképpen, mégis önmagát rekapituláló, önismétlő ősbűn, őslázadás talán ontológiai hullámvasúthoz hasonlít, s annyira elszédültünk ebben a föl-le utazásban, hogy már azt sem tudjuk, kik vagyunk? Vagy talán csak a szentté avatott Morus Tamás (+ 1535) romlatlan szeme vette volna észre a lényeget: „Tekintély, hírnév, dicsőség – aki ezekben gyönyörködik, az széllel táplálja magát”.
A transzmateriális gyönyörködés isteni adománya a zsoltárban
Araszolás, szánalmas küzdelmek vagy csillagokig száguldó-táguló becsvágy közben feltüzelt, túlhevített szívvel mégis, mégis másfajta táplálékra vágyik az emberi személyes létezéscentrum, a szív? Az ősanyatejre, az őstáplálékra, amit Isten talált ki, honosított meg számunkra kezdetektől fogva. Az, ami nem sárhoz és aranyhoz kötődik, aminek forrásából minden ember táplálkozhat. A transzmateriális gyönyörködés lehetőségéről évezredek óta tud az ószövetségi kijelentés. S bármit mondjon is a cinikus ész vagy az önmagát megszelídíteni, némiképpen visszafogni képtelen akarat, gőg, teremtett emberlétünk tengelytöréseinek a megreparálása mindenki számára hasonlatosképpen kezdődhet és folytatódhat. A kibillent, egyensúlyt veszített sorsok távlata, jövője nem az araszoló siker, nem az illanó öröm, hanem valami harmonikus létezési alaphang felütés, ős-Auftakt, a lelkünk mélyén tartást biztosító tengelyélmény az, amire alapszükségletként mindannyiunknak szükségünk van. Ezt a 119. zsoltárban földi-történelmi útravalóul adta meg Isten, az emberi élet megfejtett boldoguláskódjaként. A 119. zsoltár ugyanis a gyönyörködés sokversű, pozitív létélményére felhangoló himnusz, örömóda minden szívhez.
Tíznél is több igehelyen buzog fel a tiszta forrásvíz messze nemcsak földi gyógyforrásokból, hanem mindenek előtt égi csatornákból, Istenből, élő vízként. Miben gyönyörködik, miben talál folyamatos felhangolódási pozitív élményforrást a zsoltáros?
Isten bizonyságainak útján, azaz a megtapasztalt isteni vezetés emlékezetben tartásával, Isten nagy tetteire történő emlékezéssel, ami több minden gazdagságnál (Zsolt 119,14).
A tartós, pozitív életfelhangoltság másik forrása az Úr rendeléseiben való gyönyörködés, a beszédeire emlékezés. Isten nem emberbüntető szankciókat, hanem életet szabályozó, egzisztenciaboldogító beszédeket adott népének, rendeléseket, amelyekkel oltalmazni, vezetni, megtartani kívánja övéit (Zsolt 119,16).
Isten vezérlésében gyönyörködik a zsoltáros és népközössége, mert az Úr vezérlése nem ötletszerű cselekvés, nem emberi döntések, szavazások demokratikus terméke, hanem az ontológiai teljességben mindent – múltat-jelent-jövőt – együtt látó, tekintete sugarában tartó örök embert védelmező parancsolat, aminek útja a földtől az örökkévalóságba vezet (Zsolt 119,35).
Az Isten törvényében, a Tíz Parancsolatban gyönyörködő ember szíve nem kövéredik meg, nem válik érzéketlenné. Fantasztikus szívvédelem, életprevenció kínálkozik az Úr törvényében (Zsolt 119,70).
Aki gyönyörködik Isten törvényében, arra rászáll az Úr irgalmassága, s az araszoló szükségletek útján a növekvő boldogsággal töltekező jóllét felé vezeti népeit (Zsolt 119,77).
A törvény mint maradandó gyönyörűségforrás az egzisztenciális megtartás biztosítéka. Nem zárja ki a nyomorúságot, még a legmélyebb pusztulást sem, amit ellenséges, gonosz, embertelen döntések és pogromok hozhatnak Isten népére. De akinek a törvény a gyönyörűsége, az a nyomorúságban nem vész el, hanem megmarad örökre (Zsolt 119,92).
Ezért a történelmi és személyes sorsmegtartásért, ami az Isten beszédében és törvényében objektíve adott ontológiai fixpont, csak egy igazi válasza lehet:
Uram! Vágyódom a te szabadításod után (Zsolt 119,174).
Ez az a transzmateriális kincs, amire teljes egészében vágyódhat az ember, a siker, a gazdagság, hatalom, dicsőség, önimádat megalázó látszatai és araszolgatásai közben és ellenében. Ez az igazi lét jó ízeinek és maradandóságának az adományát jelenti minden hívő számára.
Olyan gyönyörűség ez, ami Isten legbensőbb élményvilágával azonosul, onnan csordul át belénk létezésünk perceinek, helyzeteinek hitcsatornáin. A transzmateriális gyönyörűség olyan magasrendű érzelem, ami megmarad, mert forrása maga Isten. Erről szól az Újszövetség legszebb gyönyörködtető kijelentése: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm” (Máté 3,17).
Istennek, az Atyának Fiában gyönyörködő Lelke és tekintete találja meg hitünk tekintetét, amivel mi is, a lelki Izrael tudunk gyönyörködni az Ő törvényében, parancsolataiban, s a törvényt egyedül tökéletesen betöltő Fiában, a mi Urunk Jézus Krisztusban. Az Ő golgotai keresztjében pedig minden összetört emberi élettengely egyszer s mindenkorra helyreáll.
Fürdessük meg lelkünket az Ő igazságainak hűs forrásvizében, amiről Dávid és majd a genfi zsoltárok hirdetik: „Mint a szép híves patakra/A szarvas kívánkozik/Lelkem úgy óhajt Uramra/És hozzá fohászkodik” (42. genfi zsoltár).
(Békefy Lajos/Felvidék.ma)
