A húsvéthoz sok-sok régi szokásunk tartozik, kapcsolódik. Kun Ágnes Anna református lelkész a Reformatus.hu oldalon osztotta meg gondolatait. Ebből szemlézünk.
A régmúltban őseink azért is voltak rendben, mert az évrendben mindig pontosan tudták, minek van ideje.
Együtt éltek a természettel a természetben, és nem rúgták fel az Isten adta törvényeket.
Igazodtak a környezetükhöz, és ahogy vigyáztak a teremtett világra, az visszahatott a lelkük rendjére is. Ezért nem volt annyi stresszes, neurózisos, pszichés problémákkal küzdő egyén, hiszen ideje volt a munkának, de ideje volt a pihenésnek is. Ideje volt a kifelé és a befelé fordulásnak egyaránt. És ami a legfontosabb, ideje volt a lélek töltekezésének is.
Ma rohanunk egyik feladattól a másikig.
Nem tiszteljük sem a természetet, sem annak a rendjét, sem a saját testünket, annak igényeit, sem a lelkünket. Esetleg kampányszerűen néha látványos lelkigyakorlatokat végzünk, de legtöbbször azt sem akkor, mikor annak megszentelt ideje lenne, hanem amikor ki tudunk préselni rá pár szabad órát vagy percet.
Jön két szabadnap, amiket megtöltünk tervekkel: akkor majd megírom a beadandót, akkor majd megmetszem a növényeket, akkor majd nagytakarítást végzek, akkor majd szanálom a ruhásszekrényt, akkor majd lemosom a kocsit, ott majd kereket cserélek, ott majd kivasalom a hónapok óta emelkedő ruhatornyot, és sorolhatnám hosszan, mi mindent tervezünk a hirtelen jött szabadnapra. Mert az is már csak úgy elér minket.
Már rég nem arról szól a böjt, hogy készítjük a lelkünket a húsvéti feltámadásra.
A mindennapi robot közben egyszer csak felemeljük a fejünket, rápillantunk a naptárra vagy a telefonra, és döbbenten állapítjuk meg: „Jaj, te jó ég, jövő hétvége már húsvét!”
Saját magunkkal sincs időnk találkozni, nemhogy az ünnep lelkével!
Aztán esetleg kötelességszerűen letudjuk a templomba rohanást, főzünk sonkát, tojást, kínos röhögések közepette az otthon élő nőneműt meglocsoljuk gyorsan, aki legyünk-túl-rajta alapon elviseli az atrocitást, és másnap rohanhatunk újra…
S mi a mi keresztyén húsvétunk?
Jézus Krisztus kétezer éve nagypénteken, a zsidók húsvétjának előestéjén az egész világ bűneiért feláldoztatott mint tökéletes páskabárány. Meghalt a bűntelenség kovásztalanságában, sírba tették, majd az új teremtés első zsengéjeként feltámadt a halottak közül, s így betöltötte a korábbi tavaszi ünnepkör minden előképét.
Négyezer éve egy természeti ünnepként ismerték, ma úgy mondjuk, nomád legelőváltó ünnep. A télből a tavaszba való átlépést ünnepelték, örültek annak, ahogy a természet évente újra kivirul, hogy a birkák ellenek, hogy egy új, kvázi mezőgazdasági évet kezdhetnek.
Az új teremtés pedig a számunkra megváltott világ, az új, bűntelen élet. Ez a kegyelem.
Megértjük-e, felismerjük-e, hogy mi magunk is sokszor a teljesítményben keressük az életünk önigazolását? Ilyen vagy amolyan teljesítményünkben. Ezért nem marad szentelt időnk a valódi ünnepre, annak mélységére. Bizony, ez is a legalizmus egy formája.
Ez alól egyedül Krisztus befogadása szabadít fel. Akkor pedig nem ő lesz a miénk, hanem mi leszünk az övéi, és így az ő tevékeny szeretetének eszközeivé válhatunk. Ettől a változástól lehet teljesítményünk is áldássá a környezetünk számára.
Az ember nem a törvény cselekedeteiből igazul meg, hanem a Jézus Krisztusban való hit által!
Reformatus.hu/Felvidék.ma
