Itt Firenze, az itáliai Athén közelében, szálláshelyem hajnali ötkor megszólaló szelíd harangbongása és elektromos mécses villanásai közben döbbentem rá ismét, milyen fontos és élményerősítő, ha fiatalkorunkban sok olyan ismeretet, irodalmi, művészettörténeti, filozófiai, esztétikai információt gyűjtünk be, aminek következtében egy adott hely valódi élményforrássá lesz életünkben.
Modern kegyesség, s valami még több a szellem tengere partján
Nekem ezen a nyáron Firenze jelenti ezt, templomaival valóságos istenfürdőként, zseniális szülöttei által valódi gondolat-, és szellemfürdőként, s mindez a legnagyobb nyilvánosságban. Millió turista számára átélhetően.
Az 1950-60-as években a tudást, a kultúra sokszínűségét vizes városomban, Győrben víztükrök ellenfényeiben, könyvekből szereztem meg.
Sokat jelentettek nekem a művészettörténeti és filozófiai kötetek, Lyka Károly vagy Kant, Hegel magyarul elérhető munkái, amiket a Püspökvár kertjének várfokánál habzsoltam magamba. Mindaz, amit akkor betároltam, most (is) egyszerre hihetetlen erővel jön az emlékezet felszínére, kivált Fülep Lajos nyomában Toscana gyönyörű, kulturális csodavárosában, a Medici fővárosban és Assisi Szent Ferenc nevével világhírűvé vált, keresztyén spirituális-kultúrát alkotó környékén.
Firenzének, a virágok városának nincs tengere, csak Arnó folyója és számos híd-egyénisége. Mégis olyan szellemtengere van, amivel a világ más híres városa alig versenyezhet.
Az Uffizi képtárban és a históriás kincseket, meg istenélményeket őriző templomaiban olyan nevek teremtenek szellemóceánt, szellemtengert, amiben megmártózni újra és újra végére mehetetlen élmény. Eltöprengek jótékony nyugalommal azon, hogy e Mare dello Spirito, szellem és Lélektenger maga is Isten teremtő aktivitásának az eredménye, miként a Genezisben (1Móz 1) a vizek, tengerek létrejötte az Ő legyen! szavára. Az Élet Könyve ezt így nyugtázza: „És úgy történt”. Istenünk létbehívó, létesítő, létben tartó, létfenntartó szellemi ereje itt is érződik, ezeknek a szellemóriásoknak (Giotto, Dante, Michelangelo, Machiavelli, Assisi Ferenc, Petrarca…) a páratlan életművén, élő emlékezetükön keresztül. Istenáradások, emanációk és sekinák, örök Lélek-ömlések kreatúrája ez a gyönyörű város, amit Kr. előtt az 50-es években Florentina néven alapított Julius Cézár, s olyan nagyherceg família tett világhíressé, mint a Medici-dinasztia.
Firenzétől Zengővárkonyig
Reformátusként ebben a toscanai fővárosban nekem is még kékebbé válik a szellemi tengerlátkép. Hisz a legnagyobb 20. századi magyar kálvinista gondolkodó, a zengővárkonyi tudós tiszteletes, Fülep Lajos éppen ebben a történelem végéig hullámzó kultúratengerben fürdőzgetve, tért meg élő hitre 1907-1908 napjaiban. Isten eszközeként egy arisztokrata mecénás hölgy, a 70-es évei fölött járó Madame Gordigiani, „a legkritikusabb pillanatban adta a kezembe a Theologia Deutsch-t, Molinost, s ami mindennél fontosabb: Santa Caterina da Sienat. Ez a legnagyobb jótétemény az életemben.„
Intenzíven foglalkoztatta Fülepet a szentek, és főként Assisi Ferenc életútja: vajon a huszadik században megvalósítható-e, követhető-e, vissza lehet-e térni az Evangéliumhoz?
Bizonyította, hogy lehet. Bizonyíték az a 20 év, amit Zengővárkony református parókiáján, népe körében eltöltött. Firenzében kristálytisztán megvilágosodott előtte: „A keresztyénségnek és kultúrájának kezdetén — az egyetlen kultúra, mely méltó összehasonlításra a göröggel — a filozófustól meglehetősen eltérő embertípus áll: a szent. A keresztyénség elején egy nagy egyéniség és egy nagy tanítás van: Krisztus és az ő evangéliuma. A kultúra fejlődésének egyes fejezeteit hosszú időn át, jóval a kezdetén túl, a szentek jelzik, minden nagy és mélyreható, s tartós hatású mozgalom tőlük indul ki. A keresztyén kultúra kezdetében s fejlődésének legjelentékenyebb részében vallásos jellegű… A keresztyénség az európai emberiségnek nemcsak egy új vallást hozott, hanem egy új kultúrát is. Mi e helyen azokkal a kultúra energiákkal foglalkozunk, azokkal az átformáló elvekkel és erőkkel, melyek Krisztussal és az ő evangéliumával válnak öntudatra, lesznek hatékonyakká az emberiségben — amelyekben az emberiség részben Krisztus tanításainak, részben életének ismerete és megértése révén jutott”.
A Firenzéből szerkesztett Szellem c. folyóiratban önmaga és a lap programjáról 1911-ben így írt: „Mi azt keressük, és ahhoz fordulunk, ami az emberek lelkében legjobb és legmélyebb. Mi az emberi szellem tevékenységének a különböző (vallási, filozófiai, történelmi…) területei között oly szoros összefüggéseket látunk, amelyek nemcsak megengedik, de helyes megértésükhöz megkívánják együttes tárgyalásukat. A vallási tényeket… nem kívülről, közömbösen és leírólag, hanem legintimebb valójukban, élmény voltukban igyekszünk megragadni… Nekünk az igazság keresése életkérdés”. Vajon gyermekeink, unkáink fognak-e tudni arról, hogy a kultúrában életkérdésekről van szó? Jövőről, megmaradásról? A Mesterséges Intelligenciával együtt, mellett is? Hogy a „létrongálást” (Széki Patka László) elkerülhessük, elkerülhessék?
Múlt-jövő összefüggéseinek újragondolása
A vasárnap délutáni firenzei kavalkádban vagy elmenekülsz egy kevésbé zsúfolt, turista tolongástól ritkásabb helyre vagy bemégy egy templomba, s valamelyik oldalhajóban, mellékkápolnában elmerengsz múlton, jelenen, jövőn. Többször végigpásztáztam a Santa Croce, Szent Kereszt templom elképesztő síremlékeit. Niccoló Machiavelliét is (1469-1527). Az ügyvéd, jogász, a politikai filozófia egyik legnagyobb firenzei gondolkodója A fejedelem (Il principe – 1512) című művében gondolta át az állam feladatait.
A hatalom megszerzésének teológiátlanított, célracionalista koncepciójában a hatalom a legfőbb cél. Korának államszemléleteivel ellenétben ő elválasztja az erkölcsöt a politikától. A kortárs genfi reformátor, Kálvin János (1509-1564) ezzel szemben Isten Országának az építését tekintette egyik fő feladatának. Nem a hatalom megszerzése nézetei szerint a legerősebb motívum az emberi életben, hanem Isten kormányzó hatalmának az elfogadása. Olyan theokratikus, a bibliai etika által vezérelt Isten uralta állam, ahol a szellem és a lélek a vezető, az arisztokratáké, köztük lelkészeké, presbitereké is. Gondolat szökellésemben a legnagyobb 20. századi kultúretikushoz, a protestáns Albert Schweitzerhez futottam, aki 100 éve megírt, Hungáriában máig nem eléggé tudatosított kultúretikájában figyelmeztetett: a (világ)háború legtöbb esetben a kultúra térvesztésének a következménye. A megüresedett európai vagy nemzeti keresztyén kultúra terméke, amelyben nem az erkölcs a kultúraalkotó és fenntartó erő, hanem a materializmus, az önzés, a már vasárnapinak is alig mondható keresztyénség befolyásvesztése. „A filozófusok elfelejtettek filozofálni a kultúráról. Emiatt a kor egyre kulturálatlanabbá vált” – írta 1923 elején. Durvává, demoralizálttá, őskorrupttá, hipokratává, képmutatóvá silányult a keresztyén kultúra. Látszatkultúrává. Élvezet-materializmussá. Schweitzer Európát az afrikai Lambaréné leprásai, Afrika őserdei érintetlen csöndjéből, az „élni és élni hagyni”, sőt éltetni erkölcsi elvével és gyakorlatával szemlélte. Többször zárta így előadásait: „A veszély óráiban elaludtak az őrizők a vártán. Így aztán mi sem foglalkoztunk saját kultúránkkal”.
Machiavelli, Kálvin, Schweitzer és Fülep Lajos, hívő művészfilozófus és európai kultúr-gondolkodó összehasonlító újra felfedezése közösség-, sőt nemzedékmegtartó erejű lehet. De mit csinálnak ma az őrök a vártán?!
Békefy Lajos/Felvidék.ma
