„A Kárpát-medencében csak úgy tudunk létezni, ha egymást értékelve, békében élünk”

December 17-én, szerdán tartották a Kikötő – Polgári Szalon idei utolsó beszélgetőestjét, amelynek vendége Várszegi Asztrik bencés szerzetes, püspök, nyugalmazott pannonhalmi főapát volt. Az estnek a komáromi Selye János Gimnázium aulája adott otthont, a beszélgetést Bödők Gergely történész vezette. A személyes hangvételű, mégis átfogó eszmecsere során életút, hit, egyház és a közélet meghatározó kérdései egyaránt terítékre kerültek.

A beszélgetés elején Várszegi Asztrik – polgári nevén Várszegi Imre – szülővárosáról, Sopronról beszélt, amely – mint hangsúlyozta – egész életét meghatározta. Kiemelte az „osztrák közelség” formáló erejét, felidézte a város tűztornyát, családi gyökereit, valamint azt is, hogy Sopron díszpolgáraként különösen erős érzelmi kötelék fűzi a városhoz. Megjegyezte, hogy a magyar néphadseregben eltöltött katonai szolgálat is része volt életútjának, tanulmányait pedig a soproni evangélikus líceumban folytatta.

Felidézte iskolai éveit, és azt is, hogy fiatalon, minden ellenkezés ellenére következetesen kitartott a bencés szerzetesi hivatás mellett. Elmondta: döntése miatt nemcsak őt, hanem családját is támadások érték. Beszélt Soprontól való elszakadásáról, szerzetesi nevének történetéről is: megjegyezte, hogy egy rendtársával majdnem Cirill és Metód néven léptek be a rendbe, végül azonban az Asztrik nevet kapta.

A nyugalmazott főapát családi történeteket is megosztott: elmondta, hogy szülei kétszer házasodtak össze, és a második alkalommal ő volt a polgári tanú.

Hagyományos, hívő keresztény családban nőtt fel, nagyanyjával való kapcsolatát különösen meghatározónak nevezte. Ő maga a gyermekkorától kezdve hívő ember volt, sokat ministrált, és már fiatalon erősen vonzódott az egyházi szolgálathoz.

A szerzetes atya mások mellett arról is beszélt, miként hallotta meg Isten hívó szavát, és hogyan fordult élete során újra és újra a hit felé. A döntő fordulópontként egy 1962 augusztusában megtartott újmisét említette. Bár Patrik atya prédikációja nem tetszett neki, ezen a napon „belül történt egy átalakulás”, s ekkor született meg benne végérvényesen a hivatás.

Pannonhalma választása is egyértelmű volt

– húzta alá.

Kitért többnemzetiségű családi hátterére is: magyar, burgenlandi horvát, bakonyi sváb és bakonyi szlovák gyökereket említett. A Várszegi név történetéről szólva elmondta, hogy az a harmincas években történt névmagyarosítás eredménye, korábbi formája a Vobrák volt.

A beszélgetés során szó esett a Kárpát-medence népeinek együttéléséről is. Várszegi Asztrik hitvallásként idézte:

„A Kárpát-medencében mi, magyarok, szlovákok és minden nemzet, akik ide szorultak, csak úgy tudunk létezni, ha kiengesztelődve, egymást értékelve, békében élünk. Mi itt születtünk, és egymáshoz vagyunk rendelve.”

Mint hangsúlyozta, ez egyszerre humánus és keresztény álláspont.

Bödők Gergely kérdésére reagálva a Beneš-dekrétumok ügyéről, valamint a felvidéki magyarság fogyásáról is beszélt. Tanácsként a józanság és a higgadtság megőrzését javasolta. Kiemelte, hogy tárgyilagosságra és a valóság tiszteletére van szükség, mert szerinte ez hosszú távon többet ér, mint a politikai szólamok.

„Embernek lenni, kereszténynek lenni és értelmiséginek lenni” egyaránt kritikus gondolkodást jelent

– jegyezte meg, majd hozzátette: mindazt, ami „megzavarja az életünket”, kritikával kell szemlélni, mert hosszú távon csak ez működik. Az egyház és a politika viszonyáról szólva megjegyezte, hogy ma minden változásban van.

Várszegi Asztrik részletes történelmi áttekintést adott a hallgatóságnak a bencés rend helyzetéről, különösen az 1945 előtti és utáni időszakról. Felidézte: 1945-ben lezárult a feudális korszak, Pannonhalmán pedig a változások idején mások mellett nem volt civil alkalmazott, mindent a közösségnek kellett megoldania. Beszélt az iskolák bezárásáról, az adományokra szoruló túlélésről, valamint arról is, hogy akkoriban több szerzetes atya kénytelen volt emigrálni az országból (Komáromból Hites Kristóf atya nevét is említette).

A szerzetes atya 1991 és 2018 között töltötte be a főapáti tisztséget.

A rend és a közösség ma is élő és virágzó, fiatalok is jelen vannak, ugyanakkor mindenért meg kell küzdeni

– jegyezte meg.

Kiemelte: a szerzetesség és az egyház feladata a szolgálat. A közösség, illetve a másik ember szolgálata.

Hangsúlyozta:

Tudomásul kell venni, ha egy korszak lezárult, a jelen feladatait kell elvégezni, a múlton nem érdemes sokáig keseregni.

A beszélgetés során szó esett továbbá lelki válságokról és az egyház globális helyzetéről is. Megjegyezte: miközben Nyugat-Európában templomok zárnak be, Afrikában és Ázsiában a kereszténység virágzik. Beszélt a pannonhalmi hagyományokról, a likőrök elkészítéséről, a sörfőzésről, amelyek egyszerre szolgálják a hagyományőrzést és a turizmust.

Az est végén szó esett az egyházon belüli fájdalmas ügyekről is, amelyek sebeket ejtettek a közösségen. A nyugalmazott főapát megjegyezte: ezekkel a kérdésekkel szembe kell nézni, elhallgatás helyett őszinteséggel és felelősséggel.

A hitelesség nem a hibátlanságból fakad, hanem abból, ha az egyház képes belátni tévedéseit, tanulni belőlük, és a gyógyulás útját keresni

– húzta alá. Véleménye szerint csak így őrizhető meg a bizalom és a lelki derű egy megrendült világban. A nyugalmazott főapát több alkalommal humorosan a közönséghez is kiszólt.

Bödők Gergely kérésére a főapát a beszélgetés legvégén Ferenc pápa pápaságát és XIV. Leó pápa eddigi szolgálatát értékelte. Kiemelte mindkettőjük rendhagyó voltát, hangsúlyozva: mindketten hitelesen hirdették/hirdetik az örömhírt az egyházon kívül állók felé is. Ferenc pápa célja az volt – és véleménye szerint Leó pápáé is –, hogy Isten jó híre minden emberhez eljusson.

Bartalos Nikolas/Felvidék.ma