Munkámból és érdeklődési körömből kifolyólag olyan szerencsésnek mondhatom magam, hogy volt alkalmam bebarangolni a széles Kárpátok hazáját. Megfordultam a híres medence valamennyi pontján, s megcsodálhattam annak milliónyi szépségét, de legfőképp átélhettem azt a semmihez sem mérhető érzést, hogy mindenhol otthon vagyok e földrajzi területen, hiszen vagy őseim egykoron, vagy véreim a mai napig lakják e vidéket.
A minap éppen Kárpátaljára, a történelmi Ung vidékre szólított a kötelesség, amiről tudni kell, hogy csak pár tíz kilométernyire van Kelet-Felvidéktől, s tulajdonképpen egész Kárpátaljával 1945-ig (amikor ugyebár ismét fordult egyet a történelem fogaskereke) egy kisebbségi sorsközösségben éltünk. Ezen természetes okokból kifolyólag sem nyelvjárásában, sem szellemiségében, temperamentumában vagy történelmében nem volt ismeretlen számomra e táj, mégis valami régi-új érzés hatott át a Tisza átlépésével.
Kezdődött azzal, hogy Schengennek köszönhetően jó ideje elszoktunk ugyan a határellenőrzéstől, azelőtt azonban gyakran megtapasztaltuk, s ha unión kívülre megyünk, ugyancsak szembesülünk e kellemetlen procedúrával, ám a magyar-ukrán határon ez mégis valahogy más. Több órán keresztül rostokoltunk a határátkelőn, a fináncok hátán/oldalán Kalasnyikov, s szinte sütött a szemükből a bizalmatlanság és a gyanakvás. Pedig, ha belegondolunk, csak az ősi Kárpátjainkon belül egy történelmi magyar régióba (sőt még csak nem is -ba, hanem azon belülre) ruccantunk át.
Tudtam, hová megyek, ezért voltak némi ismereteim (pl. a válság óta, ha csak tehetem, igyekszem minél több gyűjtést szervezni, vagy abba bekapcsolódni az ott élő nemzettársaim javára, hiszen ismert, milyen nyomorúságos helyzetben élnek). Az elértéktelenedés a határ átlépésével kézzelfoghatóvá válik, hiszen nagyjából feleannyiba kerül minden, mint nálunk. Ezzel jár az utak hihetetlenül rossz minősége, a filmekből és elmondásokból jól ismert társadalmi és infrastrukturális különbségek, de engem leginkább mégis az ottani légkör nyomasztott egy picit. Alig látni az ottani embereket mosolyogni – bár a körülmények ismeretében érthető, de egy magamfajta jó kedélyű emberben ez kissé hiányérzetet keltett. Egy barátom erre azt mondta, hogy valószínűleg a szláv mentalitásból fakadhat, ami talán elfogadható is lenne, hiszen Szlovákiában én is egy többségi szláv néppel élek együtt, így jól ismerhetem ezt a mentalitást, itt mégis mintha fagyosabban viszonyultak volna egymáshoz az emberek.
A Balkánon is jó néhányszor megfordultam már, éppen ezért tudnám leginkább ahhoz hasonlítani a légkört.
Rendezetlen közterületek, túl színes, giccses kiegészítők és határtalan, a különböző struktúrák hiányosságai és általános koncepciótlanság mindenütt. Ezek egyvelege pedig igencsak érdekes (és elkeserítő) szürreális kompozíció-kontrasztot alkot a festői szépségű tájjal, ami olyan mesebeli, akárcsak egy kis szeletnyi Erdély. Nagyjából ilyen állapotokkal szembesültem, amikor a ’90-es években először jártam Erdélyben (vagy mondjuk tavaly Boszniában). Mindazonáltal meg kell jegyezni, hogy Erdély (és Románia) azóta óriási fejlődésen ment keresztül, s minden téren fokozatosan zárkózik fel Kelet-Közép-Európához.
Persze, azért ne viselkedjünk úgy, mintha Svájcból cseppentünk volna ide: Szlovákia és Magyarország sem tartozik éppen Európa elitjéhez. Sőt, előszeretettel ostorozzuk a hibákat, hiányosságokat, de ilyenkor szembesülünk csak igazán a különbségekkel. A helyes megfogalmazásra végül egy helyi ismerősöm mutatott rá, amikor azt ecsetelte, hogy Ukrajnán belül a kárpátaljaiak (mindenki: ukránok, ruszinok, magyarok) előszeretettel hivalkodnak azzal, hogy ők az ország legnyugatibb részében élve tulajdonképpen már Közép-Európához tartoznak. Viszont az igazság az, hogy az anno megörökölt ezeréves kultúrhagyományra elsőként telepedett rá a keleties mentalitás, s alig különbözik az ogyesszaitól vagy a lembergitől. Kivételt ez alól talán csak a magyarok képeznek, akiket az erős kulturális kötelékek, az anyaország közelsége és oltalmazó védelme megóv ettől. Valószínűleg ez lehet az egyik oka annak is – a sok egyéb mellett –, hogy a kárpátaljai magyar fiatalok oly nagy számban hagyják el hazájukat és próbálnak szerencsét Magyarországon, vagy a népszerű nyugati országokban (ahol a hazai átlagbér tízszeresét keresik meg).
Mindent összevetve megállapítható néhány tény. Többek között az, hogy Kárpátalja gyönyörű! – persze nem a keleti ukrán kultúra saját képére történt formálása, és szinte minden (híd, oszlop, oromzat, kuka, kutya, macska) sárga-kékre festése miatt, hanem, mivel a vadregényes Kárpátok vonulata olyan bájjal rendelkezik, amit a karácsonyfaégővel kivilágított és villogó Szűz Mária-szobor giccsessége sem tud elrontani (hogy csak a legenyhébb példát említsem).
Az általános közhiedelemmel ellentétben: Kárpátalja veszélytelen! – a rettegett polgárháború olyan messze van onnan, mint Budapesttől Párizs – több mint 800 kilométernyire. (Félni legfeljebb a helyi katonaköteles férfiaknak van okuk, ezért menekülnek is sokan).
Kárpátalja gazdag és olcsó – a táj lenyűgöző természetrajza mellett rengeteg kulturális kinccsel rendelkezik. Ezek az értékek pedig zömükben magyar vonatkozásúak! Vereckét, Munkácsot, Ungvárt, Beregszászt vagy éppen Husztot tán felesleges is méltatni, hogy mennyi történelmi „köldökzsinór” köt minket ide a dicső múltunkon keresztül. De megannyi titok rejlik itt még ezek mellett is, ami felfedezésre vár. Ami pedig még vonzóbbá teszi mindezt, hogy a mi viszonyainkhoz képest jóval kedvezőbbek az árviszonyok. (Csak pár példát hadd említsünk átszámolva: 1 kg kenyér = 0,4 €, 1 l tej = 0,3 €, 1 kg hús = 2,5 €, egy sör: 0,5 €, egy üveg vodka 2 €, cigaretta: 0,5 €, 1 l benzin: 0,7 €), így egy családi vagy baráti kirándulást finoman szólva is költségbarát módon lehet megejteni. Arról pedig tényleg nem is beszélve, hogy mennyi jó magyar emberrel lehet itt találkozni, köztük felettébb csinos lányokkal (fess fiúkkal), így a legnyugodtabb szívvel tudjuk ajánlani Kárpátalja felfedezését.