Én vétkem, én nagy vétkem, hogy nincs rossz lelkiismeretem, sem gátlásom, amiért nem vagyok aberrált, hogy férfi létemre nem kívánok női vécére járni, hogy abszolút helytelennek tartom, ha a politika, pontosabban az önmagát politikai nagymenőnek, sőt filozófusnak tartó ilyen-olyan aktivista/blogger/újságíró stb. a politikára, demokráciára, igazságra, szabadságra és hasonló fellengzős okokra hivatkozva elkezd nyelvészkedni (mint annak idején Sztálin elvtárs), és előírni próbálja nekem, mit milyen (más!) kifejezéssel jelöljek, mivelhogy ő egy új (igazságos, nem megkülönböztető stb.) nyelvet talált ki (esetleg szerényen követ).
Én vétkem, én nagy vétkem továbbá, hogy a hagyományt és eleink évszázadok alatt bevált keresztény gyökerű tapasztalatát, bölcsességét többre tartom, mint a modernségre, fejlődésre hivatkozó újfajta találmányokat, amelyekkel egyesek gátlásaikat és kisebbségi érzéseiket igyekeznek mások hátán levezetni ahelyett, hogy saját életüket, értékrendjüket, kapcsolataikat rendeznék. Mea culpa, hogy értelmi képességeimet meghaladja az elvárás, miszerint a cigányokat romáknak kéne nevezni, a négereket (ha Amerikában vannak) afroamerikainak, illetve afrikai származásúnak (ha Európában vannak), hogy minden migránst háborús menekültnek tartsak és agyonsajnáljam, amiért felelőtlenül fölöttébb kockázatos útra kel, miközben számolatlanul szórja a pénzt (amit szintén nem értek, mert honnan szerezte, ha már egyszer olyan nincstelen), és így tovább.
Van más is: például az ENSZ-nek egy nők jogait és a nemek közötti egyenlőséget értékelő csoportja, amely azt követeli a magyar kormánytól, hogy hagyjon föl a nemi alapú megkülönböztetéssel azáltal, hogy konzervatív családi értékekre hivatkozik. Sajátos fogalmazás ez, nehezen érthető, mire céloz – hacsak nem arra, hogy a XXI. században a férfi már tulajdonképpen nem is igazán férfi, a nő pedig valójában nem nő, hanem valami közbülső, esetleg ezek keveréke. Hát jó, a férfinak is legyen joga főzni és mosogatni, de attól még nem kell női vécére járnia. Másrészt a nő is lehet súlyemelő, ám ha bányába küldenék, az vajon nem a nők jogainak súlyos megsértése volna? Ezek a női jogok agresszív feminizmussal és genderizmussal fűszerezve mérgező gyümölcsöt teremnek. Különböző funkciókba való kinevezéskor gyakran nem az a lényeges kritérium, mennyire alkalmas az illető, hanem a neme, mintha nő (vagy férfi) létére bárki alkalmasabb lenne. Ha következetesek lennénk, azt is követelni kéne, hogy a nők is lehessenek nemző apák, a férfiak pedig szülhessenek – akár egy kis génmanipuláció árán: a jól értesült újságokból már azt is megtudhatjuk, hogy a génmanipulált élelmiszerek holtbiztosan nem veszélyesek (ugye értjük, honnan fúj az ilyen szél?).
Ezek a Brüsszelt és az ENSZ-et is meghódító lököttségek a tömegtájékoztatásban termékeny talajra találnak, a magukat újságíró-személyiségnek képzelő emberkék bármilyen pszeudoelméletet hajlandóak lelkiismeret-furdalás nélkül szajkózni, mert hiszen vagy hiányos műveltségükkel/informáltságukkal nem képesek ellenőrizni azokat, vagy egyszerűen (nehezen követhető okok miatt) úgy képzelik, ők csak tudják, hogyan kell lombikban aranyat csinálni. Gyakran nagyon meggyőzően hatnak, a tájékozatlan olvasó képtelen különbséget tenni mag és ocsú között, és naivan elfogad bármi hihetetlent (hiszen az újság is megírta!). Összehasonlítási alap ritkán adódik, s ha mégis: kinek-minek higgyen az ember, ha egymást kizáró „adatokkal” bombázzák? Már csak az hiányzik, hogy a génmanipuláció mellett az agymanipulációt (agymosást) is legálisnak állítsák be. Végül nem olyan nehéz feladat ez, s nem ritka: aki nem tudná, éltették már Hitlert és Sztálint is. Szerencsére akadnak mindig becsületesek, akik igaz néven nevezik a jelenségeket: az aktuális megváltót hazudozónak mondják, a migránsok javát gazdasági spekulánsnak (s ez még a szelídebb variáns), a genderizmust az önmegvalósítás netovábbjának – és folytathatnánk. Nem furcsa, hogy mindig akadnak „megváltók”, nagyobb baj, hogy a sajtó is teljes mértékben behódol ezeknek a modernség különböző változataiba burkolózó, minden régi bevált értéket fölrúgó divathóbort-jellegű neo-akármiknek, csak azért, mert újnak és másnak kiáltják ki. Csakhogy nem csupán a szakács felelőssége, hogy főztje jó és élvezhető legyen: ez a felelősség mindenkié. Bármit teszel, ne a mennyiség legyen elsőrendű, hanem a minőség; amit mondasz és létrehozol, legyen hasznos és jó célt szolgáljon. Aláírom, hogy egy nőnek, ha ugyanolyan munkát végez, mint egy férfi, ugyanolyan fizetése is legyen, hogy képességeinek megfelelően bárhol érvényesüljön, de attól a nő még nő, a férfi pedig férfi, és ez így is maradjon, nem kell az Úristennél is okosabbnak lenni, a világ jól van megteremtve, a természet adta különbséget bölcs dolog elfogadni. Aki erre képtelen, menjen orvoshoz: erre tényleg joga van.
Miután (többek között) az anyukák nem mondanak a gyerekeknek mesét, s a gyerekek nem olvasnak könyvet, szókincsünk is megsínylette ezt, a szavakkal meggondolatlanul és felelőtlenül bánnak sokan – azok is, akiknek pedig jobban kéne vigyázniuk a nyelvükre. Politikusokat, pártokat gyakran öngerjesztett jelzőkkel látnak el azzal a nyilvánvaló céllal, hogy így manipulálják a közvéleményt, miközben semmi gond számukra, hogy a használt jelzők tartalmával, jelentésével nincsenek tisztában. De tudatosan használják azokat, amelyeknek a köztudatban negatív jelentésük van. Ha valakit lefasisztáznak, vagy szélsőségesnek pecsételnek, annál rosszabb megítélés nincs is. A vélt ellenfelet egyszerű így bemocskolni, s ellehetetleníteni. Ugyanakkor a kommunista jelző egyáltalán nem elmarasztaló, holott a kommunista rendszer ugyanolyan embertelen, gyilkos gépezetet működtetett, mint a fasiszta – azzal a különbséggel, hogy a kommunista rendszer (a Szovjetunió) megnyerte a II. világháborút, és ezáltal szalonképessé vált. De miért nem ítéljük el a trianoni békediktátum létrehozóit is, a II. világháború (és annak minden következményének) valós létrehozóit?
Legújabban egyre jobban a szabadság bizonytalan fogalmát strapálják. Senki sem tudja, mi az tulajdonképpen, de agyonragozzák, mint valami megváltást, többnyire anarchiás és egoista értelemben úgy, hogy „mindenre jogom van, ami nekem megfelel”. Marxnak van egy definíciója, miszerint a szabadság a szükségszerűség fölismerése. Nehéz volt elfogadni a Lenin által kisajátított és eltorzított tudós eme megállapítását, már csak azért is, mert az önzés vitatkozik vele. Ám van egy egyszerűbb – és érthetőbb, bár egy tőről fakadó – megközelítés: az én szabadságom ott ér véget, ahol a tied kezdődik. Gondoljunk csak bele! Már az Újszövetségben is megtalálható a gondolat, hogy amit nem kívánsz magadnak, másoknak se tedd.
Ez a félretájékoztatás, féligazságokkal való hazudozás, amely napjainkban elárasztja az információk tengerét, a jogok és mindenféle szabadságok nevében épp az ellenkezőjét teszi: hülyét csinál belőlünk, mert megalázni akar, hogy jobban uralhasson minket, hogy jobban kihasználhassa az általuk uralt anyagiaktól való függésünket. Ez ellen valójában csak egy hatékony fegyver van: a bölcs paraszti ész. A régi bevált keresztény értékek (és értékrend!) megbízhatóan vezethetnek, hogy eligazodjunk ebben a hamis információáradatban, hogy figyelmünket ne tereljék el a lényegről hamis utakra. Mert a szabadság sem minden. Az emberség több.
