Sajó Sándorról, Ipolyság szülöttéről, a XX. század elejének kedvelt és népszerű költőjéről, a csalódásokkal és keserűséggel teli alkotóról az újabb nemzedékek hosszú időn át szinte semmit sem tudtak. Vagy ha igen, akkor a róla alkotott kép hiányos és pontatlan volt. Ez nem csoda, hiszen maga az irodalomtörténet is ellentmondásos és torz képet festett róla.
Köteteit nem vehettük kézbe, mert nem adták ki azokat újra, nem szerepeltek versei a későbbi antológiákban, összefoglalókban sem.
Amikor 1933-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották, Négyessy László, az esztétika professzora így méltatta munkásságát:
„Akadémiánk mindig válogatós volt költőkkel szemben. A választás ebben az esetben is hangsúlyozta azt, hogy Téged kiemelkedő egyéniségnek ismer el a magyar költészet terén. Köteteidnek sorában igazi eredeti lírai tehetség szólalt meg. Magyar lelked a művészet varázsával szólalt meg nemcsak a szorosan vett hazafias költészetedben, fájdalmasan időszerű irredenta dalaidban, továbbá ünnepi ódáidban, hanem tisztán személyi élményekből fakadó költeményeidben is.” (Négyessy L., 1933.)
1937-ben Pintér Jenő adta ki Sajó válogatott verseit, s ezt olvashatjuk többek közt a kötethez írt előszóban (3-4.):
„Sajó Sándor elégiái, ódái hétfájdalmas magyar énekek. Költészete mély erkölcsi értékein és nemzetindító hatásán kívül nagybecsű esztétikai kincs is.”
A sors fintora, hogy a fentiek ellenére Sajó Sándort gyorsan elfelejtették. S kimaradtak versei az 1938-as bécsi döntés után megjelent reprezentatív kiadványokból is.
Medvigy Endre irodalomtörténész írja az újabb Sajó-kötethez csatolt tanulmányában az alábbiakat: „A harmincas évek végén a történelem igazolja Sajó Sándor irredenta törekvéseit, elszakított területeket visszaperlő költészetét: 1938 novemberében az I. bécsi döntés visszaadja jogos tulajdonosának, Magyarországnak a Felvidék magyarlakta déli sávját.”
A templom előtti tér a szoborral. Csáky Károly felvétele
Megjelenik a Dante Kiadónál a Felvidék című reprezentatív kiadvány, de benne nem Sajó, hanem Mécs László egyik versét közlik. A Felvidékünk – honvédségünk című kiadványba se tőle, hanem Somogyvári Gyulától választanak verset. (Medvigy E., 2000:XII.)
Az 1967-ben megjelentetett akadémiai összefoglalóban, A magyar irodalom történetében már azt olvashatjuk, hogy Sajó nemzedéktársaival, Jakab Ödönnel, Kozma Andorral, Bárd Miklóssal, Szabolcska Mihállyal együtt a századforduló irodalmi életében „már semmi szerepet sem játszott a Kisfaludy és a Petőfi Társaság, s részben az Akadémia falai között mindenestül a múltban éltek”. (355.)
A Magyar Életrajzi Lexikon is „szélsőséges nacionalista, irredenta költemények” szerzőjeként emlegeti őt. Benedek István, aki két versét felvette az 1989-ben megjelentetett Rendületlenül című reprezentatív antológiába, azt írja róla, hogy „Rutinos, de nem mély, inkább patetikus verselő. Hazafias érzése néhány szép költemény írására ösztönözte, az I. világháború alatt azonban nacionalista uszító verseket írt, Trianon után pedig irredenta hangvételűeket, melyekkel elnyerte a hivatalos körök elismerését, de a józanul gondolkodók és jobb ízlésűek rosszallását is”. (1989:898.)
Hogy ki is volt hát Sajó Sándor igazából, azt az újabb kutatások további feladata lesz eldönteni. Egy azonban biztos: jövőnket, sorsunkat féltő, a szülőföldhöz ragaszkodó költő volt ő. Aki botladozásai ellenére is sok szépet alkotott. Olyan értékeket is többek közt, melyeknek mindenképpen ott a helyük az egyetemes magyar irodalom kincsestárában.
Sajó Sándor megannyi verse és ódája a megsebzett lélekből fakad, de az életért
kiált, sorsvállalásunkban erősít. Ilyen legszebb költeményeinek egyike, a Magyarnak lenni… című verse, amelyben alázattal fogalmazza meg a sorsvállalást. Szép és hatásos, ma is erőteljesnek tűnő ódájában valóban tudja, hogy magyarnak lenni mit jelent:
„Magasba vágyva, tengni egyre – lent;
Mosolyogva, mint a méla őszi táj,
Nem panaszolni senkinek, mi fáj;
Borongni mindig, mint a nagy hegyek,
Mert egyre gyászlik bennünk valami:
Sokszázados bú, melyet nem lehet
Sem eltitkolni, sem bevallani.“(2000:29.)
E helyen állhatott a régi Sajó-ház is. Csáky Károly felvétele
Sajó további soraiból mégsem a lemondás, a búsulás hallatszik ki. Mintha csak az igazi nagy elődök, Kölcsey vagy Vörösmarty szavait, intelmeit ismételné valaki: a kitartásra, a megmaradás vállalására buzdítana:
„De túl minden bún, minden szenvedésen,
Önérzetünket nem feladva mégsem,
Nagy szívvel, melyben nem apad a hűség,
Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!
(…)
Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét,
Vérünkbe oltva ősünk honszerelmét,
Féltőn borulni minden magyar rögre,
S hozzátapadni örökkön−örökre!…” (2000:31.)
Sajó Sándort újabban Magyarországon Medvigy Endre, a Felvidéken Zalabai Zsigmond próbálta élesztgetni.
Medvigy Endre a Ménrót Kiadónál megjelent válogatott versekhez, azaz a Nem akarok gyáva csendet… kötethez írt átfogó előszót. Ebben többek közt így fogalmaz:
„Sajó Sándor 1919-től 1933-ig bekövetkezett haláláig a magyar revíziós törekvések őszinte híve és hiteles megéneklője volt, számos versében tiltakozott Trianon családokat családoktól elválasztó igazságtalansága, embertelensége ellen. Életének erre a korszakára a területi veszteségeink miatti fájdalom érzete és a történelmi Magyarország elsiratása a jellemző. Fel kívánta rázni a letaglózott magyar népet, hogy ne törődjön bele szomorú sorsába, hanem lázadjon fel Trianon ellen. Végvári mellett a korszak magyar poétái közül a legjobban Sajó Sándorra illik a jelző: irredenta költő.” (2000:V.)
Medvigy Endre részletesen bemutatja Sajó életútját, valamennyi kötetéből választ néhány verset, ám mélyrehatóbb elemzésbe nem bocsátkozik. Az Útközben című kötetből (1904) olvashatjuk a Magyarnak születtem kezdetű verset, melyet Petőfi hatása alatt írt. Sorsukban valóban volt valami közös, hiszen Sajó szülei sem magyarok voltak. Apja, Heringer János német származású szabómester volt, édesanyja, Rossnager Terézia ugyancsak.
Mint A Hét című ipolysági újság egyik számában olvassuk: apjától a határozott, férfias jellemet és az igazságszeretetet, anyjától pedig az álmodozó természetet, a szemérmes tartózkodást örökölte. (1933. XII. 16.)
A selmeci líceum, ahová Sajó is járt Csáky Károly felvételén
Középiskolai tanulmányait ő is a selmeci líceumban folytatta, ahol Petőfi szellemét is magába szívta, s ahol tanította őt Breznyik János, a Mikszáthot szintén oktató magyartanár. Tagja volt az önképzőkörnek, és 1886-ban irodalmi zsengéi is megjelentek itt Három év alatt címmel.
Visszatérve a fent említett költeményéhez, melyet 1902-ben, Trianontól időben még elég korán írt, el kell azt is mondanunk, hogy indulatos sorai olykor bántóan hangzanak, sértőnek tűnnek. Lássuk például az alábbiakat:
„Magyarnak születtem. Gyűlölt ellenségem,
Aki köztünk él bár, mégsem él velünk;
Idegen bolygóként jár a magyar égen
S fenn vigad, míg mi némán szenvedünk;
Gúny neki érzésink tiszta szentegyháza,
Lelkén szennyes érdek, bűnös vágy hevül,
S féltett eszményinket gyáván meggyalázva
Él magyar kenyéren s ah! Büntetlenül…” (2000:2.)
Diákvárosát idézi, illetve egy itteni mondát dolgoz fel a Selmeci bíró című elbeszélő költeményében, melynek gördülékeny a nyelvezete, költői eszköztára is üde, friss. Ez a Gordonka című kötetben (1910) jelent meg. Ugyanebben olvasható Az utolsó magyar is, melynek ilyen sikerült hasonlataira is érdemes odafigyelnünk, mint:
„A rónaságon hűs szél csavarog,
Mint szárnyas bú, mely nyugtot nem
találhat…” (2000:34.)
A Tegnaptól holnapig kötetből (1920) megtaláljuk a válogatásban A veréb című kitűnőre sikeredett versét is, amely találó önjellemzés is egyben:
„Könnyű szárnyúak, jó – csak menjetek!
Én a verébről mondok éneket,
S dicsérem ezt a kicsi madarat:
Koldús, kopott, de hű és – itt marad!
(…)
Lásd, egy a sorsunk, ez köt engem is:
Hűség e földhöz zordon télben is,
S bár soh’se érjünk enyhébb sugarat
Szenvedve, sírva, ha így van megírva,
Élünk-halunk a magyar ég alatt.” (2000:42.)
Szintén a fenti kötetből való a Trianon utáni másik nagy verse, a Magyar ének
1919-ben, melyben ezt mondja magáról:
„A hang vagyok, mely belesír az éjbe,
És sorsod gyászát így zendíti meg:
Két szemem: szégyen, homlokom:
Gyalázat s a szívem, oh jaj! Színig fájdalom…”
Majd így folytatódik a döbbenetből kitörő kritika:
„Nemzet, mely máglyát maga gyujt magára
És sírt, vesztére, önszántábul ás,
Hol száműzötté lett honfibánat
És zsarnok gőggé a honárulás. (2000:50−51.)
Muzsikaszó című kötetének (1925) megítélésem szerint gyengébb darabja A drégelyi várrom című verse. Értjük a költő nagy-nagy fájdalmát, de a szemrehányás itt és most, Drégely ormáról az Ipoly két partjára tekintve, talán mégsem helyénvaló. Ezekre a sorokra gondolunk elsősorban:
„Országhatárul lenn a völgyben
Az Ipoly lomhán kanyarog;
Két partján fásult bús közönyben
Pipálnak lomha magyarok;
Ha égne bennük Szondi vére,
Nem jobban, csak, mint bennem ég –
Ejh, nem méltó már hős nevére
E romlott, gyáva nemzedék!” (2000:67.)
1922-ben azért sem lehetett helyénvaló az itteni nép (nemzedék) felelősségre vonása, mert sorsuk felől nem ők döntöttek, őket senki sem kérdezte meg, hogy az Ipoly melyik felén lenne jobb kedvük pipálgatni. Ők nem mentek el se innen, se onnan sehová, csak a mai napig megmaradtak magyarnak mindkét oldalon.
Sajó Sándor a szerző egyik kötetének címlapján. Csáky Károly reprodukciója
Az 1930-ban megjelent Gyertyaláng-ban találjuk a Selmecbánya című verset is. Próbáljuk megérteni a költő keserveit, ám nem mindig reális a kép, bár tudjuk, az érzelmeknek sem lehet mindig parancsolni. Különösen az alábbi sorok lehetnek visszatetszőek mások számára:
„Bús volt az utca, zord a tél,
Ijesztett tót (…)
„– Most gyászra hajlik rád az ég:
Rabló kezén vagy, drága ék…”
(…)
„De lesz idő: a diadalt
Ó, más hang másképp zúgja majd!
E hangra – sápad majd a hitvány
S kigyúl egy szent láng fönt a Szitnyán!” (90–91.)
Zalabai Zsigmond az Irodalmi Szemlében közölt tanulmányt Sajó Sándorról. A nekem is ajánlott írás tulajdonképpen Utószó lett volna ahhoz a válogatott verseskötethez, melyet a Lilium Aurum 2003-ban szándékozott kiadni. (Itt jegyezzük meg, hogy a Sajó Sándor verseiből összeállított kötet 2006-ban végül is megjelent Magyarnak lenni címmel, Zalabai Zsigmond Utószavával a Lilium Aurum kiadónál.)
Zalabai úgy vélte, itt lenne az ideje „szembenézni a Sajó−hagyaték ellentmondásos megítélésének kérdéskörével, vállalva a rajongóan magasztaló, illetőleg sommásan elutasító vélemények serpenyői között mozgó mérlegnyelvnek, egy friss, egy mai olvasat birtokában lévő esztétikai értékítéletnek a feladatát is”.
Az irodalomkritikus megemlíti többek közt Sajó „anakronisztikusan romantikus” opuszait és a
„szinte kozmikussá növesztett, prófétai indulatú magyarságtudatát”.
Azt is kimondja a Sajót egyébként igen becsülő és nagyra tartó Zalabai, hogy „Hol a népnemzeti romantika rontja le versei esztétikai hitelét, hol a könnyed verselőkészségét a szalonlíra szavaival, fordulataival, szófűzéseivel megterhelő modorosság, hol a dagályosság – ódáiban a honfibú, honfiremény, honfiérzemény típusú stiláris avíttság; vagy pedig az a vonás, melyet a korszak vezető konzervatív irodalomkritikusa, Pintér Jenő nemzetnevelő költőiségnek nevez, s amelyben mi ma már a patetikusságot, a retorikusságot és a didakticizmust látjuk”.
Az 1933-ban Budapesten elhunyt költő elbeszéléseket, helytörténeti munkákat és színdarabokat is írt. A Zrínyi György házasságát 1907-ben a Nemzeti Színház mutatta be. Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képekben című kiadványban például ő írta a Hont megyei fejezetet. Pedagógiai szervezőmunkája szintén tiszteletet érdemel, hosszú időn át a Szent László Gimnázium igazgatója volt Budapesten.
Sajó Sándor szobra és emléktáblája szülővárosában
Ipolyságon évtizedeken át nem állítottak emléktáblát sem a város jeles szülötteinek, sem az itt tevékenykedett neves személyiségekben, sem pedig a településen járt híres embereknek. A bársonyos forradalomig csak Janko Kráľ szlovák költő kapott egy fejszobrot a volt megyeháza épületén. 1989 után azonban sok minden változott itt is, például több szép emléktáblát is avattak az épületeken, a helyi hírességek emlékfalán.
A Káptalan utca, ahol Sajó Sándor született Csáky Károly felvételén
A Sajó-emléktábla ügye, illetve annak felavatása már az első csehszlovák köztársaság ideje alatt felvetődött. Az Ipolyságon megjelenő A Hét című kiváló lap hasábjain írta Ifj. Szkladányi Károly 1930-ban az Emléktáblát Sajó Sándor szülőházára! című cikket, melyben többek közt – egy régebbi írásra hivatkozva – az alábbiakat közli a szerző: „Hát ez szégyen! Más város már régen tudta volna kötelességét. Ipolyság ebben a tekintetben nagy fokú indulenciát árul el. Mert minden település büszke nagy fiára, csak Ipolyság nem érzi a büszkeség nagy értékét!“
Bizony közel egy évszázadnak kellett eltelnie, hogy a régi óhaj valóra váljék. Csak 2000-ben adhattunk hírt arról, hogy Sajó képletesen hazatért Ipolyságra.
A Káptalan utcában a Palóc Társaság és az Irodalmi Társaságok Szövetsége akkor emléktáblát leplezett le tiszteletére, megjelölve azt a házat, amelyben a szülőföldhöz való hűség költője – a tábla szerint – született. A kétnyelvű fekete márványtáblát november 13-án leplezték le, felirata szerint tehát a költő szülőházán. Rajta ezt olvassuk:
„Ebben a házban született / SAJÓ SÁNDOR/ 1868-1933/ a szülőföldhöz való hűség költője, / az MTA levelező tagja“.
A ház, melyen az emléktábla áll. Csáky Károly felvétele
Az emlékbeszédet a táblánál e sorok írója tartotta, amely akkor megjelent az Új Idők című lapban is. Most ezt érdemesnek tartom újra közölni:
„Sajó Sándor hazatért“
Tisztelt Egybegyűltek!
Ipolyság a történelem viharaiban edződött, olykor határszélekre és perifériákra szorult, ellentmondásos város. A sorsfordulók néha indulatokat szültek, homályossá tették a szellemi látóhatárt. Volt itt mesterségesen szított magyar- és zsidógyűlölet, ki- és betelepítés, tudatos felejtés, tespedtség és mellőzések sora.
A város mintha lassan-lassan felfedezné önmagát, tisztázná múltját, ismerkedne hagyományaival. Ennek jele a néhány emléktábla is, melyek emlékeztetnek Bartók Bélára, Széchenyi Istvánra, Gyürky Antalra, Schreiber Aladárra, az egykori Múzeumtársulatra és másokra. Tudjuk, az adósságtörlesztés korántsem ért még véget. Hisz nem emlékeztünk még ilyen értelemben Fegyverneki Ferencre, a közeli monostor európai hírű prépostjára, Thury Györgyre, az innen induló nagy törökverőre, az Ipolyságot emlékirataiban is idéző II. Rákóczi Ferencre, a múzeumalapító Pongrácz Elemérre, a zeneszerző Sipos Antalra, első olimpikonunkra, Szokolyi Alajosra. A sort hosszan lehetne még folytatni.
Az elfelejtett ipolyságiak közül egyik most ismét hazatért. Sajó Sándor, a hajdani ipolysági szabómester, Heringer János fia a szülőföldhöz való hűség költője. Nemrég még úgy fogalmaztunk, hogy keveset tudunk róla, mert versei nem szerepelnek tankönyveinkben, nem jelennek meg újabb kötetei, s nincs emléktáblája sem. A jég kezd megtörni: a Palóc Társaság és az Irodalmi Társaságok Szövetségének jóvoltából ma emléktáblát leplezhetünk le e házon, új kiadású Sajó-kötetet vehetünk kezünkbe.
Hogy Sajó Sándort nem úgy ismertük, ahogy kellett, azt az említett hiányosságok is előidézték. S ehhez még az is hozzájárult, hogy az irodalomtörténet ellentmondásos és torz képet festett a századforduló csalódásokkal és keserűséggel teli költőjéről. Hogy ki volt ő igazából, azt az újabb kutatások faladata eldönteni.
A régi ház az emléktáblával. Csáky Károly felvétele
Egy azonban biztos: jövőnket, sorsunkat féltő, a szülőföldhöz ragaszkodó költő volt. Aki botladozásai és hibái ellenére is sok szépet alkotott. Olyan értékeket többek közt, melyeknek mindenképp ott a helyük az egyetemes magyar kultúra asztalán.
Sajó elégiái és ódái egy megsebzett lélekből fakadnak, de az életért kiáltanak, sorsvállalásunkat erősítik. Mert tudta, hogy magyarnak lenni mit jelent: „Magasba vágyva, tengni egyre — lent;/ Mosolyogva, mint méla őszi táj,/Nem panaszolni senkinek, mi fáj…”
A történelem bizonyára sok mindenben igazolta már Sajó Sándort, s esetleges botlásaiért is megbocsátott neki. Reméljük, onnan fentről ma egy kicsit ő is megnyugvóbban mosolyog, s megbocsát nekünk mulasztásunkért. Talán már jobban tudjuk: forrásainkban egyre gyakrabban meg kell merítkeznünk, s minden ellentmondásból a jobbik szeletet kell kiemelnünk. Köszönjük ezt azoknak is, akik ehhez hozzásegítettek, akik jelképesen bár, de hazahozták szülöttünket. Azt, aki egykor úgy kötődött ehhez a tájhoz. Most talán képletesen örökre itthon maradhat. Isten hozott szülővárosodban!”
Azóta minden évben megrendezik a Sajó-napokat, illetve a Sajó Sándorról elnevezett szavalóversenyt is Ipolyságon. Ide kívánkozik viszont az a híradás is, amit A Hét című egykori helybeli újság 1933. december 16-án megjelent számában találunk. Ebben többek közt ezt olvassuk: „Két esztendővel ezelőtt még állt a bogárhátú kis ház, a Káptalan−ucca és a Híd−ucca sarkán, a Baťa üzlettel szemben, amelyben 1868. nov. 13−án Sajó Sándor született.” Ennek értelmében tehát az eredeti szülőházat már 1931-ben elbontották, s talán helyén épült a ma is látható, nem épp „bogárhátú” ház, hanem efféle jómódú polgárház.
A cikkben közlik a költő rövid életrajzát is. A már idézetteken kívül megemlítik, hogy Sajó a pesti Pázmány Egyetemen tanult (itt szerzett magyar–latin szakos diplomát), Újverbászon is tanárkodott stb.
A Hét 1933. dec. 23−iki száma szintén foglalkozik a helyi szülöttel, akinek több itteni vonatkozású költeménye is van. Ilyen például Az Ipoly című, amelyben így ír:
„Lásd, ez itt az Ipoly.
Rétek zöld selymén ezüstszín szalag,
Keskeny, lassú víz, álmos, hallgatag.
Két partján fűzfák állnak álmodón,
Árnyékuk nyúltan reszket a folyón
S a két nagy árnyék majdnem összeér.” (2000:102.)
2008-ban köztéri szoborral is tisztelegtek Sajó szelleme előtt Ipolyságon. Oláh Szilveszter szobrászművész alkotását a katolikus templom előtti téren helyezték el. A szobor a Palóc Társaság, az NCA, a Szülőföld Alap és magánszemélyek támogatásából készült. Avatóbeszédet Lezsák Sándor, a Magyar Országgyűlés alelnöke mondott.
Mint a fentiekből is kiderül, s a pozitívumok ellenére is el kell mondanunk, sok még a teendőnk a Sajó-örökséget illetően. Talán Zalabai Zsigmond fogalmazott a legvilágosabban, mikor azt mondta: földinket sem túlértékelni, sem elmarasztalni nem szabad egyoldalúan. Mindenesetre az Ipoly mentén különösen illik őt ismerni, s tán tisztelni is. Hisz egykor maga is erősen ragaszkodott ehhez a tájhoz. (Csáky K., 1998:138.)
Sajó Sándor ipolysági szobra Csáky Károly felvételén
Kötődéseit, emlékeit az Ipolyság című versében is megírta, és hadd fejezzük be mi is emlékezésünket eme vers alábbi soraival:
„Ringatom most lelkemet a tájra,
Mint hold a fényét a felhőfátylon át;
Erdőn és utcán bolyongok, mint árva
S jaj! Nem lelem már tűnt lábak nyomát.
Egy kicsi ház még dalt zendít szivembe,
De azt is mintha sírból zengené
S hangjában mintha másvilág izenne, –
Ringatom még lelkem a tájra
S vén bánatommal megyek, mint árva,
A temető felé…”
Felhasznált irodalom:
Béládi Miklós–Bodnár György, szerk.: A magyar irodalom története 1905−től napjainkig. Budapest, 1967.
Benedek István: Rendületlenül. Budapest, 1989.
Csáky Károly: Honti arcképcsarnok. Dunaszerdahely, 1998.
Csáky Károly: Irodalmi kapcsolatok III. Dunaszerdahely, 2006.
Csáky Károly: Sajó Sándor hazatért Ipolyságra. Új Idők, 2000.dec. 1. (5. évf. 23. sz.) 7.
Kenyeres Ágnes, főszerk.: Magyar Életrajzi Lexikon. Budapest, 1969.
Kollárovits László: Sajó Sándorról. Felolvasva a Római Katolikus Legényegylet 1933. dec. 10-én tartott
kultúrestjén. Megjelent A Hét c. lapban is.
Medvigy Endre: Sajó Sándor a Kárpát−medencei terület egységéért. In: Sajó Sándor: Nem akarok gyáva csendet… Budapest, 2000. V–XII.
Négyessy László: Elnöki beszéd Sajó Sándor l. taghoz. In: Akadémiai Értesítő XLIII. 453, 1933.
Sajó Sándor: Nem akarok gyáva csendet… Válogatott magyarságversek. Budapest, 2000.
Pintér Jenő: Előszó. In: Sajó Sándor válogatott költeményei. Budapest, 1937. 3–4.
Ifj. Szkladányi Károly: Emléktáblát Sajó Sándor szülőházára! A Hét, 1930.dec. 13.2.p.
Zalabai Zsigmond: „Magyarnak lenni…” Utószó. Irodalmi Szemle, 2003. 4. (Internetes változat)
A felvételeket Csáky Károly készítette
