Budapesten, pontosabban Újpesten mellszobrot avattak Wass Albert (a képen) erdélyi írónak. Dece Tamás, újpesti polgármester ünnepi beszédében kiemelt helyet szentelt a határon túli, és azon belül a szlovákiai magyaroknak is. A jelenlegi magyar kormánynak felrótta, hogy „némán tűri, sőt, tudomásul veszi nem okulva a tragikus múltból, hogy szlovák kormánypárti politikusok, a felvidéki magyarság ellen a fasiszta időket idéző módon izgassanak.”:
„Tisztelt Újpestiek, Hölgyeim és Uraim!
A tolvaj mindig attól fél a legjobban, hogy az általa ellopott, elrabolt, elzabrált dolgot, annak jogos tulajdonosa visszaveszi tőle.
Nem a lebukástól, nem a börtöntől fél. Wass Albert a meglopott, a megrabolt magyarság jajkiáltása. Wass Albert szavai Déva, Pozsony, Nagyszombat, Nyitra, Beszterce, Kassa, Beregszász, Ungvár, Munkács, Huszt, Székelyföld, Kolozsvár, Arad, Nagyvárad, Brassó, Hunyad, > Temesvár, Szabadka, Újvidék, Eszék, Ruszt, Kismarton jajkiáltását hozza felénk. Élő lelkiismerete ma is mindazoknak, akik látják és siratják a lassan pusztuló kárpat-medencei magyarságot, akiknek lelki és fizikai fájdalmat okoz, a határainkon belüli és a határainkon kívüli kultúránk pusztulása. Wass Albert maga a magyar sors.
Egyenként, külön-külön, és együtt, mindannyiunké.. Háborús bűnöst csináltak belőle, hogy a meggyalázott magyar nemzet könnyeit és jajszavát ne tudja verseiben, írásaiban a világnak hitelesen elmondani. El akarták feledtetni, hogy írásait a felnövő nemzedékek ne ismerjék meg, és ne gondolkodjanak el azon, mi is történt 1920-ban Trianonban? Mi is történt 1947-ben Párizsban? És mi nem történt meg 1990-ben Magyarországon? És mi történt a kisebbségben élő magyar emberekkel, a magyarság értékeivel, a magyarság kultúrájával, 1920 után, a Felvidéken, a Kárpátalján a Regátban és Erdélyben, a Dél-Vidéken, a Muraközben, és a mai Burgenlandban.
Az én nemzedékem úgy élte le élete javát, hogy azt kellett látnunk, a hivatalos Magyarország évezredes értékeket próbált elpusztítani. A
keresztény egyházból, amelynek az ország és Európa létét, kultúráját, alapvető értékrendjét, köszönheti, elpusztítandó, reakciós klérust faragott. A hazaszeretetből, proletár internacionalizmust eszkábáltak. A több tízmillió embert meggyilkoltató generalisszimuszból a népek
atyja lett, s a Haynau által meggyilkoltak többszörösét kivégeztető,
emberek tízezreinek életét örökre megnyomorító első-titkárból, János
bácsi, az Öreg lett. Az ember tragédiája sokáig tiltott darab volt,
mert a falanszter jelenet a párt ideológusainak értelmezésében a
kommunizmust példázta. És Liszt Ferenc halhatatlan szimfóniája, a Les Preludes sem csendülhetett fel, mert őrült emberek háborús győzelmi bejelentéseik aláfestő zenéjeként használták. Micsoda paradoxon! És micsoda folytatás a mában! Ha a Magyar Köztársaság elnöke Tatabányán turul szobort avat, akkor az ősi magyar jelkép előtt tiszteleg. Ugyanez, Budapest egyik kerületében a fasizmus jelképrendszerének feltámasztása.
És micsoda folytatás a mában. A mai hivatalos Magyarország, a magyar kormány, tudatosan folytatója a szocialista népi demokráciának, s méltó örököse is annak. Úgy tesz, úgy viselkedik, mintha nekünk, magyaroknak kellene szégyenkeznünk amiatt, hogy Szlovákia területe az utolsó négyzetmilliméterig megegyezik a történelmi magyar felvidékkel. És némán tűri, sőt, tudomásul veszi nem okulva a tragikus múltból, hogy szlovák kormánypárti politikusok, a felvidéki magyarság ellen a fasiszta időket idéző módon izgassanak. És némán tudomásul veszi azt is, hogy Kárpátalján megszűnik a magyar anyanyelvű oktatás. Kinek is a kormánya?
Wass Albert szobrának avatása nem csak hangos jajkiáltás a magyarság sorsáért érzett aggodalmunkban! Nem csak egy, a sok kis apró ünnep közül. Tiltakozás az ellen a kormánypolitikai ellen, amely a határainkon túli magyarságot magára hagyta, s kiszolgáltatja mindazoknak, akik történelmi múltat is ellopva, kisebbségi érzésekkel terhelten, a tolvaj agresszivitásával védik a lopott holmit.
De vajon csak ennyi lenne az egész? Csak arról van szó, hogy létezik egy író, akit a mai hivatalos Magyarország és szellemi, intellektuális és nem intellektuális holdudvara el akar felejtetni? Csak ennyi az egész?
A játék, a módszer ismerős. Ahogy a kormány mondja és gondolja: „Huszonhárom millió román munkavállaló! Tőled veszik el munkahelyed, hát ne adj magyar állampolgárságot a határon túli rokonaidnak, barátaidnak, apádnak, anyádnak, testvérednek! Ide jönnek és elveszik a kenyeredet. Wass Albert? Jelentéktelen ember, akinek könyveit nem is érdemes olvasni, hisz nekünk, a magyar kultúra hivatalos képviselőinek sem kell ez a háborús bűnös! És ha véletlenül a kezedbe kerül egy könyve, írása, el ne olvasd, mert sorai gyönyörűségétől csak a szíved fájdul meg. Csak a könnyeid csordulnak ki, s a végén még eszedbe jutnak azon őseid, akik vérüket hullatták, életüket adták német és tatár, török és orosz, román és szláv elleni harcban. Vérüket és életüket is adták, ha kellett, hogy az ország megmaradjon, hogy az ország egybe maradjon! És ne olvasd azért sem, mert még ráébredsz, nem lehetsz közömbös az elszakadt és kisebbségi sorban élő magyarok iránt, mert egy vérből vagyunk, s még eszedbe jut, hogy csak magunkra, egymásra számíthatunk és senki másra. Határainkon innen, és határainkon túl. És még a végén ne adj Úr Isten, netán magadénak fogod érezni Dsida Jenő sorait:
Elindulok, mint egykor Csoma Sándor,
hogy felkutassak minden magyart.
Székelyek, ott a bércek szikla-mellén,
üljetek mellém!
Magyarok ott a Tisza partján,
magyarok ott a Duna partján,
magyarok ott a tót hegyek közt
s a bácskai szőlőhegyek közt,
üljetek mellém.
Magyarok Afrikában, Ázsiában,
Párisban, vagy Amerikában,
üljetek mellém!
Ti eztán születők s ti porlócsontú ősök,
ti rég halott regösök, ti vértanúk, ti hősök,
üljetek mellém!
Ülj ide, gyűlj ide, népem
s hallgasd, amint énekelek,
amint a hárfa húrjait,
feszült idegem húrjait
jajgatva tépem,
ó, népem, árva népem! –
Mert ha ma, drága barátaim, elfejtjük Wass Albertet és kitörüljük még emlékezetünkből is magyarságát, gondolatvilágát, a magyar közösség megtartó erejébe vetett hitét, az összetartozásunkat hirdető apostoli szavait, már maguktól jönnek a többiek. Holnap már nem fog számítani, és megtagadjuk a határon túli magyarokat, és nem fogunk sorsközösséget érezni velük és oláhoknak, tótoknak, rácoknak fogjuk nevezni önmagunk véreit! És a következő nap már idegenek lesznek a Tiszántúliak, s újabb nap s már idegenek lesznek a szomszéd városban élők, s azután a közvetlen szomszédaink is! És eljöhet az az idő, amikor e hazában, s e hazán túl, 15 millió magyar, egymással körbe véve 15 millió idegenként él, s úgy fogja gondolni, hogy semmi közünk sincs egymáshoz. S a hatalom, ezután azt fog tudni tenni velünk, amit akar, mert azt akarja, az a célja, hogy azt tehessen velünk, amit akar! Az a hatalom mely becsapott minket. Az a hatalom, amely reinkarnációját éli! Az a hatalom, amely tolvajoknak, hazugoknak nyújtott és nyújt menedéket, s lélekben is ugyanúgy kirabol minket, ahogy 1920-ban Trianonban, és 1947-ben Párisban is megtették idegen hatalmak országunkkal. Az a hatalom, amely hatalmát bizonyítottan nem tudja a közjó érdekében gyakorolni. Az a hatalom, amely elhagyta, becsapta, lelkileg kifosztotta, megalázta és megtagadta 2004 decemberében azt a népet, amelyből származott! De eszünkben kell, hogy legyen a Magyar zsoltár sorai mindig és mindenhol:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek, ha téged elfelejtelek! Nyelvemen izzó vasszeget üssenek át, mikor nem téged emleget! Húnyjon ki két szemem világa, mikor nem rád tekint, népem, te szent, te kárhozott, te drága!
Wass Albert a miénk. A XXI-dik század zajló magyar tragédiájának, melyben mindannyian főszereplők vagyunk, szellemileg ma is élő alakja.
A szellemi kapocs mindazon magyarok között, akiknek feljajdul a szíve, ha hallja a sorjázódó szavakat agyában, szívében, lelkében: Déva, Pozsony, Nagyszombat, Nyitra, Beszterce, Kassa, Beregszász, Ungvár, Munkács, Huszt, Székelyföld, Kolozsvár, Arad, Nagyvárad, Brassó, Hunyad, Temesvár, Szabadka, Újvidék, Eszék, Ruszt, Kismarton. Vörösmarty 1851-ben egyik versében írta: „Most tél van, és csend, és hó és halál.” Valóban, sokan vannak, ki azt akarják, hogy örökre elhiggyük, Most tél van, és csend, és hó és halál. De mi tudjuk, a tél után mindig tavasz jön, azaz az élet jön. És legyünk türelmesek barátaim. Mert addig, már csak guggolva is ….”
