Ezerkilencszáztizenöt februárjában még tartott a kemény tél a galíciai fronton, ahol baljóslatúan köszöntött a Nagy Háború második esztendeje az Osztrák-Magyar Monarchia seregeire.
Przemysl erődvárosát már másodszor ostromolták a túlerőben lévő cári csapatok, s amíg az elsőt sikerült visszaverniük honvédeinknek, az ellenség második erőfeszítése már eredményes volt, mivel a körülzárt erődrendszer védőit sikerült kiéheztetniük, s így minden hősies ellenállás hiábavalónak bizonyult, Przemysl feladására kényszerültek. Honvédek ezrei kerültek hadifogságba, köztük Gyóni Géza költő is. A Komáromi Ujság szerkesztő-tulajdonosa, dr. Fülöp Zsigmond, aki később a város polgármestere lett, szintén hadifogságba került, s a Kaspi-tó melletti Asztrahánból adott magáról életjelet. De térjünk vissza hősünkhöz, Kovács Zénó hadipilótához, akinek az eddigiekben végigkísértük a sorsát.
Úttalan utakon valahol Galíciában…
Nemcsak a gyalogságot és a más fegyvernemek katonáit viselte meg a szokatlan hideg és a sok hó, hanem a pilóták munkáját is megnehezítette. Márpedig repülni kellett minden időjárási viszontagságok közepette, hiszen a felderítésre, légi megfigyelésre nagy szüksége volt a hadvezetőségnek. Egyik februárban íródott levelében Zénó igen érzékletesen írta le a fronton töltött téli napokat:
„Egyedül csak ez a bolond sok hó, és az alacsonyan járó hófelhők bosszantanak. A repülőtérről állandóan 80 öreg népfelkelő lapátolja a havat, hogy kedvező idő esetén felszállhassunk. Természetesen ez roppant háládatlan munka. Sosem tudnak elkészülni. Mire egyik felével a térnek készen lennének, a másik felét megint csak magasan lepi be a hó! Sértegetik is szegény öregek a mindenható mennyei szenteket a világ minden nyelvén!
De nemcsak nekik, nekem is kimondhatatlan ellenségem a hó. Először, mert roppantul megnehezíti a tájékozódást, másodszor meg nem vagyunk képesek szabad szemmel meghatározni, hogy milyen magasan vagyunk. Tudniillik 500 méterről éppen úgy néz ki ez a határtalan fehérség, mint 50 méterről. Ez aztán végtelenül megnehezíti a leszállást. Már egymás után három nap óta próbáltam felszállni, hogy a szomszédékat meglátogassam, de az elháríthatatlan akadályok miatt mindig haza kellett térnem.
Utcakép Premyslben 1915 nyarán
Ma harmadnapja az ellenséges tábor felett nagyon alacsonyan voltak a felhők. Tegnap meg az ellenséges tüzérség felett felmondta a motorom a szolgálatot és siklórepülésben menekültem meg a muszka vendégszeretettől. Ma is megpróbáltunk átmenni, de olyan hóviharba kerültünk, hogy a végtelenségig örültünk, mikor szerencsésen földet értünk. Azt tudja, hogy sohasem vigyáztam valami nagyon az irhámra! Most sem törődöm azzal sokat, hogy ma vagy holnap puffantanak le, de azt mégsem szeretném, ha egy szanitéc vagy finánc „babduskaja” adná meg a kegyelemdöfést, amit az ilyen alacsony repülésekkel reszkírozni kellene. Így hát biztos, ami biztos… itthon maradunk!
A múltkoriban kellemes meglepetés ért bennünket. Ajándékokat kaptunk Pestről. Úgyszólván minden egyes emberünkre jutott egy csomag, amelyben a cukorkától a gatyanadrágig minden apróság össze volt válogatva. Én is kaptam egyet. Volt benne cukor, füge, teasütemény, egy kis doboz szardínia, pipa, dohány, haskötő és patentgombok. Vacsora után elővettem a csomagot és piszkálgattam finoman két ujjal a csemegét, amíg csak ki nem ürült a zacskó! Azt mondják, sok a jóból is megárt. Nekem is megártott! (….)
Éppen most ment el egy temetési menet az ablakom alatt. Valami öregasszonyt temethettek. Ez nem mindennapi látvány! Elöl ment egy öreg paraszt a kereszttel. Utána vagy húsz öregasszony. Amelyiknek a legjobb és legerősebb hangja volt, buzgón próbált valami szent zsolozsmát fújni, de olyan förtelmes és ravasz hangokat eresztett, hogy kénytelen voltam szélesen elvigyorogni magam! (….)
A katonák a fronton is olvastak
Kint az élet szintén megváltozott! Sok-sok új, érdekes dolgot láttam, ami mind csak a hadvezetőségünk leleményességét dicséri. Például az országutat, ahol a trén jár, olyan simára gyúrták az emberek és szekerek, hogy nehezen lehet kocsikkal boldogulni. Így hát a kerékre ügyes szántalpakat erősítettek. Tényleg ügyes dolog. A lovak feleannyira sincsenek megerőltetve. Nem is hiszi, milyen érdekes látvány 2-300 ilyen „szán-szekeret” egymásután vígan csúszni látni a rajvonalak felé. (…)
Az idő két napja jóra változott. Háromszor voltunk két nap alatt az orosz tábor felett. Nyugodt és csendes ideiglenesen minden. Azt hiszem, érdekelni fogja a következő kis eset is, amelyet ma hallottam „szavahihető” embertől. A gyalogsági lövészárkaink egy folyó partján húzódnak végig. A folyó lehet úgy 40-50 méter széles. A túlsó parton meg a muszkák lövészárkai vannak. Meglehetősen régen vannak már így, vagy száz lépésnyi távolságban egymástól. Reggelenkint, amint világosodik, egy kis időre megszűnik az ellenségeskedés! Kibújnak a lövészárkok lakói mindkét oldalon fegyvertelenül és lemennek a folyóhoz mosakodni és mosni. Amikor befejezték a közegészségügyi tisztálkodást, mindenki visszamegy a helyére és újból megkezdődik az ellenségeskedés.
Üdvözlettel
Zénó”
A levél megírását követően, márciusban a Przemyslben körülzárt és kiéheztetett osztrák-magyar csapatok letették a fegyvert, a város elesett. Egyedül a repülősök nem estek hadifogságba.
A Kovách gyógyszertár egykori épülete Komárom belvárosában (A szerző felvétele)
Ami a Komáromi Ujság hasábjain Kovács Zénó tollából megjelent levél-tudósításokat illeti, azok kommentálásában a szerkesztő a családnevet három változatban írja: Kovács, Kováts és Kovách. Nos, időközben utánajárva kiderült, az utóbbi a helyes, mivel a gyógyszerész família így írta a nevét, és ugyancsak a Kovách név szerepelt a gyógyszertár épületén is. A nevet természetesen Kovácsnak ejtették. Zénóról, a komáromi hadipilótáról gyermekkoromban hallottam először apai nagyapámtól, aki a városközpontban lakott, a Kovách-féle gyógyszertár közelében és ismerte Kovách Tihamér gyógyszerészt, aki a harmincas években építtette a belvárosban ma is álló jellegzetes épületet.
(Folytatjuk)
