Kubička Kucsera Klára nyáron ünnepelte nyolcvanadik születésnapját. Az 1960-as évektől foglalkozik a szlovákiai magyar képzőművészettel, számos kiállítás kurátora, katalógusok szerzője, lexikonok társszerzője, szakmai szervezetek tagja és vezetőségi tagja, az MTA köztestületi tagja. A művészettörténész október 20-án a magyar kultúra értékeinek külhoni megismertetésében szerzett elévülhetetlen érdemei elismeréseként vette át a Pro Cultura Hungarica-díjat.
Mit érzett akkor, amikor megkapta ezt a kitüntetést? Milyen érzés volt átvenni?
Nagyon váratlanul ért. Egy héttel az átadó előtt közölték velem, hogy megkapom a Pro Cultura Hungarica-díjat. Az első dolgom az volt, hogy számítógépen utánanézzek a díjnak, hiszen nem is tudtam, hogy van ilyen. Szlovákiából előttem csak ketten kapták meg ezt a kitüntetést. (A dunaszerdahelyi születésű Rácz Tibor harmonikaművész és Havasi József operaénekes, a kassai Csermely Kórus létrehozója részesült még a díjban – a szerk. megj.).
A díj átvétele után azt mondta: ahhoz a generációhoz tartozik, akik nem járhattak magyar iskolába, mert a magyar oktatási intézményeket bezárták és csak néhány évig tanulhatott az anyanyelvén. Mit adott önnek a magyar iskola és hogyan került a komáromi magyar gimnáziumba?
Nyolcvanéves vagyok, könnyű utánaszámolni, hogy az iskolát a világháború alatt kezdtem. Az elemi iskola első három évfolyamát még magyarul végeztem Léván. Ezt követően jöttek a nagy változások. Mi, magyarok nem tudtunk úgy örülni a békének, hiszen olyan események jöttek, amelyek következtében 1945 szeptemberében már nem nyíltak meg a magyar iskolák. Ezért aztán én is szlovák iskolában folytattam a tanulmányaimat. Mivel jó nyelvérzékem volt, év végére elsajátítottam a szlovák nyelvet. Amikor újraindították a komáromi magyar gimnáziumot, édesanyám tanácsára átiratkoztam oda. Tehát hat évig szlovák iskolában tanultam, majd magyarul végeztem a gimnázium utolsó éveit. E nélkül a pár magyar tanév nélkül nem tudtam volna elsajátítani sem az írást, sem az irodalmat. Szerencsém volt Komáromban, hiszen nagyon erős évfolyamok kezdték ott a gimnáziumot. A diákok közül nagyon sokan akkor jöttek vissza Sátoraljaújhelyről vagy más neves magyarországi iskolából, ugyanis már idehaza is lehetett magyarul tanulni. Innen Pozsonyba, majd Prágába mentem egyetemre.
Balog Zoltán, az Emberi Erőforrások Minisztériumának minisztere átadja a díjat (Fotó: Neszméri Tünde/Felvidék.ma)
Milyen családban nőtt fel? Miért volt fontos, hogy magyar iskolában végezze a tanulmányait?
Mind a két ágról művelt családom volt. Apai nagypapám iskolaigazgató volt Nagysallóban. Édesanyám Budapesten elvégezte a híres Csalogány utcai tanítóképzőt, és utána a Magyar Művészeti Akadémián zenét tanult, ahol még Kodály Zoltán is tanította. A családban magyar szellem uralkodott. Kitűnő könyvtárunk volt, a szüleim magas zenei műveltséggel rendelkeztek. Nem mellesleg a lévai közeg az 1950-es évekig még magyar volt, nem úgy, mint ma.
Miért fordult a képzőművészet felé?
A művészettörténet Szlovákiában nagyon fiatal tudományág volt. A két világháború között nem volt ilyen hivatás Szlovákiában, csak Prágában és Bécsben lehetett művészettörténetet tanulni. 1952-ben végzett az első évfolyam ezen a szakon, én 1953-ban iratkoztam be. Úgy vettek fel, hogy még egyetlen képzőművészeti kiállítást sem láttam előtte, hiszen akkoriban nem voltak kiállítások, csak Pozsonyban. De ezt a hiányt is az otthoni könyvtár pótolta. A képzőművészeteken belül a felvidéki magyar művészekkel foglalkoztam a legtöbbet. De a fő specializációm az építészet volt. Mivel főiskolás koromban megismerkedtem az akkor végzős Nagy Józseffel, Nagy Jánossal, Bacskai Bélával, Eckert Sanyival, az 1960-as években együtt kezdtük szervezni az első kiállításokat.
Milyen volt a kiállítások fogadtatása? A felvidéki magyarság értelmiségi rétegét a második világháború után elűzték az országból, mindent újra kellett kezdeni…
Ez így van. Ugyanakkor elmondható, hogy a képzőművészeknek nem is sikerült olyan társadalmi szerepet betölteniük, mint például az íróknak. Az írókat sokkal jobban ismerték és több lehetőségük is volt megkeresni a kenyerüket, akár a szerkesztőségekben vagy a könyvkiadókban kaptak munkát, voltak újságok és rádió is, ahol elhelyezkedhettek. Sajnos a mai napig nincs kimondottan magyar képzőművészeti képtár, vagy galéria, amely felkarolhatná a képzőművészeinket.
Pogány Erzsébet, a SZAKC igazgatója is gratulált a kitüntetéshez (Fotó: Neszméri Tünde/Felvidék.ma)
Az sem segített, hogy létrehozták a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságát? Igaz ez a szervezet már nem működik, de van egy másik társulásuk a képzőművészeknek.
Ma már több képzőművészeti társaság létezik, mind a harmadik szektorhoz tartozik. De valójában a képzőművészek nem tudtak áttörni. A múlt évben egy összefogó erdélyi kiállítás nyílt Budapesten a Magyar Nemzeti Galériában. Mi egy ilyen kiállítás ötletével már 1992-ben felkerestük Bereczki Lórántot, a Magyar Nemzeti Galéria akkori igazgatóját, de sajnos sikertelenül. Akkor az volt a tervünk, hogy az 1900-as évek elejétől bemutatjuk azokat a művészeket, akik a mai Szlovákia területén születtek és működtek. Akkor nem sikerült, ma pedig már fel sem merül egy ilyen ötlet. Ennek egyik oka a hazai művészettörténészek hiánya.
Nemrégen megalakult a Magyar Alkotóművészek Szlovákiai Egyesülete, most ők próbálják összefogni a képzőművészeket, bár nyilván nehéz mindenkit összefogni. De mégis, van remény arra, hogy valaha sikerül a felvidéki magyar képzőművészeknek egy közös tárlatot szervezni, vagy összefogni őket egy szervezetbe?
Ha a társaság megmarad ilyen szűk csoportnak, ahogyan ma működik, akkor nem. Ha a munkát művészettörténészek végeznék, tekintet nélkül a csoportosulásokra, akkor reményteljesebb lenne a helyzet. Művészeink első feltérképezését 1978-ban végeztem. A munka meg is jelent a Kisgaléria című könyvben, ami korántsem teljes. Harminchárom művészt szólítottam meg, közülük csak 13-an jelezték vissza, hogy szívesen szerepelnének egy felvidéki magyar képzőművészeket ismertető kötetben. Nehéz egy teljesebb képet kialakítani, de talán nem lehetetlen.
Még ma is dolgozik. Mivel foglalkozik éppen?
Azért jöttem vissza Besztercebányára, hogy közel legyek a gyermekeimhez és az unokáimhoz. A sors viszont most őket szórta szét, így egyedül maradtam. De a munkámat nem hagytam abba. Képletesen szólva a szomszédommal foglalkozom. Abban az utcában, ahol most lakom, élt a Hudec család. Hudec László építész Besztercebányán született és itt pihennek a hamvai is. Hudec Sanghajban a két világháború között neves, jó hírű építésszé vált, Ázsia első felhőkarcolója fűződik a nevéhez. Alapítottunk egy Hudec László Központot, de nemcsak az ő emlékét ápoljuk, a kortárs építészet iránt érdeklődők centrumává szeretnénk átalakítani a szervezetet. Szeretnénk tájékoztatni az embereket a mai építészet erényeiről, de ugyanakkor a veszélyeiről is, és szeretnénk együttműködni a városi építészeti hivatalokkal, amelyek több hibát követtek el a város fejlesztése során. A központot 2012-ben alapítottuk meg. Jó kapcsolatot ápolunk Hudec László Budapesten élő örököseivel. Minden jel arra mutat, hogy Besztercebányán ezt az elképzelést meg tudjuk valósítani, melyhez további együttműködő partnereket keresünk, tehát mindazok támogatását örömmel fogadjuk, akik ebben a segítségünkre lehetnek.
