Most, amikor az új évadra készül a Komáromi Jókai Színház, idézzük fel, milyen sikeres évadot zárt 2009 júniusában. Az utolsó év majd minden előadása színvonalas, mondanivalójában humánus lett, amelyet a közönség is pozitívan értékelt.
A pontot az „i” betűre kétségkívül az utolsó bemutató tette fel, Ken Ludwig Primadonnák című vígjátékával. Az előadás sikere elsősorban annak köszönhető, hogy a színház végre túljutott azon az elméleten, miszerint a könnyed szórakoztatás egyet jelent a „gagyival”. Ezúttal nem akarta bebizonyítani, hogy a művészet csak akkor értékes, ha „bonyolult”, „súlyos”, és ennek érdekében nem vakargatta jobb kezével a bal fülét. Így történt, hogy a közönség igazi, kedves, nyári vígjátékot láthatott, amelyen mindenki jól szórakozott – láthatóan még a színészek is.
A Primadonnák írója Ken Ludwig, a mai Broadway egyik sztárszerzője. Darabjait Londonban és az egész világon nagy sikerrel játsszák, húsz nyelvre lefordított műveit több mint harminc országban adták már elő. Legismertebb vígjátéka a Botrány az operában (Lend me a tenor). Ken Ludwig célja az emberek nevettetése, sikerének titka a darabjaiból áradó humánum, tolerancia és optimizmus.
A történet elején két csóró színész, Leo (Benkő Géza) és Jack (Tóth Tibor) a fillérjeit számolgatja, miközben a művészet értelmén morfondírozik. Egyikük hirdetést lát meg az újságban: egy idős, gazdag nő keresi évtizedek óta nem látott rokonait, Alexandrát és Samanthát. Hőseink álmodozni kezdenek: mi lenne, ha kamatoztatva színészi képességeiket jelentkeznének Alex és Sammy helyett – elvégre a kutya sem emlékszik már rájuk. Ráadásul megtudják, hogy a rokonait kereső néni épp ma reggel távozott az élők sorából. Nincs mit veszíteni, magukra kapják színházi jelmezeiket, és immár nőként becsöngetnek a pazar villába. Nagy riadalmukra azonban kiderül, hogy a néninek esze ágában sincs meghalni. De már késő, kénytelenek maradni. Már csak azért is, mert ott lakik a csini Audry és a szép Maggy (Holocsy Katalin és Krisztina) is, akiket meg jó lenne valahogy meghódítani. Persze, férfiként… Így hát a történet tovább bonyolódik, egyaránt építve a jellem- és a helyzetkomikumra, egyre harsányabb nevetésbe citálva a nézőt. Kész őrület… A történet természetesen happy and-el végződik. Audryról sikerül lerázni a mamlasz Larryt (Hajdú László); Maggyről pedig a szigorú, számító Duncant (Olasz István). Larry apja, Doki (Fabó Tibor) kibékül fiával és a világgal. Florence néniről (Varsányi Marika) pedig kiderül, mind az esze, mind a szíve a helyén van.
A darab szereposztása átgondolt. Jó ötlet, hogy Tóth Tibor (Jack) mellé visszahívták a jelenleg szabadúszó Benkő Gézát (Leo). Kettőjük fizikuma ugyanis hasonló, férfias; színészileg is hasonló karakterek és egyenrangú teljesítményre képesek, ezért illenek egymás mellé. Ugyanez a helyzet női partnereikkel is: Audryt és Maggyt a Holocsy-nővérek alakítják. Testalkatuk ránézésre egyforma: nőies (lányos). Az ő szerepük könnyed, nem bonyolult – a két női alakítás ezért szintén egyforma szinten mozgott. Az előadás tehát ebből a szempontból kiegyensúlyozott.
A vígjáték abszolút főszereplői a „príma donnák”: Tóth Tibor és Benkő Géza. Egy színész életében nem adódik minden nap ennyire hálás feladat. Nagy kihívás, de megéri dolgozni vele – a közönség ugyanis valószínűleg értékelni fogja a befektetett munkát. Benkő Géza szerepe egy hajszálnyit nagyobb, komolyabb: úgy éreztem, valamivel többször kell váltania, mint Tóth Tibornak. Leo és Jack közül ő, azaz Leo (Benkő) az események mozgatórugója, a nagy kitaláló, a kalandvágyó; ő az, aki inkább tisztában van önmaga és a többiek érzelmeivel. Jack (Tóth) csak sodródik az eseményekkel. Szintén Leo az, akinek – mint Shakespeare-színésznek – fontos, hogy jól eljátsszon egy nőt. Jack viszont rosszul érzi magát a női hacukában, láthatóan szeretné minél hamarabb lerángatni magáról.
Ebből a különbségből is adódhat, hogy Benkő Géza egy icipicit pontosabban tudja hozni a különbséget a „női oldal” és a „férfi oldal” között. Finomabban, érzékenyebben el tudja különíteni a szerepben rejlő két színt, különösen a második felvonásban. Tóth Tibor női változata kicsit vaskosabb, túlzóbb, ezért nem annyira találó. Szeretném hangsúlyozni, hogy a különbség minimális, és dramaturgiai szempontból nem jelent hibát, mert a két szerep másféle értelmezést kapott.
Ki kell emelni, hogy nehéz feladat lehetett magas sarkú cipőben szaladgálni a színpadon. Ettől is komolyabb kihívást jelenthetett megoldani a gyors átöltözéseket – és az ezzel járó lelki átalakulásokat. Az előadás a két főszereplő számára nem más, mint állandó fizikai és jellembeli váltások sorozata – lavírozás a női és a férfi habitus között. Ha így játszol, alakításod halvány lehet; ha úgy, könnyen átmehet ripacskodásba. Benkő és Tóth rengeteget dolgoztak a szereppel, és nagyjából megtalálták a helyes középutat. Leo/Alexandra és Jack/Samantha megformálása valószínűleg színészi karrierjük fontos állomása marad.
Azonban kénytelen vagyok kicsit ünneprontó lenni, és már-már szőrszálhasogatva megemlíteni, hogy az alakításokból – bár mindkettő kiemelkedő munka – hiányzott egyféle plusz. Valami megmagyarázhatatlan, ami a 99%-ot 100%-ra emeli, amitől a kiváló zseniálissá válik. Az előadást látva lehetetlen volt nem gondolni Tony Curtis, Jack Lemmon vagy Dustin Hoffmann legendás alakításaira, eleganciájára, sármjára; arra, hogy ugyanakkor milyen „jó nők” voltak. Itt ez nem domborodott ki ilyen tökéletesen (talán, mint említettem, Benkő Gézának egy kicsit jobban sikerült megközelítenie). Védelmükben hozzá kell tennem: Benkő és Tóth határozottan férfias jelenségek; női kosztümjeik túl harsányak voltak; és alakításuk még előadásról előadásra változhat, sikkesebbé válhat. (Oda kell figyelniük, hogy szerepformálásuk az idő során ne a vaskos, hanem a kifinomult felé mozduljon el. A közönség nyomása a túlzások felé csak látszólagos!) A két alakítást összefoglalva: Benkő és Tóth szép munkát végzett, amiből azonban hiányzik egy nagyon vékony, halvány réteg: a sikk és az elegancia. Ettől függetlenül elismeréssel kell beszélni róluk, ők pedig méltán lehetnek büszkék magukra.
A többiek esetében nem beszélhetünk komoly jellemformálásról – szerepeik ugyanis ezt nem tették lehetővé. Mindnyájan helyesek, könnyedek – amilyennek lenniük kell. Mindenki hozta a formáját: Audry (Holocsy Katalin) cserfes és vidám, Maggie kicsit komolyabb és érzelmesebb (Holocsy Krisztina), Larry (Hajdú László) fiatal szerelmeshez illően se lát se hall, Duncan (Olasz István) nevetségesen vaskalapos és zsugori. Doki (Fabó Tibor) kicsit olyan balfék-apuka, Florence néni pedig (Varsányi Mari) igazán bájos jelenség.
A szerepek értelmezése nincs túlragozva, ha úgy tetszik, egyféle sablont követ. Ugyanez jellemző az egész előadás felfogására. Szerintem ez pozitívum, és a rendező (Méhes László) józan színházszemléletét tükrözi. Az előadás sikerének titka, hogy a rendező komolyan vette a könnyedséget. Nem figurázta ki, illetve nem bonyolította túl a műfajt. És még valami: volt némi humora is… Ha mindezt sikerül megvalósítani, mint esetünkben is, a sablon egyszer csak klasszikussá alakul át…
Az előadás hagyományos (klasszikus) díszletben játszódik (Rózsa István). Az egyterű, beépített tér minden funkciót kielégít. Ezt a vonalat képviselik a kosztümök is: a ruhák (Horváth Kata) szépek és előnyösek. A két főszereplő női öltözete azonban már túlzás volt. Habár a darab nem zenés, a rendező ügyesen fűszerezte az előadást zene- és táncbetétekkel (koreográfus: Kispál Kata). Így kielégül a néző muzsika iránti hatalmas igénye is.
Az előadást a közönség rendszeresen állótapssal jutalmazza. Itt szeretném elmondani, hogy egy éve parázs vita bontakozott ki a Jókai Színház honlapján, néhány színházbeli és egy másik komáromi magánszínház – melynek előadásain országszerte 80%-ban állva tapsol a közönség – szimpatizánsai között. A polémia fő tárgya épp az állótaps volt. A színházbeliek fennen hangoztatták, hogy az állótapsnak nincs semmi jelentősége, mert a közönség akkor tapsol, ha valami ócska, gagyi vagy megszervezett. És különben is: amióta a közönség felállt ama másik színház produkcióján, azóta nincs értelme, rangja az állótapsnak Komáromban… Ezt a nézetet – nevét vállalva – osztotta a Jókai Színház dramaturgja is, ezért voltaképpen ez az intézet hivatalos véleményének is tekinthető.
Nos, a rendszeres állótaps mindig józan színház megérdemelt gyümölcse. Mostanában elsősorban a klasszikus felfogásban megrendezett, vidám darabok kapják. Mindenkinek meg kell értenie, hogy az „elfojtott gondolatok, vágyak” korszak már véget ért. A jelen kor közönségének legnagyobb problémája a szeretet és a hit hiánya, valamint, hogy hogyan szabaduljon meg/fel a túlstresszelt hétköznapoktól. Ez persze nem azt jelenti, hogy a közönség mindenre ovációzik, ami vidám vagy zenés. (Ezt maga a Jókai Színház is megtapasztalhatta). A könnyű műfajt viszonylag nehéz ízlésesen és humorosan színre vinni, ezért azt lenézni szűklátókörűség. A vidám darabot követő állótaps pedig egész egyszerűen csak ennyit jelent: köszönjük a kellemes estét, nagyszerűen éreztük magunkat! És ezt a visszajelzést minden jó előadás, így a Primadonnák is megérdemli.
H. Dráfi Anikó
Forrás: Atelier
