Az lenne a sajtó mindenkori elsőrendű feladata, hogy informáljon, tehát hogy közölje olvasóival, mi fontos és lényeges történt. Éspedig tényleg függetlenül, objektívan. Értsd: minden külső érdektől függetlenül, a tényekre szorítkozva. Mert csak akkor igazán szabad.
Nehéz dolog ez, hiszen egy esemény két tanújától többnyire három magyarázatot kapunk, mert hát a hír továbbítója is csak ember, valamilyen mértékben befolyásolható ő is, a saját véleményt pedig nem könnyű kiszűrni. Éppen azért olyan nehéz szakma az újságírás. Igen, van kommentár is, ebben mondhatja el írója a véleményét, nem pedig a hír „megformálása” által.
Úgy tűnik azonban, hogy ez ma már túlhaladott álláspont. Mint ahogy lassan a szülőktől sem várják már el gyermekük nevelését (etessék, öltöztessék, ennyi), a nevelés az óvoda, az iskola feladata volna, s egyre több, a neveléssel összefüggő funkciót hárítunk a tanintézményekre. Pedig viselkedésünk alapjait otthon kéne elsajátítanunk, például az igazmondást, s azt is, hogy meg tudjuk különböztetni az igazat a hazugságtól. Hogy – többek között – olvasni, értékelni tudjuk a híreket, hiszen azok, mint véleményünk alapja és kiinduló pontja, a tömegkommunikációból indulnak ki. Csakhogy onnan egyre inkább nem hírt, hanem véleményt kapunk. Pontosabban véleményformáló adatokat. Nem az a lényegük, hogy igazak, hanem, hogy részrehajlók.
A magyarországi Nézőpont Intézet elemzése alapján „régóta megfigyelhető szerte a világon … hogy a pártok helyébe lépve az ellenzéki sajtó formálja a közvéleményt, különböző gazdasági vagy politikai érdekek mentén alakítva a politikai folyamatokat”.
Van-e, ki e folyamatot nem ismeri? – mondhatná Petőfi, ha most élne, s nem Megyerire célozna. Otromba helyzet ez: a sajtó csúnyán visszaél azzal a beidegződéssel, hogy ami a sajtóban van, az igaz, különben nem írnák meg. Pedig a sajtót egyre kevésbé érdekli, mi az igaz hír, s mi nem, sokkal inkább az, hogy számára mi a hasznos – vagy precízebben fogalmazva, mi a kiadó, s a mögötte álló pénzadó érdeke.
Van egy olyan kimutatás is (az European Policy Institute listája alapján), miszerint a „Soros-frakció” az EU-ban népesebb, mint a néppárti frakció. Értik ezalatt azokat a politikusokat, akik – pártjuktól függetlenül – Sorosnak vannak lekötelezve.
Soros neve hasonló összefüggésekben egyre gyakrabban merül föl. Ügyes ember lehet, ha ennyi pénzt tudott összeszedni – saját bevallása szerint nem erkölcsi szempontokat tartva szem előtt. De legálisan – s ez a lényeg. A következtetés egyszerű: ha ez így legális, de egyúttal nem föltétlenül erkölcsös, emberi, akkor valahol hiba történt. Miben, ha nem magában a törvényben? Mert ha mindenféle „furfangos” pénzmanipuláció legális, akkor rossz a törvény. Vagy egyszerűen csak lyukas, hiányos.
A törvényeket a parlamentek hozzák. Vagyis igazából nem a törvény a vétkes, hanem a parlament, amely a hibás törvényt létrehozta, illetve nem javította. Ha pedig nem tette meg, akkor nyilván azért, mert valami érdek fűződik hozzá.
Hány potenciális Soros bújik meg a parlamentekben?
Soros és a hozzá hasonlók élő példa arra, hogy az isten neve PÉNZ, TŐKE. Így, végig nagybetűvel, ahogy az egy konkrét földi mindenhatónak kijár. Ha van pénzed, vásárolsz magadnak egy médiumot – újságot, tévét, rádiót – és azt trombitálsz a világba, amit éppen akarsz. Az olvasó pedig hadd értetlenkedjen, főleg, ha több forrásból próbál tájékozódni, hogy akkor mi a fene ez az egész, mi az igaz, mit higgyen el. Gyakori eredménye ennek, hogy bosszankodva fütyül az egészre, akár csapjanak össze a hullámok a feje fölött. Vagy hagyja magát belerángatni – hiszen olyan okos, hihető, emberséges, igazságos, meggyőző, stb. érvekkel kábították el – valamilyen kétes demonstrációba, amelynek hátterét nem ismeri, nem is ismerheti, mivel azt gondosan elhallgatták előtte.
S persze a politikai pártoknak sem hisz, választani sem hajlamos többé, hiszen az újságokból megtudta, miféle szemét alakok a politikusok, csak lopnak és hazudnak mind egy szálig. A kormányzó párt úgyis csak önmagát dicséri, az ellenzék viszont, bármit tegyen a kormány, azt teljesen elhibázottnak, sőt bűnösnek tartja – de legalább az újság megírja az igazat.
Az igazat. Amiről aligha tudja bárki, mi fán terem. Az a fő, hogy lehessen pofázni. Bármiről bármit. Mert az a szabadság, ugye? Föltéve, ha a „saját” véleményemet kiáltom ki igazságnak.
Így lett nálunk is a sajtó szabad.
