Az egymásnak ellentmondó közvélemény-kutatási eredmények késztetnek arra, hogy a kedves olvasóknak a gyakorlott ember szempontjából felfedjem a közvélemény-kutatásról kialakult véleményemet. Remélem, ez segít eligazodni a „tévedések erdejében és a kutatások hitelességében”.

Hogy mennyire igaz, amit mondok, elárulom, hogy másfél évtizedig a megélhetésem függött attól, mennyire pontos a privát közvélemény-kutatásom. Ezen kívül, alkalmam volt az egyik „független ügynökség” kérdezőbiztosoknak kiadott módszertani és etikai utasításokat áttanulmányozni. Mondanom sem kell – erről már írtam -, hogy az áttanulmányozás után megköszöntem a felkínált együttműködési lehetőséget, és nem írtam alá a munkaszerződést. Nos, ha valaki ilyen munkát becsülettel akar végezni, és a kutatás pontosságát a maximumon biztosítani, annak szupermennek kell lennie. Először ki kell választani az alanyt, aki a kérdésfeltevés követelményeinek megfelel. Kor, nem, foglalkozás, beosztás, hobbi, családi állapota, gyerekek száma, stb., stb., Meg kell egyezni az időpontban, amikor leülhetünk a kérdőív kitöltéséhez. El kell dönteni nálam, hogy hol történik az ív kitöltése. Milyen napszakban? Kik lehetnek az alany közelében? Befolyásolhatják-e a kiszemelt személyt? Tilos az alanyt a munkahelyén, vagy az utcán zaklatni. Saját véleményemmel és problémáimmal befolyásolni, vagy terhelni, stb., stb.,
Sorolhatnám még a több mint százoldalas útmutató alapelveit, de annyira kifárasztanám önöket, mit általában a kérdezőbiztos az alanyát. Ennek az a következménye, hogy a kiszemelt személy egy idő után megunja a kérdezést, és flegmán, gondolkodás nélkül válaszol, sokszor valótlan dolgokat. Ha a kérdezőbiztos is elfáradt, ezek a válaszok bekerülnek a kérdőívbe. Az ilyen válaszok eredménye az, amit bosszankodva a sajtóban olvasunk.
A saját közvélemény-kutatásom eredménye, hogy nem lehet „hivatalos” formája a kutatásnak. Az emberekkel úgy kell beszélgetni, hogy ne tudják, én a kérdezőbiztos vagyok, és a véleményükre vagyok kíváncsi. Csak így lehet egy-egy ember véleménye objektív, minden más esetben a megnyilatkozása spekulatív lesz!
A tizenöt év alatt, még üzletkötőként, illetve menedzserként dolgoztam számtalan képzésen, tanfolyamon vettem részt angliai, amerikai, magyar, cseh, szlovák humánpszichológusok keze alatt. Ennek mindig volt egy gyakorlati napja is, amikor kiküldtek az utcára – csoportosan, vagy egyedül – megszólítani az utcán fellelhető embereket, és a kezünkbe adott kérdésekre rákérdezni. Véleményt kutattam, kérdezősködtem Pozsonyban, Zsolnán, Pöstyénben, Liptószentivánon és máshol. Mondanom sem kell, milyen eredménnyel? Nulla haszonnal. A megkérdezettek rá néztek a mellünkön csöngő névre és cégjelzésre, aztán vagy alakoskodtak, vagy leráztak. Ezért, a képzések során ezt a fajta „játékot” mélységesen utáltam. Legszívesebben – ha magam voltam – betértem egy kiskocsmába. Egy kávé vagy sör mellett hallgattam a körülöttem kötetlenül társalgó embereket, vagy beszédbe elegyedtem velük. A kitűzőmet gondosan elrejtettem, a nyakkendőmet is hanyagul kilazítottam, mert a „vasaltságom” többet ártott volna, mint használ. A kérdéskörben, zaklatás nélkül, így jutottam valóságosabb képhez, mint az utcán, vagy a nagy áruházak előtti placcon.
Számomra, ebből eredően, nincs közvélemény-kutatási eredmény, amit elhinnék.
Végezetül egy kérdés. Mi különbség van a cigánybanda és a közvélemény-kutatási eredmények között? Semmi. Ha megfizeted, mindkettő azt húzza a füledbe, amit hallani szeretnél!
Ma legyen ez a tanulság.

Debrődi D. Géza