A Párkányi Városi Múzeumban szeptember 14-én nyílt meg a Szent László emlékezete című kiállítás, amelynek magyarországi rendezőjét, Módos Péter írót, az Európai Utas Alapítvány kurátorát itthon kérdeztük a kiállításról, az alapítványról, de leginkább közös európai kultúránkról.
Honnan származnak a Szent László kiállítás képei?
Több helyről: a Képes Krónikából, miniatúrákból, gyűjteményekből. Nagyon szép a kiállítás, háromszor csináltuk meg, hogy megtaláljuk a legmegfelelőbb színösszeállítást. Tehát a barna, a vörös a Képes Krónikának a színei egy nagyon szép szőttest adnak, és mindenhol jól néznek ki: a párkányi múzeumban éppen úgy, mint a simontornyai várban.
Párkány hányadik állomása volt a kiállításnak?
Negyedik. Először Temesváron a Bánsági Magyar Napokon szerepelt, aztán egy Kisszékely nevű Tolna megyei községben, majd Simontornyán, és Párkányból majd Ungvárra utazik, ahol október 6-án nyílik meg a kiállítás.
A kör nem teljes, kimarad – mint gyakran – a Burgenlandnak nevezett Őrvidék.
Nem marad ki, oda is el fogunk menni, mint ahogyan a „Hidak, korok, Budapest”-et is bemutattuk Burgenlandban és Bécsben is, sőt magát Burgenlandot népszokásaival, osztrák szokásaival bemutattuk még annak idején a Közép-európai Kulturális Intézetben.
Voltaképpen mióta nem található meg az intézet régi helyén, a Rákóczi úton? Megszűnt?
Hivatalosan 2004-ben szűnt meg, de olyan megállapodást kötöttünk az akkori Kulturális Minisztériummal, hogy az Európai Utas Alapítvány átveszi a KeKI funkcióját, és ez a mai napig működik. Nagyon nehéz bejutni a közép-európai kulturális hálózatokba, de kikerülni is nehéz. Én változatlanul kapom a meghívókat, kéréseket, javaslatokat, hol, mint az Európai Utas, hol, mint a KeKI igazgatója, és működünk.
Hogyan? Helyileg hol?
Bérelt teremben rendezünk konferenciákat, kiállításokat, az utóbbiakat visszük körbe, mint most a „Szent László emlékezetét”, vagy előzőleg a „Hidak, korok, Budapestet”, amelyet tíz nyelven is bemutattunk.
Ha jól hallottam a dátumot, amikor megszűnt az állandó székhelyük a kiállító és előadó teremmel, akkor ez az Európai Unióba lépésünk éve.
Hát igen. Pontosan 2004 májusában jött ki a papír. Éppen egy nemzetközi Márai-konferencia volt Budapesten, de a sajtót jobban érdekelte, hogy miért szüntették meg az intézetet. Aztán Hiller miniszter úrral megállapodtunk, hogy mi nem hangsúlyozzuk, hogy a KeKI megszűnt, viszont a minisztérium támogatja az Európai Utas Alapítványt, hogy az elláthassa az intézet addigi feladatait, és még jó darabig az épületben is bennmaradhattunk. Voltaképpen a Balassi Intézet Hatos Pál vezetésének idején döntött úgy, hogy nem akarja tovább finanszírozni. A magyar kultúrának pótolhatatlan veszteség ez, mert az épület fenntartása, amelyben három lakás volt, garázs, raktár – a KeKI kiállító- és előadó helyiségei, irodái mellett – 20 millió forintba került. Ezt nem tudták előteremteni.
Az Európai Utas folyóirat megmaradt?
Igen, de most már csak interneten. 1990 óta létezik, huszonkét évig nyomtatásban jelent meg, öt éve elektronikus változatban él tovább. Nagyon sokan publikáltak benne, mert ez a kulturális hálózat valóban átszövi a térséget. A Duna-deltában, Tulceában volt egy érdekes élményem. Bár nem szeretem a konferenciákat, de ott volt a Hidak, korok, Budapestnek a román nyelvű bemutatója. Tulcea azért volt fontos nekem, mert a magyar írók egy része valamikor ott ásta a csatornát. Egy Ulmból érkezett német hölgy, aki nagyon jól ismerte a működésünket, megkérdezte, hogy legközelebb ki fogja csinálni a Duna-konferenciát: az Európai Utas vagy a Közép-európai Kulturális Intézet? Van jelentősége? – kérdeztem vissza. „Van – válaszolta –ha az Európai Utas, akkor eljövünk, mert az egy társadalmi szervezet, amely huszonvalahány éve működik. Viszont a KeKI rendezvényén nem vennének részt, jelezve a magyaroknak, hogy a kulturális együttműködés nem olyan sima, mint gondolnák”. Az Európai Utas jóval ismertebb, sajnos a hiányzó lapszámokat ma már nem is tudom beszerezni.
Negyedéves folyóirat volt. Hány nyomtatott szám jelent meg?
Hetvennyolc, hetvenkilenc. Fenn van az interneten, vissza lehet keresni.
Költséges kiadvány lehetett: drága papíron, gazdag képanyag, illusztris szerzők.
Ezért is értékes. Minden példánya hiánycikk.
Az biztos, hogy az Európai Utas is és a Közép-európai Kulturális Intézet is jóval korábban született, mint uniós tagságunk, létével is bizonyítva hovatartozásunkat. Kicsit bonyolultabb kérdés, hogy hol van Közép-Európa? Egy nagyon régi bon mot szerint: ahol pehelypaplannal takaróznak, páratlan számú virágot visznek a hölgyeknek, és szilveszterkor a Denevért játsszák. Ön szerint hol van?
Erről már több könyvet írtak, nekünk is van egy aforizmagyűjteményünk, mert Közép-Európa igazából meghatározhatatlan fogalom. Kávéházak, felfokozott kulturális érdeklődés, a kultúra mindig át van itatva politikával. Egy lengyel aforizma szerint ez a térség mindig nagyobb történelmet csinált, mint amit el tud viselni. Az Európai Unió szempontjából, az integráció szempontjából nézve az az érdekes, hogy Közép-Európa kicsit dél-keletebbre tolódott. Az osztrákoknál már nyolcvan éve működik a Duna és Közép-európai intézet, gyakran rendeznek konferenciákat, itt évente megállapítják, hogy az, ami régebben Budapest és Bécs volt, az most már Temesvár, Szeged, Bukarest, Belgrád. Ugyanakkor nyugati irányban is hódít Közép-Európa, mert komoly tárgyalásokat folytattam a bajorokkal és Baden-Württemberggel, hogy nem érdemes összeveszni a kormányzattal, hiszen az 1700-as években kezdtek érkezni a dunai svábok, akik benépesítették a térséget. Az ulmi Duna-Múzeum bármikor meg tudna rendezni egy Közép-Európa konferenciát, de jobb, ha a Közép-európaiak rendeznék. Boldog állapot lenne, ha a szlovákok, a csehek, az osztrákok, a magyarok rájönnének, hogy Mária Terézia kultuszát ápolni kell. Róla tud a világ, nemcsak a szép szobrairól, hanem a létező személyiségről, akihez nekünk, a felsorolt országok népeinek közünk van, s ezt a kapcsolatot erősítenünk kell.
Az Európai Utas is áttolódik dél-keleti irányba?
Nem. Amióta 1989-90-ben megalakult a folyóirat, abból indult ki, hogy a magyar kultúra, szomszédság-kultúra – nevezhetjük Európai kultúrának – kölcsönhatásban vannak. Az Európai utas fogalom egyébként Németh Lászlótól származik, az 1930-as években írta, hogy ezeknek a kis népeknek – tejtestvéreknek nevezte a Közép- és Kelet európai népeket – közvetlenül kellene egymáshoz fordulniuk, hogy ne a nagy nyelvekből – német, angol, francia – ismerjék meg egymást. Mi ebben a Németh Lászlói szellemben működünk, sajnos nehéz lefordítani azt, hogy európai utas, mert a többi nyelvben ez a fogalom nem létezik, az utas mást jelent. De most már elfogadták, ismerik a folyóiratot is, a címét is. Magyar kultúra Erdélyben is van, magyar kultúra a Felvidéken is van, Belgrádban is van, és tejesen mindegy, hogy az Unió hogyan fog tovább fejlődni, Márai Sándor megmarad Márai Sándornak, Kassa is Kassa marad, mert van egy mostani város, de van egy virtuális Kassa is. Mint ahogyan Pest-Buda is benne van Budapestben, ahogyan a Hidak, korok, Budapestben 400 évet megyünk vissza. Érdekes volt, ahogyan a kiállítás fejlődött. Először német nyelvterületre vittük, akkor be kellett mutatnunk az osztrák kapcsolatokat, a német kapcsolatokat, Lengyelországban ugyanígy, ott Krakkó szerepét a magyar múltban és persze 1956-ot, tehát mindazt, ami összeköti ezeket a kultúrákat.
Mennyire ismerjük egymást a Közép-európai népekkel? Természetesen nem a határon túli magyarokra értem a kérdést.
Én úgy gondolom, hogy ismerjük. Persze attól függ, hogy milyen szinten. Köznapi szinten az emberek kevesebbet tudnak egymásról. Értelmiségi szinten: irodalom, színház, film, ott a rokonság is érződik. Én tudom azt, hogy például a Prágai Magyar Kulturális Intézetnek milyen sokat jelentett a rendszerváltozás előtt, hogy bemutathattak magyar filmeket. Mikor egyetemista voltam, nekünk jelentett sokat, hogy megnézhettük a lengyel filmeket. A kultúra olyan, mint a csempészáru: azért csempészik, mert szükség van rá. És ez a szövetség működik. Tapasztaltam, hogy amikor az Európai Utas bajban volt, segítettek a lengyelek, a szlovákok vagy a horvátok, mert szükségük van nekik is arra, hogy kultúrájuk megjelenjen a másik nyelvén, a másik városában.