A legszebb öröm a káröröm, nincs benne irigység. Nem is irigylem azokat, akik az államnak nyelvet adtak, az államnyelvnek meg törvényt írtak, hogy azután amolyan szennyesmosó módszertani útmutatást kreálva hozzá, megpróbálják megmagyarázni a magyarázhatatlant – a nemzetközi szervezeteknek. Hát most itthon kellene magyarázkodni. Merthogy a fegyver, amit a nyelvtanulásra képtelen görbe lábú ázsiai hunfajzatok megregulázására méreteztek, hirtelen a túltengő angol szövegeket találta el. Olyannyira, hogy az államnyelvtörvény megsértése ügyében eljárni hivatottak belenémultak. Márkó sok hete szeretheti Brigit angolul, szemben a főellenőri hivatallal, a feljelentője egy fikarcnyi választ nem kapott még beadványára, ahogyan egy másik notórius feljelentgető sem, aki az összes televíziót feladta, amely headline-kat, highligth-eket, más ehhez hasonlókat tűz képernyőre, blau-granas-okról és más ilyesmikről beszél., sőt kizárólag angol nyelven feliratozott reklámokat is sugároz. A törvény és az egyébként semmilyen jogerővel nem bíró módszertani útmutatás, mely csak a büntetni egyedül jogosult kulturális minisztérium dolgozóit kötelezi a benne foglaltak betartására, úgy tűnik, bénítólag hat azokra, akiknek el kellene járniuk a beadványok ügyében. Vagy nem eléggé világos a zseniális törvény megalkotóinak sem, mi a teendő akkor, amikor Európa és a világ önként bevállalt kommunikációs eszköze (vagy hívjuk ezt is világnyelvnek a szlovák államnyelv analógiájára támaszkodva?) kerül szembe a szlovákiai jogszabállyal?!
Kutya dolog lenne, ha a Maďarič-törvény első áldozata a filmek végén feltűnő „The End” felirat lenne… Akkor is, ha az ítéletet felette nem a Maďarič-minisztérium mondaná ki, hanem az Országos Rádiós és Televíziós Testület, egyszerűbben: a frekvenciatanács. Úgy tűnik ugyanis, hogy a Maďarič-minisztérium egyelőre hárít. A falragaszos „törvénysértéseket” a fogyasztóvédelmi hatósághoz utalja kivizsgálásra (és büntetésre), a televíziós államnyelvsértéseket pedig megkapja a frekvenciatanács. Az utóbbi, míg régi felállásban működött, az államnyelv megsértésével foglalkozó beadványokat egyszerűen elutasította, mondván: nincs törvényi felhatalmazása az eljárás lefolytatására, mert az államnyelvtörvényből kifolyólag egyedüli illetékes az ilyen ügyekben (és a bírságok kiszabásában is) a kulturális tárca. Most azonban, hogy a frekvenciatanács tagjainak nagy része új – és mint ilyen, kormánybarát szellemiségű, hiszen az ügyeletes parlamenti többség választotta meg őket –, megkezdődtek az eljárások az államnyelvtörvény-sértésekről. Így például az amerikai filmeket lezáró „The End” feliratokról. Az első figyelmeztetéseket már kiosztották. Szurkolok, hogy a bírságokat is osszák ki. Elvégre: számtalanszor idézték a francia példát államnyelvvédő politikusok, elkelne, hogy következetesek legyenek. Meg az is, hogy Maďarič miniszter úr, mint fellebbviteli hatóság, saját személyében legyen kénytelen döntést hozni az ügyben.
És utána kénytelen legyen megmagyarázni Knut Vollebaek EBESZ-főbiztosnak, esetleg brit vagy amerikai kollégáinak, vagy televíziókat fenntartó pártközeli vállalkozóinak is, hogy a törvény az törvény, kivételt akkor sem kaphatnak alóla, ha ők nem magyarok.
Szurkolok hát a frekvenciatanácsnak, következetesen vigye végig „The End”-ügyet. Hátha a végén az államalkotó többségi nemzet is ráébred, mekkora butaság volt az ő többségi nyelvét államnyelvvé kikiáltani ahelyett, hogy – mint más normális országban – a hivatali érintkezés közös nyelveként definiálták volna.
Nyelve ugyanis egyetlen államnak sincsen. Államnyelve meg főleg. Ha lenne, most minden bizonnyal alaposan kiöltené, hogy a legelvakultabbak is jól lássák rajta a legfőbb óhaját kifejező feliratot: The End.
Felvidék Ma, Gyurkovits Róza
