Az elmúlt hétvégét a Vígszínházban illetve kamaraszínházában, a Pesti Színházban töltöttem Molnár Ferenc, Ibsen és Arany János társaságában. Nem rossz névsor, ahogy az előadásokban olyan neves színművészekkel találkozhattam, mint Hegedűs D. Géza, Lukács Sándor, Börcsök Enikő, Hegyi Barbara, Vecsei H. Miklós vagy a Kárpátalját képviselő ifj. Vidnyánszky Attila, illetve a felvidéki Bandor Éva és Dino Benjámin.
Tavalyelőtt ünnepeltük Tompa Mihály és Arany János születésének kétszázadik évfordulóját. Ez alkalomból készült el a Kinek az ég alatt már senkije sincsen című előadás is Debrecenben, amely tavaly megérkezett a Pesti Színházba, ahol ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében a színház ifjú tehetségei és egyetemisták szerepelnek, valamint tanáruk, Hegedűs D. Géza, aki arra hivatott, hogy narrálja és összefogja az előadást. Az ifjúsági előadás (ezt többször is hangsúlyozzák) az elejétől majdnem a végéig hangosan kommunikál a közönségével (vagyis igazi interaktív előadás), s a születésétől a haláláig öleli fel Arany János nem túl sikeres magán-, de annál sikeresebb írói pályáját.
Kinek az ég alatt már senkije sincsen – Hegedűs D. Géza (Fotó: Dömölky Dániel/Vígszínház)
Nyolc gyermekük halála után a szülei a széltől is óvják, de hiába lesz eminens tanuló Sárospatakon, mégis megszökik, színésznek áll és elszegődik Fáncsy Lajos társulatába. Igen hatásos, s pompásan kivitelezett képét kapjuk a vándortársulati létnek, s az előadás első felében remekül szórakozunk. De amíg az első résznek a központi állata a tehén, amelyet a nézőtér felől hoznak be, majd a szünetben el is szállítják, a második részben már egy toportyán kap valós szerepet, amely nemcsak a Toldiban szerepel, hanem a forradalom utáni bujdosói létet is felmutatja.
Ahogy haladunk előre az időben, úgy lesz egyre borúsabb az előadás, holott Arany szakmai pályája meredeken ível felfelé, hiszen beköltözik a székesfővárosba, a Magyar Tudományos Akadémia titkára lesz, mégis egyre inkább elmagányosodik. Meghal Juliska lánya, s ez bizony nagyon fáj, még az írás sem nagyon megy. A Vecsei H. Miklós (Hasi) által jegyzett szövegkönyv, s az abból készült előadás bizonyára nagyon sokakkal kedvelteti meg Arany János költészetét, mégis egy szünetbéli incidens világít rá arra, hogy mennyire igaza volt az előadásban is idézett Eötvös Józsefnek, miszerint „Félig sem olyan fontos az, amit tanítunk a gyerekeinknek, mint az, ahogy tanítjuk. Amit az iskolában tanultunk, annak legnagyobb részét elfelejtjük, de a hatás, melyet egy jó oktatási rendszer szellemi tehetségeinkre gyakorol, megmarad” – mondja a reformkor egyik legjelentősebb politikusa, közoktatásügyi miniszter, s erre kísértetiesen rímeltek a szünetben történtek, amikor egy éltesebb úriember (valószínűleg magyartanár) nyomdafestéket nem tűrő érces baritonnal hívta fel a fiát, s kérte ki magának, hogy erre az előadásra, amely a magyar színház szégyene, meg merte őt hívni. „A te Hasi barátod egy barom, aki haverjaival együtt így teszi tönkre a magyar kultúrát” – zengte önkívületi állapotban az öregúr a telefonba, s kabátját a fogasról szinte letépve távozott.
Kinek az ég alatt már senkije sincsen című előadás – Dino Benjámin (Fotó: Dömölky Dániel/Vígszínház)
Az előadás végén felhangzó tízperces vastaps szerencsére nem őt igazolta, hanem Arany Jánost és az előadás alkotóit. Aranyt kortól függően többen is alakítják, a fiatal költő szerepében a királyhelmeci, ma már végzős egyetemista Dino Benjámin. Két megjegyzés erejéig Tompa Mihály is idézést kap az előadásban, ahogy találkozhatunk Gyulai Pállal, Kemény Zsigmonddal, Madách Imrével és Petőfi Sándorral is. S ha az olvasóink nem tudnák, Arany melyik művében is szerepel a címadó sor, nos, a Toldi hetedik énekéből való. S érdemes folytatni, hiszen a látszólag pesszimista kezdetet Arany gyorsan feloldja: „Ne féljen: felfogja ügyét a jó Isten”. Arany élete alkonyán szinte menthetetlen helyzetbe került, még életében klasszikus lett, s ez a kínos tény egészen máig kíséri, az előadás alkotói és szereplői, akik a színpadon a kor szereplői mellett megidézik Latinovits Zoltánt, de Csokonai Vitéz Mihályt is, azt üzenik, Arany ma is élő, ugyancsak jelentős alkotója a magyar irodalomnak.
Ugyanezen a színpadon másnap egy ritkán játszott Ibsen-mű, a John Gabriel Borkman kerül színpadra Valló Péter rendezésében, a címszerepben Hegedűs D. Gézával. Nem sokan tudják, de a művet először Jászai Mari fordította magyarra, később Hajdú Henrik újra lefordította, mégpedig Páger Antal részére. Most Kúnos László fordításában láthatjuk. A Pesti Színház előadása némileg kárpótlás A vadkacsa helyett, amely áldozatul esett a kétes #MeToo botránynak.
Talán nem csoda, hogy ritkán veszik elő a drámát, ugyanis az meglehetősen kényes kérdéseket boncolgat. Lehet-e szabadulni a szülői önkény alól, létezik-e valós szabadság az életben, vagy csak a halálon túl, feláldozhat-e egy ember az ambíciói miatt barátságokat, szerelmeket, s átléphet-e gátlástalanul a tisztességes léten.
John Gabriel Borkman című előadás – Lukács Sándor és Hegedűs D. Géza (Fotó: Dömölky Dániel/Vígszínház)
A címszereplő még a szerelmét (Börcsök Enikő) is odadobta, hogy karrierjét felépíthesse, mégis annak köszönheti, hogy mind ő, mind családja kopott falak között, de látszólagos biztonságban vegetálhat élete hátralévő részében. Felesége (Hegyi Barbara) bosszút esküszik, amelyet fia (Vecsei H. Miklós) segítségével akar véghezvinni. Horváth Jenny égig érő, penészes falai szinte kettévágják a színpadot, s a szereplőket kilökik a nézőtérre, így mindenki kényelmetlenül létezik ebben a zárt, levegőmentes térben, ahonnan egyetlen kiút van, a kitörés. Van, akinél a szülői kapcsolatok rapid felszámolása a megoldás, Erhart lelép egy kétes hírű nővel (Balázsovits Edit), de nem óhajt részt venni a családi belviszályokban, míg John a végtelen szabadságot jelentő halálba menekül. S óhatatlanul is eszembe jutott egyik ifjú művészbarátom, akit az apja halála óta anyja szinte túszként tart otthon, s nem annak művészi ambícióit támogatja, hanem saját viszonylagos jóléte és biztonsága izgatja, amelyet a fia jelenléte biztosít a számára. Nem úgy, mint a Vilhelm Foldalt alakító Lukács Sándor, aki megható boldogsággal veszi tudomásul, hogy tehetséges zongorista lányának kitörési lehetőséget tud biztosítani. „Fiatal vagyok és a magam életét akarom élni” – vágja a családtagjai szemébe nézve Erhart, s elnézve a mai kor fiatalságát, bizony sokan félnek szembenézni az önállósággal.
Játék a kastélyban – Benedek Miklós és Lukács Sándor (Fotó: Dömölky Dániel/Vígszínház)
Ha Vígszínház, akkor Molnár Ferenc. De még a #MeToo botrány előtt, amely, ha akkoriban tört volna ki, valószínűleg Molnárt, de Kosztolányit, József Attilát, Adyt és a magyar irodalom számos jelesét is kiirtotta volna. Két este Molnár talán két legjelentősebb drámáját játssza a Víg, előbb a már 2009 óta színpadon lévő Játék a kastélyban című, a szerző legtöbbet játszott társalgási drámáját, úgynevezett anekdotáját, amelyet a Víg időről időre elővesz. Turai Sándor írót játszotta már az idők folyamán Páger Antal, Márkus László, legutóbb pedig a kilencvenes években Kern András Szinetár Miklós rendezésében. A most látott változatot az a Marton László rendezte, akit a dicstelen #MeToo botrány elsüllyesztett (szerencsére legendás rendezései, mint a Padlás, a Pál utcai fiúk maradtak), de a kastély színen maradt, s olyan sztároknak nyújt közel háromórás csillogási lehetőséget, mint Benedek Miklós, Fesztbaum Béla vagy a Szinetár rendezéséből megörökölt Lukács Sándor. Három férfi, két író és fiatal zeneszerzőjük a darab elején arról beszélgetnek, milyen nehéz is egy darabot elkezdeni, amikor a szomszéd szobában megszólal a zeneszerző ifjú menyasszonya. De egy másik férfi társaságában. Állítólag Molnár saját történetet dolgozott fel, amikor feleségét, Darvas Lilit rajtakapta annak német tanárával egy szállodában…
A Liliom című előadás (Fotó: Dömölky Dániel/Vígszínház)
Másnap az anekdota után egy külvárosi legenda következett ifj. Vidnyánszky Attila felvezetésében. Amíg Marton László a luxuskastélyt szinte csak jelzésekkel teszi színpadra (Khell Csörsz „aligdíszleteiben”), addig a Liliomban egy egész gyári hodályt raknak színpadra (Bagossy Levente), de van zenekar (az előadás zenéjéért Mester Dávid felel), s a Budapesten tanuló Dino Benjámin mellett az előadásban az anyját játszó Bandor Éva, a komáromi Jókai Színház művésze (utoljára Dráfi Mátyás tűnt fel a Víg színpadán az Eszenyi rendezte West Side Story-ban) is erősíti a felvidéki jelenlétet. Legutóbb a kilencvenes évek elején játszották ezen a színpadon a Liliomot, akkor Kaszás Attila volt a címszereplő, míg szerelmét Eszenyi Enikő játszotta. Most Hajduk Károly és Szilágyi Csenge az ügyeletes szerelmespár, Eszenyi Muskátné szerepében vonultat fel egészen elképesztő energiákat. Ahogy az egész előadás energiatúltengésben szenved kissé, amely egy idő után kifárasztja a nézőt is. Fontos jelenetek vesznek el, külsődleges effektusok erősödnek fel, s valahol maga a történet vész ködös homályba. Holott talán egy kis líra jót tett volna ifj. Vidnyánszky Attila rendezésének, amely így is felejthetetlen pillanatokkal ajándékozza meg a nézőjét.
S a Vígszínház következő bemutatójának is lesz felvidéki vonatkozása, a John Cassavetes Premier című filmje alapján készült színpadi változatot a pozsonyi Martin Čičvák rendezi. Premier március elején.
