A jelenlegi Szlovákia déli településeinek nagy részét 1944 decemberében érték el a „felszabadító” szovjet seregek. A harcok Párkányban és környékén 1945. március végéig tartottak. A rendszerváltás előtt évente ünnepeltük ezt a jelesnek számító eseményt…
Bizonyára sokan emlékezünk még ezekre az ünnepségekre, mikor úttörőnyakkendőben, a Párkányban állomásozó (megszálló) szovjetek vezérkari tisztjeinek társaságában dicshimnuszokat zengtünk, dicsőítő verseket szavaltunk.
De vajon gondoltunk-e azokra a civil áldozatokra, akik a bombázások áldozatai lettek, vagy gondoltunk-e azokra, akiket a szovjetek kényszermunkára vittek, vagy azokra az ártatlan nemzettársainkra, kiket csupán a nemzetiségük miatt elhurcoltak és soha nem tértek vissza, nem térhettek vissza.
Említem a přerovi Svédsáncoknál történt kivégzéseket, majd Pozsony-Ligetfalunál a folytatást. Ezeket a kivégzéseket 1945 júniusában a szlovák partizánokból átvedlett csehszlovák katonák (4. hadtest 17. gyalogezrede) hajtották végre. Szemtanúk és levéltári kutatások alapján több száz, talán néhány ezer ártatlan áldozatról van szó. Ezekről a szívszorító történetekről 1989-ig nem volt szabad beszélni.
A történelmet pedig mindig a győztesek írják,
harminc évvel a rendszerváltás után merjünk ezekről beszélni, merjünk bátran emlékezni ezekre az áldozatokra.
Még mielőtt elhelyezzük az emlékezés koszorúit a felszabadítóink emlékére állított emléktábláknál, emlékműveknél, álljunk meg egy néma pillanatra és emlékezzünk a felszabadítóink áldozataira is. Az emlékezéshez pedig szükséges a múlt minél pontosabb megismerése.
Ennek kapcsán felidézek két nagyon érdekes, Párkányhoz szorosan kapcsolódó párhuzamos történetet. Az első történet, részlet egy levélből, mely 1946. június 20-án íródott Párkányban.
Szó szerint idézem:
„Drága jó Fiam!
Szomorú szívvel értesítelek, hogy a még 1944. dec. 22-én községünket ért kegyetlen légitámadáskor, amikor a mi házunk is romba dőlt, drága jó Iluskánk és Erzsike néni életüket vesztették. Drága jó Anyukád pedig, aki szintén súlyosan megsérült, a nagy lelki fájdalomtól s a három hónapig tartó front borzalmait átszenvedve, 1945. jún. 3-án lehelte ki jóságos lelkét Bpest egyik kórházában, ahová gyógykezeltetés végett vittük. Jún. 6-án temettük el, és most ott nyugszik a Kerepesi úti temetőben.
1944. dec. 22-e péntek volt, verőfényes tiszta idő. S bár az ágyúszó már elég közelről hallatszott, háborús viszonylatban boldognak ígérkező karácsonyi ünnepekre készülődtünk. Anyuka Erzsike nénivel a konyhában voltak elfoglalva a déli órákban. Iluskáék haza készülődtek Gyuszi szüleihez Bajcsra a karácsonyi ünnepekre, s az uradalmi fogat várta őket a ház előtt. Én a rádiót figyeltem nyitott ablakoknál, amikor üvölteni kezdtek a szirénák. Iluska Gyuszival és Vikikével a Duchonyék udvarán lévő légófedezékbe futottak, mi pedig hárman a konyhában maradtunk.
A következő pillanatokban két nagy bomba esett a ház utcai falának tövébe, ami a ház elejét egész hosszban bedöntötte, a két szomszéd háznak pedig a mellettünk lévő részét. A hálószobánk felett a mennyezet és a födém is leszakadt. Majd néhány másodperc múlva a harmadik bomba a műhely épületét terítette le teljesen laposra. Mi, akik a konyhában voltunk, annak ellenére, hogy körülöttünk három lépésnyire dőltek a falak, csodálatos módon épségben maradtunk. Iluskáék is sértetlenül jöttek fel a fedezékből.
Ez volt az első hullám egy halálos áldozattal, a szerencsétlen kocsissal. A fogat pedig teljesen eltűnt. Közben a Duchony szomszéd átjött és szinte dorgálva mondta, mért nem megyünk hozzájuk a ház alatt lévő pincébe, amit berendeztek légófedezéknek. Amikor újból megjelentek a bombázók, mindenki igyekezett nagyobb biztonságba helyezkedni. Így anyu Vikikével, Böske néni, Iluska és Gyuszi a Duchonyék pincéjébe menekültek. Én még ekkor is vonakodtam a házból kimenni, de később én is átléptem a szomszéd ház udvarán lévő fedezékbe Gyuszival, aki az utolsó pillanatban feljött a pincéből és visszamenni már nem volt ideje, mert alig tíz lépésről láttuk, hogy a Duchonyék konyhája tetejére esett a bomba, ami az alatta lévő pince oldalát belökte és a mennyezet egy része is beszakadt. Gyuszival azonnal odarohantunk, majd kívülről is kaptunk segítséget és hozzáláttunk a mentéshez. A bent lévők közül csak ketten maradtak teljesen épségben. A kis Vikike és egy tizennégy éves lány, a Duchonyék rokona. Duchony, a felesége, kislánya, Erzsike néni és két idegen fiúcska azonnal meghaltak. Szegény Iluskánkat még átvitték a mentők Esztergomba a kórházba, de nem tudták megmenteni, mert az agyába fúródott egy szilánk szegénykének. December 24-én temettük el a drágámat és most itt pihennek Erzsike nénivel a párkányi temetőben.”
***
Nézzük a második történetet, mely szintén 1944. december 22-én játszódik Párkány légterében. 1944. december 20-án a 2. és 3. Ukrán Front csapatai megindították közös, Budapest bekerítésére irányuló hadműveletüket. A hadművelet célja, hogy megakadályozzák a német csapatok összpontosítását Budapest védelmére és megakadályozzák a térségben lévő német csapatok visszavonulását nyugatra, Bécs és Brünn térségébe. Így a hadművelet célja volt a párkányi Mária-Valéria híd bombázása és megsemmisítése.
Az év utolsó néhány hónapjában Párkány térségében több ellenséges harci repülőgépet lelőttek a Mária-Valéria híd védelmére felállított német-magyar légvédelmi csapatok. A véletlennek köszönhetően 2001 nyarán a Duna árvízvédelmi gátjától néhány méterre kiemelték egy amerikai gyártású Boston típusú repülőgép maradványait. Ezeket
az amerikai gyártású bombázókat nagy mennyiségben, előszeretettel használta abban az időben a szovjet légierő, mivel önerőből képtelenek voltak a szükséges repülőgép-mennyiséget legyártani
(1,5–1,8 tonna körüli bombamennyiséget tudott egyszerre célba juttatni). A szovjet légierő a legyártott mennyiség egyharmadát üzemeltette.
A Duna mellett kiemelt roncsokban megtalálták a négytagú személyzet két tagjának emberi maradványait, és bőr irattartóban különböző dokumentumokat, térképeket. Ezeket a dokumentumokat továbbították az Orosz Védelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézete Központi Irattárába. Különböző vegyszeres kezelés után részben használhatóvá váltak. A Védelmi Minisztérium Központi Irattárában található hadijelentésből beigazolódott, hogy 1944. december 22-én, harci feladat teljesítéséből, négytagú személyzetével nem tért vissza a Boston A-20J bombázó. A hadijelentés szerint a Boston A-20J bombázót 1944. december 22-én, 14:52–kor, 300 méter magasságban találat érte az esztergomi Mária-Valéria híd bombázásakor, s a gépből senki sem ugrott ki. A jelentés arra is kitér, hogy a bombák célba találtak. Vajon mi volt a cél? A hidat csak napokkal később robbantották fel, 1944. december 26-án, a visszavonuló német csapatok. A bombák célt tévesztettek, vagy a cél valójában a civil lakosság volt?
Így több mint hetven év távlatából egyre több a megmagyarázhatatlan „véletlen” a II. világháborút illetően, nem beszélve a háborút követő időszakról, amikor ártatlan civileket, németeket, magyarokat hurcoltak internálótáborokba, deportáltak vagy kitelepítettek, csupán azért, mert valaki önkényesen háborús bűnösnek nyilvánította őket. A mai napig a történelemkönyvekben azt tanítják, hogy a huszadik században minden háborús bűntettet a nácik követtek el.
Vajon megtudhatjuk-e valaha az igazságot?
