A címben szereplő idézetet írta valaki a közelmúltban a világhálón. A küldő az ezzel kapcsolatos esetleges véleményekre is kíváncsi volt. Levelére Boldog Salkaházi Sára egyik mostani rendtársa, Németh Emma SSS, a Szociális Testvérek Társasága elöljáró-helyettese válaszolt. Többek között ezt írta:
„Pár napja a neten többféle véleményt olvashattam a szentáldozás hiánya kapcsán arról a kérdésről, fontosabb-e a testi egészség, mint a lelki? Miért lehet sorba állni a gyógyszerért a patika előtt, és miért nem tehetjük ugyanezt a zárt ajtók mögött végzett mise végén a templomok előtt a lelki gyógyszerért, Krisztus Testéért? A hozzászólók többsége az áldozás hiánya miatti fájdalmából kiindulva nagyon egyetértett a felvetéssel, és javasolta: kezdeményezzék az áldozás lehetőségének megteremtését.”
„Első gondolatom az volt – írta Emma testvér –, hogy szerzetesként nem volnék hiteles hozzászóló, hiszen a házunkban őrizzük az Oltáriszentséget, és akár szentáldozáshoz is járulhatunk. Ugyanakkor ebben a helyzetben fel kell vállalni az áldozni nem tudókkal való szolidaritást, másrészt ez az áldatlannak tűnő helyzet nagyon jó alkalmat teremt Barsi Balázs atya megfogalmazásában a „szentségi böjtre”, értsd a szentségtől való böjtölésre. De segítséget is jelent, hogy jobban tudatosítsuk, mi is történik a szentáldozásban, vagyis, hogy sokkal jobban vágyakozzunk a Krisztussal való találkozásra a szentáldozásban.”
Valóban. A világjárvány miatti kényszerintézkedés elgondolkodtathat bennünket arról is, hogyan juthattunk odáig, hogy a szentmiséken tömegesen áldoznak, miközben a gyóntatószékek szinte sokfelé üresek…
Nem beszélve arról, hogy a világi média az elváltak és újraházasodottak, az élettársi kapcsolatban élők szentáldozáshoz való jogát és a paphiány miatti ellátatlanság okán a cölibátus eltörlésének szükségességét szajkózza.
A mostani helyzet látva láttatja, hogy a szentáldozás ajándék, az Istennel való találkozás kitüntetett módja, de vannak élethelyzetek, amikor sajnos ezzel nem lehet élni. Sőt, sem a húsvéti liturgián való részvétel, sem a szentáldozás nem kikövetelhető emberi, keresztényi jog. Bocsánat, a házasélet intimitását sem szabad mindenkor megélni. Milyen ember az, aki ezt nem érti meg?
Missziós területeken – s ma már lassan az egész Kárpát-medence az – sincs rendszeres szentmise, de még igeliturgia sem. Ez persze nem jó, de ha nincs pap, vagy nincs lelkipásztori kisegítő, akkor bizony ezek sincsenek, a hit mégis terjedhet.
A nyilvános liturgikus cselekmények, köztük a szentáldozás szüneteltetésének elrendelői nem Krisztust tagadták meg az emberektől, hanem a vele való találkozás egyéb útjait kínálják fel. Ismét bocsánat, a házastársak között mennyi-mennyi más jelzése is van a szeretetnek…
A járvány minden területen kizökkent bennünket a komfortzónánkból. Nem gondolom, hogy most hangulatkeltő cikkekkel vagy népszavazással kellene megnyittatni templomokat azért, mert mi személy szerint másként gondoljuk.
A nem hívők sem sürgetik a szórakozóhelyek, szállodák, sportpályák megnyitását, akkor sem, ha esetleg ezek nélkül nehéz elképzelniük a húsvétot…
Krisztus keresztjének hordozását most nem azzal segítjük, ha egy térben, együtt tartunk bűnbánatot és kísérjük Jézust a Golgotára, hanem azzal, ha engedelmeskedve az egyházi és világi előírásoknak, elfogadjuk a liturgián való személyes részvétel fájó hiányát.
Azzal, ha óvjuk egymás egészségét, és felelőtlenségünkkel nem rakunk a jelenleginél is nagyobb terheket az egészségügyi és más, frontvonalban szolgáló embertársaink vállára.
Azzal segítünk a keresztet hordozni, ha nem kérdőjelezzük meg papjaink elkötelezettségét. A sok 65 év feletti és fiatalabb lelkipásztor nem a saját egészségét védi, amikor nem tart közösségi liturgiát. Tanúsítom, hogy odaadóan viselik ennek a helyzetnek a terheit. Nemcsak szüntelen imájukkal és a legszentebb áldozat rendszeres bemutatásával állnak a rájuk bízottak mellett, látogatva a szükségben lévő betegeket is. Ahogy egyikük fogalmazott: „Engem nyugodtan lehet hívni bármikor, amikor igent mondtam a papságra, ez is benne volt a pakliban…”
„A mi hitünk nem egy üres római téren elmondott, zordan hangzó, esőverte, szürke »Miatyánk« szomorúságából áll!” – írja az interneten tiltakozó. Valóban nem. Sokak számára az említett „esőverte” Miatyánk a világ legfontosabb és legszebb eseménye volt az elmúlt hetekben. Amikor egy 83 éves, nehezen járó „öregember”, a pápa, Krisztus helytartójaként odaállt az Atya színe elé – ahogy annak idején tette ezt Krisztus, és imádkozott a világért, azért a világért, amelyből sokan azonosultak a pápai kezdeményezéssel, mert ami akkor történt, az világtörténelmi esemény volt.
Nyissuk hát ki a szívünket, és segítsünk másokat is abban, hogy képesek legyenek kinyitni a szívüket és befogadni Isten kegyelmét, ami nincs bezárva a templomokba, és nincs kötve a liturgián való személyes részvételhez.
Vagyis amikor püspökeink nagyon helyesen elrendelték ezt a zárlatot, ne azt kérdezzük: miért van ez, hanem azt, hogy mit akar az Úristen? Miután elmondtuk az érveinket – pro és kontra –, miután egyesek kidühöngték magukat amiatt, hogy nincs mise, istentisztelet, nem lehet áldozni; most arra gondoljunk, hogy mit akar ezzel a Szentlélek Isten. Mit akar például a szentáldozás szüneteltetésével? Azt, hogy jobban, tudatosabban vágyakozzunk a szentáldozás után.
Talán nekünk, magyaroknak nagyon jó előkészület ez az eucharisztikus kongresszusra, amely mögött annyi szervezés van: fizikai munka, lelki munka, irodalmi munka; kiadások, pénzügyi dolgok, miseruha-varratás… Ez mind kell, és ezt nagyon megköszönjük. De most mintha leállítana bennünket a Szentlélek, és azt mondaná: „Vágyakozzatok az élő vizek forrása után!” (Barsi Balázs).
Amikor tegnap utoljára orgonás, énekes misén áldoztattam – írta ugyanő – az egyik áldozó szemében megjelentek a könnyek. Igen, ez az a víz, a könny, amely lemossa a bűnöket. Ebben a lélekben ott volt a mindenkori vágyakozás az Úr Jézus után.
Roberto de Mattei azt mondta, hogy ha a papok ebben a helyzetben nem miséznek, akkor lelepleződnek. Egyrészt azért, mert nekik meg van engedve, hogy áldozzanak – ha nem is miséznek, de ha nem miséznek, ezzel azt mutatják, hogy nem akarnak naponta áldozni; másrészt abban is lelepleződnek, hogy nem egészen helyesen fogták fel a szentmise értelmét. A szentmisének ugyanis nem az adja a közösségjellegét, hogy hányan vesznek részt rajta. Nem az számít, hogy a Golgotán hányan álltak, hogy Olofsson Placid atya éjszakai miséjén a Gulágon hányan ministráltak és milyen kántor énekelt. Nem. A szentmise közössége ennél sokkal mélyebb.
Egy paptestvér bevallotta, hogy rettenetes küzdelmei, megkötözöttségei, nehézségei voltak, ezért elhatározta, hogy ennek ellenére, vagy éppen ezért, de mindennap mond szentmisét. De nem a híveknek. Hiszen a szentmise nem egy színdarab, amit eljátszunk a nézőközönségnek. A pap nem a híveknek misézik, hanem Krisztusnak, az egész világ üdvösségéért. Amióta ez a paptestvér naponta misézik, megújult az élete. Még fáradtan is, egy iszonyatosan nehéz nap után is, ha még éjfél előtt van egy fél órája: misézik.
Az én szerény véleményem is, hogy a Szentlélek ezzel „a szentségi böjttel” fel akar bennünket készíteni az eucharisztikus kongresszusra, valamint megtanulni – lelki áldozni. De mi is az a lelki áldozás?
Aquinói Szent Tamás azt mondja, hogy háromfajta áldozás van. A testi áldozásban a nyelvemre vagy a kezembe teszik a Szentséget, és magamhoz veszem. Ha csak ez van, és semmi más, akkor bűnt követett el az illető – mondja Aquinói Szent Tamás –, mert kell hozzá a lelki áldozás is.
Ha az áldozónak egyetlen gondolata sincs arról, hogy Jézus itt van, semmiféle imádságot nem mond, vagy nem is gondol arra, hogy mit csinál: akkor ez bűn.
Tehát a testi áldozás, amelyet lelki áldozás nem kísér, az bűn. A testi áldozás lelki áldozással együtt érvényes. Viszont vannak olyan helyzetek – például a mostani –, amikor nem mindenkinek lehet testileg magához vennie az Oltáriszentséget. Ekkor viszont vágyakozzunk utána, akkor is, vagy épp azért, mert nem vagyunk a megszentelő kegyelem állapotában.
Tehát, ha úgy érezzük, hogy súlyos bűnünk van, akkor indítsuk föl lelkünkben a tökéletes bánatot: Isten szeretetéből szakítani akarunk minden bűnnel, és kérem: „Jézusom, lelkileg jöjj hozzám.”
Bár nem kapjuk meg azt a szentségi kegyelmet, amelyet a testi áldozás során, de rengeteg más kegyelmet igen. Erőt, világosságot.
Nagyböjt 4. vasárnapját az introitusa (bevezető éneke), a Laetare Jerusalem nyomán Laetare vasárnapnak nevezzük. „Vigadozzál, Jeruzsálem! Gyűljetek egybe, kik szeretitek őt, hogy vigaszának tejével beteljetek” (Iz 60,10–11). Sokan, akkor már csak lelkileg tudtunk egybegyűlni. Mégis vigadoztunk. Miért? Miért öltöttünk mégis rózsaszínű ruhát a szentmisében? A vigasztalás miatt. Tudjuk, hogy a körülmények, melyekben vagyunk, kényszerítő körülmények, de hisszük és valljuk, hogy „Az Istent szeretőknek minden a javukra válik” (Róm 8,28).
Protestáns testvéreink évente kevesebbszer áldoznak, mint mi katolikusok, de vasárnapról vasárnapra jóllaknak az Igével. Az Igében, az Igéből áldoznak. Adja Isten, hogy most így is „egyebbek” legyünk. Táplálkozzunk az Igével, és lelkileg kívánkozzunk a szentáldozás után! Nyissuk ki szívünk templomát, hogy méltóképpen ünnepeljük az Úr feltámadtát!