A nemzeti ünnep 55. évfordulója alkalmából a Pátria Rádió vendége Simon Attila történész volt, aki több példát is ismertetve megerősítette, hogy ami Budapesten történt, az a mi történésünk is volt, illetve felhívta a figyelmet az objektív tájékozódás lényegességére.
A csehszlovákiaiak kevésbé reagálták le az 1956-os események, amely az ország akkori helyzetéből adódott, ami annak köszönhető, hogy itt volt a legalacsonyabb szintű a szovjetellenesség, s talán elmondható hogy akkoriban itt volt a legjobb az életszínvonal. Az állam 1956-ig legalább hatszor emelete a béreket, s csökkentette az élelmiszerek árát, amellyel kialakított egy olyan illúziót, hogy itt minden rendben van. Természetesen ehhez hozzá kell tenni, hogy a kommunikációs színvonal abban az időben teljesen más volt, s nem volt ilyen nagy mértékben módja a csehszlovákiai lakosságnak sem, hogy információkhoz jusson.
Más volt a helyzet a felvidéki magyarokkal, ők a sajátjukként élték meg a budapesti eseményeket. Csehszlovákiában pl. Lengyelországhoz képest alacsonyabb volt a Szabad Európa rádió hallgatottsága is, de gyakorlatilag Szlovákiában mindenhol lehetett hallani a budapesti rádiót, így abból a felvidéki magyarság információt tudott nyerni. Valamint akkoriban nagyon sok lap is járt a felvidéki családokhoz, s amit lehetett, azt be is hozták, s így gyakorlatilag a szlovákiai magyarok mindent megtudtak a magyarországi történesekről.
Dél-Szlovákiában is lett egy olyan remény, hogy mindez itt is meg fog történni. Ezt észleli nagyon gyorsan a csehszlovák hatalom, s még 1956. október 23-a előtti héten megszigorítják a magyarországi sajtó behozatalát, mert észlelik a veszélyt, hogy a magyar lakosság szoros kapcsolatban van a magyarországi eseményekkel. Utazni viszonylag szabadon lehetett, s ennek is köszönhető, hogy a forradalom kitörésekor több ezer csehszlovák állampolgár tartózkodott Magyarországon, akik a történeseket követően igyekeztek visszajönni a friss hírekkel. Amikor elkezdődnek a harcok, akkor viszont az ottani határ közeli pártfunkcionáriusok, akik féltek a harcoktól, a zöldhatáron áthozták családjukat, illetve rokonaikat, a gyerekeket. Ez is hozzásegített ahhoz, hogy a szlovákiai magyarok nagyon jól informáltak lettek az eseményekről. Pl. a belügyi levéltárban van egy olyan feljegyzés, hogy a zselízi feldolgozó üzemben a szlovákiai munkások rászóltak a magyarokra, hogy miért nem dolgoznak, mindig a rádió mellett ülnek, s hogy ezzel rontják a munkamorált, melyre a magyarok úgy válaszoltak nekik, hogyha majd Prágában forradalom lesz, akkor majd ők is a rádió mellett fognak ülni, hiszen ami Budapesten történt, azt ők a maguk történéseként élték meg.
1956-ban elválik egymástól a Csemadok vezetése illetve a Csemadok tagság, hiszen mélyen szimpatizálnak a magyarországi eseményekkel. Itt-ott eléneklik a himnuszt, megnövekszik a nemzeti öntudatuk, felteszik a gyászszalagot november negyedike után. Viszont a Csemadok felső vezetése, akik ezt valószínűleg parancsba kapják, az október 29-i elnökség tanácskozásán egy határozatban, melyet másnap a sajtó le is közöl, azt mondja ki, hogy ami Magyarországon történik az felelőtlen, ellenforradalmi tevékenység, s a csehszlovákiai dolgozók azzal nem értenek egyet, s elítélik. Miközben tudni lehet, hogy ez nem így van. S a Csemadok alsóbb vezetéseiben ez elindít egy csendes tiltakozást. Pl. 1956 végén több helyen nem tartják meg az évzáró gyűléseket, néhányan hangosan tiltakoznak, melynek az lesz a következménye, hogy kizárják a Csemadokból.
Az átlag ember nagyon keveset tud a valós történesekről. Viszont Simon Attila történész szerint a felvidéki diákok többet tudnak az átlagnál, jobban érdekli a felvidékieket a történelem. „Van ebben a kisebbségi sorban egy olyan pozitívum, hogy jobban érdeklődünk a saját történelmünk iránt, s különösen most van egyfajta reneszánsza a nemzeti törtélemnek. Úgy érzem, hogy van egyfajta érdeklődés. Az más kérdés, hogy nem mindig jó helyről szedik az információt az emberek, a diákok. Az internetre számos olyan dolog is felkerül, amely megalapozatlan, amelynek nincs tudományos értéke, amelynek semmi köze a valósághoz. Az érdeklődés tehát megvan, amit nem szabad hagyni lanyhulni, csak ki kell tölteni objektív tartalommal.” – fogalmazott Simon.
Napjainkig kérdéses az 1956-os események újraértékelése. 1989 után Magyarországon megindult egy olyan történészi munka, amelynek célja 1956 minél alaposabb feltárása, s ez a munka még mindig nem fejeződött be, nem záródtak le a kutatások. „Egyébként ha lezáródnak, akkor újra elkezdik, mert minden nemzedék meg akarja írni a saját véleményét arról a korról. Ez teljesen legális törekvése a történészeknek, hogy minden korszak szereti kialakítani a saját véleményét. Van azonban a történelemnek egy olyan újra értékelése, amelynek politikai fenn hangja van. Sajnos Magyarországon ma is ezt látni, hogy 56-ot még mindig nem történelmi tényként kezelik, hanem olyan eszközként, amelyet fel lehet használni a napi politikában. Ez nagyon élesen érezhető.” – világított rá Simon Attila.
Felvidék.ma
