Javában zajlik az MKP-ban az elnöki casting, ahol a jelöltek nem győznek egymásra licitálni, hogy ki akar jobban egységes magyar politikát alkotni, hiszen mi sem magától értetődőbb manapság. Csak érteném, hogy akkor miért van a politikumunk és a társadalmunk is atomjaira hullva és mi volt ez a műsor az elmúlt tíz évben…
Hiszen pontosan tudjuk, hogy a felvidéki politika osztódva egyesül. Már az MKDSZ is azért jött létre, hogy egységet teremtsen, be is ajánlották magukat 40-40-20 arányban, amiből nem hogy 20, de 0,01% is alig lett. Hasonló retorikával bontott zászlót Simon Zsolt a Magyar Fórummal, az Összefogás pedig aztán már tényleg a vegytiszta egység megtestesítője lett (a polgári társulásként működő Új Egységről nem is beszélve, ami maga az etalon). E népes társaság persze mind külön-külön, vagyis együtt, de a saját vitorlája alatt akarja zászlóshajóként zsarolópotenciáljával vezetni az anyahajót (MKP), illetve a bugártalanodása óta árvaként sodródó Most-Hidat.
Ám mind az MKP-n belüli mozgolódásból, mind a többi pártocska erőlködéséből messziről sugárzik, hogy másról sem szól, csak a kimaxolható pozicionálásról, hogy amikor a játékzsetonokat felváltják komoly cuccra, akkor ott minél jobb rajtpozícióból startolhassanak rá a pókerben.
Mert ugye, miről is szól mindez az egység és az összefogás szavak agyoncsépelt ismételgetésén túlmenően? A lényegi tartalomról, hogy ez a szent tehén hogy is fog kinézni, de legfőképpen, hogy az egyes szereplők milyen súllyal és hol fognak benne elhelyezkedni. A résztvevő játékosok ugyanis pont ugyanannyira bizalmatlanok egymással szemben, mint az elmúlt évtizedben bármikor, és pont annyira utálják is egymást, ha nem jobban.
Nagyon úgy tűnik, hogy a mostani könyöklés csak annak a darabnak az újabb felvonása, ami a parlamenti választást megelőző listaállításokat jellemezte.
Már akkor is elkeserítő volt látni, hogy úgy ment a taposás az első 10, illetve 20 helyre kerülésért, mintha a leghalványabb esélye is lett volna a bekerülésnek. Ezért a most regnáló bábeli anarchián egyáltalán nincs mit csodálkoznunk. Mindazonáltal szilárd meggyőződésem, hogy ezt a káoszt csak egy drasztikus tabula rasához hasonlatos szerepújraosztással lehet feloldani, melynek során a nép osztja ki a szcenáriót és a helyeket.
A sajtószabadságot önmaga privilégiumával cáfoló napilapunk hasábjain a parlamenti választást megelőzően elkezdődött egy vitasorozat az egység megteremtésének a lehetőségeiről.
Akkor azt írtam az általam jegyzett anyagban, hogy az egység megteremtésének egyetlen lehetősége, ha az elnökök és/vagy a tapasztaltabbak a nép kezébe adva sorsukat a lista végére sorakoznak be az úgynevezett Matovič-modell alapján (a jelenlegi miniszterelnök maga és minden korábbi képviselője, tisztségviselője csak a lista végén foglal helyet, hogy csak tényleges társadalmi felhatalmazással kerülhessenek előre, nem pedig a listán kapott helyük kényelméből).
Akkor páran meg is fogadták ezt a stratégiai javaslatot, és nem is kellett csalódniuk a szavazatok számát illetően, nem úgy, mint az elöl tolakodóknak, akik jó páran előkelő pozíciójuk ellenére is csúfosan alulteljesítettek.
Épp ebből az okfejtésből kifolyólag mostanra már nem elég, ha platformizálódva, szekciókba tömörülve összetákolódik a szent tehenünk (értsd: egység), ami tömörít mindenféle nézetet, értékrendet, ideológiát, felplecsnizve azzal, hogy magyar. Egy ilyen tákolmány csak egy lelakatolt Pandora szelencéje lenne, ahol a könyöklés, egymás eltaposása ugyanúgy zajlana, ahogy eddig, csak immár a színfalak mögött.
Ezért csak idő kérdése lenne, hogy ezek az eltakart konfliktusok mikor feszítik szét újra a szupremációs tehenet, aztán kezdődhet minden elölről…
Egy ilyen keszekusza helyzetet nagy valószínűséggel csak alázattal és megfelelő önreflexióval lehet feloldani, vagyis bármiféle sorrendet és helyeket egyedül a mindenkori választópolgár oszthat ki. Ám itt már nem elég, ha csak az elnökök (belőlük is már 5 vagy 6 van) viseltetnek így és állnak be leghátra, de mindenkinek így kellene cselekednie, aki az elmúlt 10 évben bármilyen szerepet is vállalt és részt vett az állapot idáig való elfajulásában. Persze egy ilyen konstrukcióban szinte mindenki jó nagy kockázatot vállal, hiszen innen csak tényleges társadalmi támogatottsággal lehet visszajönni, amihez nem kis erőfeszítés és eredményes munka szükségeltetik, ami egy fokkal megerőltetőbb, mint óriásplakátokon mosolyogni.
Ugyanakkor mindez magától értetődően eredményezne egy természetes szelekciót is, ami igencsak ráférne közéletünkre. De ha erre képesek és hajlandóak lesznek vezéreink, akár még működhet is az egységes összefogósdi és rendeződhetnek a soraink.
Hátra (h)arc!
