A magyar történelem vérzivataros évszázadai annyi veszteséget, tanulságot jelentettek az utókor nemzedékeinek, hogy van miből merítenie a XXI. század emberének.
A megannyi gyötrelem, fájdalom, veszteség mellett a magyar történelem minden elhibázott és dicsőséges korszakában feltűntek a nemzet azon képviselői is, akik életükkel, tudásukkal, nagyságukkal utat mutattak a jövőbe. Példát prezentáltak az új nemzedéknek, akár a téves cselekedeteikből levont tanulságként, hogyan kell más módon építeni a jövőt, felállni a reménytelennek tűnő helyzetekből.
Történelmünk gazdag példaképekben, akik lámpásként mutatnak utat az új nemzedékeknek. Érdemes a teljesség igénye nélkül végigtekinteni a legkiemelkedőbbeken.
Árpád vezértől kezdve, Szent István, s az Árpád-házi királyok után, Dobó István, II. Rákóczi Ferenc, Széchenyi, Kossuth, Petőfi, Deák Ferenc, majd a XX. század nagyjai és mártírjai: Tisza István, Horthy Miklós, és Esterházy János, valamennyien az emberi méltóság és emberi nagyság megtestesítői voltak.
S ha végigkísérjük a nemzet nagyjainak munkásságát, valamennyinek vezérfonala az Istenbe vetett hit, a haza védelme, a nemzet éltetése volt. Ez az örök elvű isteni motor, melyben minden emberi jócselekedet benne volt, még a hibáik elkövetése ellenére is.
Az utóbbiakról ötven év hallgatás miatt nem csoda, ha alig tud már a háború utáni nemzedék, melynek hamisított történelmet tanítottak az iskolában. Talán éppen ezért nem tettük magunkévá e hamis történelmi tudatot. Meg sem jegyeztük, valószínűleg azért, mert a csehszlovák és szovjet áltörténelmi adatok nem voltak befogadóak számunkra.
Harminc éve felszabadult a zárlat, s azóta megismerhető addig elhallgatott hőseink munkássága, élete.
Hála azoknak, akik nem felednek, s a szomorú vagy dicső múlt (ebből volt kevesebb) emlékeit őrizték, kutatták (még napjainkban is), és átadják a jelennek, s az utódoknak. Ezáltal kerülnek felszínre az igazak, a hősök, az utóbbi száz év áldozatai, üldözöttei, mártírjai: Tisza István, Apponyi Albert, Horthy Miklós, Mindszenty József, Esterházy János – hogy csak a legnagyobbakat említsem.
Közülük nekünk Trianon után egy olyan pártvezérünk volt, aki napjainkban is utat mutat, megmaradásunk zálogaként. A hazai magyar politikai kudarcaink hatására gyakran eszembe jutnak Esterházy János gondolatai, életútja, aki 2017-ben végre megkapta az utókortól a neki járó tiszteletet, végtisztességet. Tisztelői jóvoltából hamvai hazakerültek az egykori szülőföldre, az alsóbodoki Szent Kereszt felmagasztalása kápolna sírboltjába.
Leghűségesebb tisztelője, kutatója, dr. Molnár Imre jóvoltából számtalan dokumentum, gyűjtemény látott napvilágot, van miből merítenie a ma élő nemzedéknek.
Sőt, tisztelői tábora is napról napra sokasodik. Prágától Kassáig emléktáblák, emlékjelek hirdetik templomokban, tereken, konferenciákon, megemlékezéseken eszmei, szellemi üzenetét.
Esterházy Jánosnak, Isten szolgájának eszmei világa, a hazai magyarságért hozott áldozata, hitvallása és jelszava: A MI JELÜNK A KERESZT talán soha nem volt annyira aktuális, mint napjainkban.
Életének krédója: a hit, a család és a nemzete, népe szeretete. Az egykor elhangzott vagy leírt gondolatai most is üzenetként szolgálnak a ma élőknek, főleg az ifjú nemzedéknek:
„Az erkölcsiek közül első helyen említem, hogy nemzetünk fennmaradása érdekében ismét szentté kell tennünk a családi tűzhelyet és a nőt, az anyát – megfelelően a keresztény erkölcsi felfogásnak, amely glorifikálja a Boldogságos Szűzanyát –, vissza kell helyeznünk arra a piedesztálra, amelyről az egyenjogúsítás jelszavával lerántották”
– írja 1932-ben a PMH-ban.
Ezek a közel kilencven éve megfogalmazott gondolatok a ma emberének is szólnak! A jelenlegi hazai magyar politikai zűrzavarban, a sokfelé osztódásban, az összeférhetetlenség káoszában rendkívül megszívlelendő gondolatok. S mégis, mintha nem nőttünk volna fel Esterházy János szellemiségéhez, vagy inkább nem kellő figyelemmel, alázattal vesszünk magunkra a sorsunk iránti felelősséget.
Bizonyára e célból is jött létre Martoson az Esterházy Akadémia, ahol az ifjú nemzedék megismerheti, magáévá teheti Esterházy János szellemi és erkölcsi örökségét. S ha gyakorlatban is cselekvővé teszi ezt az örökséget, talán bízhatunk egy emberségesebb, nemzetéhez, hitéhez, szülőföldjéhez hűségesebb nemzedékben.
S végezetül a Prágai Magyar Hírlapban 1932-ben megfogalmazott gondolatai nemcsak az XX. század, de a XXI. század vezérfonalául is szolgálhatnak:
„Mi meg akarjuk tartani azt a földet, amelyet nem szereztünk, hanem apáinktól örököltünk. És meg akarjuk védeni nemcsak a földet, de a keresztet is. Akik magyarnak születtünk, magyarok akarunk maradni, magyarok és keresztények. Mert minden nemzet elpusztul, amely az Istent megveti és céljait nem az Istenen keresztül akarja elérni. És azt akarjuk, hogy itteni szlovák és német testvéreink is boldoguljanak. Együtt kell küzdenünk egymásért. Ha nem leszünk egységesek és nem nézzük a célt, nem jutunk előre. Nem azért vagyunk, hogy egymást marjuk, hanem hogy erősen kezet fogjunk egymással. Bízzunk Istenben , aki meg fog segíteni bennünket munkánkban”.
(Megjegyzés: sajnos már nemcsak magyar és más nemzetiség van egymás ellen, de magyar a magyar ellen is).
Imádkozzunk, fohászkodjunk ezért szellemi hagyatékának terjedéséért, meghonosításért és Esterházy János boldoggá avatásáért, lelki örökségének kibontakozásáért!
Mindehhez szükséges lenne, hogy iskoláinkban és társadalmi életünk minden szintjén megismerjük, s a mindennapok gyakorlatává tegyünk Esterházy János örök érvényű üzenetét.