Varsányi Mari színművésszel Miklósi Péter beszélgetett a Pátria rádióban február 4-i Délidő című műsorában. Színésznőként azt tartja: minden szerep jó, az a lényeg, hogy mit tud az ember önmagából, az életéből, a világlátásából belejátszani.
Magánemberként pedig azt vallja, hogy a rosszat, a borút könnyen el tudja felejteni. Nem úgy a boldogság apró gyöngyeit, amelyeket viszont összegyűjt és őrizget. Állítólag a szűkebb esztendőkre. De azok remélhetőleg még messze vannak, noha január elsejével a nyugdíjazását kérte – miközben a Jókai Színház legújabb bemutatójának, a Sári bírónak női főszerepét játssza.
– Köszönöm, hogy ilyen zimankós hidegben is vállaltad a felutazást Pozsonyba. Vagy egy ilyen színésznő számára meg se kottyan az ilyesmi?
– Hát mondhatnám, hogy meg se kottyan, mert valamikor tényleg nagyon sokat tájoltunk, az előadásaink zömét tájon – falukban, városokban játszottuk. Most fordított a helyzet. Az előadásoknak 20-25 százaléka zajlik vidéken, a többi pedig Komáromban. Mostanság, az utóbbi 1-2 évben talán még csökken a tájelőadásaink száma, kevés a pénz és főleg Magyarországon, bár ott sem rózsás a helyzet – gazdaságilag, de meg tudják fizetni az előadás árát, a kiutazásokat, és persze a bevételre szükségünk van. Az a baj, hogy egyre messzebb utazunk a tájelőadásokra.
– Ha visszatekintünk a magyar színház előadásaira – akkor nincs új a nap alatt.
-Bizony, ezekről nagyon sokat meséltek, főleg a régi kollégák, mert az én időmben is utazgattunk, de ők a hőskorszakban, ahogyan vége volt a próba – mesélik – alig volt idejük beharapni valamit és máris indultak és valamikor hajnalban értek haza.
– Ha már a múltat említetted volt idő, még mielőtt a komáromi társulathoz szegődtél és fölruccantál Pozsonyba – akkor a rádió akkori magyar adásában is szerepelgettél itt Pozsonyban.
– Igen, igen.
– Szoktál erre még gondolni?
– Hát persze, eszébe jut az embernek. Az úgy volt, hogy egy évet töltöttem itt Pozsonyban az érettségi után, a Madách könyvkiadónál dolgoztam. És rögtön jelentkeztem mindenhova, mutattam magam. A rádióban is előfordultam, gyerekműsorokban, vagy Havasi Péterrel csináltunk egy műsort.
– Mond, mi vezérelt téged Fülekről Pozsonyba ? Te, aki – ha jól tudom Rimaszombatban születtél, de fülekinek tartod magad?
– Pontosan. Hát ez úgy volt, hogy egy szem és kései gyerekként az eleitől fogva pátyolgattak a szüleim, és már az óvodában is verselgettem, énekeltem, aztán később zongorázni tanultam, énekórákra jártam és ahol csak lehetett mindig felléptem. Szavalóversenyeket nyertem, énekversenyeket és valahogy úgy magától adódott, hogy én akkor bizony erre a pályára lépek. Megszoktam a tapsot, megszoktam a közönséget.
– Eszedbe jutott valaha is , hogy Te más is lehetnél, mint színésznő?
– Eszembe jutott. Érdekelt a régészet, de leginkább a pszichológia. A gimnáziumban is mindenki hozzám fordult a bajával és én nagyon alaposan osztottam a tanácsokat, de a tanári pálya is érdekelt.
– Említetted, hogy mikor Pozsonyba följöttél, egy évig a Madách kiadónál dolgoztál.
– Igen. Sok értékes embert megismerhettem itt. Költők, írók megfordultak és dolgoztak ott. Kétszer nem sikerült a színművészetire a felvételim. Először Budapesten felvételiztem. Tapasztalatlan voltam, nem tudtam azt adni, ami bennem volt. Pozsonyban a felvételimet azzal rontottam el, hogy volt egy anyag, amit nem tanultam meg rendesen, azt tudtam a legkevésbé. Egyszerűen nem jutott rá időm és az utolsó fordulóban éppen ezt az anyagot kérték hogy mondjam el, ami önmagában még nem lett volna baj, de azt mondták, hogy akkor ezt most mondjam el gonoszul, haragosan, félve. Csak mivel nem tudtam a szöveget, nem tudtam a kettőre egyszerre koncentrálni. Csak annyit kellett volna mondani – hadd vehessem azt a papírt a kezembe – de én ezt nem kértem, kész, vége.
– Amióta én színésznőként ismerlek Te egy alaposan felkészült ember vagy és prec9zen dolgozol. Ez a tapasztalat is benne van, hogy nem lehet a dolgokat – mondjam úgy – eldobni?
– Erre soha nem gondoltam. Egy színész mindig azon van, hogy a legjobban el tudja játszani a szerepét és ebben elengedhetetlen dolog, hogy a szöveget nagyon jól tudja. Ha a szövegre kell koncentrálni, akkor nem tud rendesen játszani. Most a legutóbbi szerepemnél is eltartott jó darabig, am9g úgy éreztem, hogy most már talán, most már enyém a szöveg.
– Nem azért volt, mert a Sári bírót kicsit nyelvjárásban játsszátok?
– Bizony. Ez jócskán megnehezítette a dolgot nemcsak nekem, hanem mindenkiét, mert ez egy plusz külön dolog, hogy ezzel az ízes, egyébként nagyon szép nyelvezettel íródott a darab. Éppen mai nyelvre is lehetett volna fordítani, de ezt nem akarta a rendező és szerintem igaza is volt.
– Mond, végül is négy évtizede állsz a színpadon és egy-egy premier előtt ennek ellenére elkap még a tréma ? Vagy darabja és rendezője válogatja, vagy pedig az úgy mindig megmarad?
– Pici izgalom mindig van, premierkor mindenképpen – ez természetes. Akkor van nagyobb baj, hogy ha valami nem stimmel, hogy ha valami nem tetszik az előadásban, a rendezésben, a darabban, a szerepben. Ha valami nem egészen úgy történt a darab színrevitelekor, a megfogalmazáskor, amivel én azonosulni tudok és ez zavar a munkában. Akkor ideges vagyok, akkor nagyobb a tréma.
– Figura keresés közben magadból építkezel, egyedül építkezel, vagy jókat tanakodsz a rendezővel, jókat vitázok akár?
– Rendezője válogatja. Van, akivel nagyon jó dolgozni, van akivel jókat lehet vitatkozni, aki ad is nagyon sokat a színésznek, hát én is természetes, hogy próbálkozok minél többet, de van, amikor én úgy gondolom, mint színész, hogy nem jó amit kér tőlem, hogy az a figura jellemének némiképp ellent mond. Az is lehet, hogy csupán az a hiba, hogy én nem találom magamban azt a fogódzót, azt a pontot, amit összeköthetnék azzal, amit a rendező kér tőlem. Valamikor harcba is szállok egy-egy dologért, sokszor csak apróságok ezek persze, de az a legjobb, amikor a rendező hagy engem dolgozni, amikor ad egy ilyen alap útmutatást. És most pláne ennyi évtized után értem, érzem a dolgokat és szépen ráállok egy útra és hagy engem dolgozni, hogy szépen had bontakozzak ki.
– Kapsz kritikákat is?
– Keveset.
– Nem szokás társulaton belül mondani, hogy jó voltál?
– De, szokás.
– És ilyenkor visszakérdezel, hogy miben voltam jó ? És akkor nehéz helyzetbe kerül az illető, mert csak illemből mondta esetleg?
– Nézd, én mindig tudom azt, hogy milyen vagyok. Ez tényleg így van. Érzem azt, hogy ha vége van egy munkának, hogy én ezt most jól csináltam meg, vagy nem jól csináltam. Tele van hibákkal vagy csak apró szeplők találhatók az alakításomban, mert tökéletes semmi sem lehet – az nyilván való. No most ha jó volt az előadásom, akkor a kollégák gratulálnak.
– Csak mi van mögötte – az a kérdés?
– De én azt érzem, hogy mi van mögötte. Valamikor csak udvarias gratuláció.
– Önmagad döntöttél, amikor a nyugdíjazásodat kéred, vagy az élet hozta úgy?
– Ha egy mondattal kell válaszolnom: az élet hozta úgy. Ez közös megegyezés volt a direktor úrral. Azt hiszem, nem bántok meg vele senkit, ha azt mondom, egy pálya, az hullámzik. Egyszer fönt, egyszer lent, egyszer kevésbé sikeres, máskor meg fönt röpül az ember. Szóval az utóbbi években előfordult, hogy úgy éreztem, elment mellettem egy-két szerep. Elgondolkodtam, mikor nem én kaptam meg a szerepet, hogy most már szednem kéne a sátorfámat. Majd játszom még, majd hívnak. Valahol biztos fáj, ha egy pályát az ember abbahagy. Mert hiába mondom, hogy majd visszamegyek még játszani. És most is játszom, a Sári bíró még biztos műsoron is lesz. Az nagy butaság lenne, ha nem érezné meg az ember, hogy mikor kell elmenni.
– Szoktál-e párhuzamokat találni az életed és a figurák között, amelyek a szerepeid voltak, és ha igen, milyen párhuzamokat?
– Biztos volt olyan szerep már az életemben, ami nagyon hasonlított az én sorsomhoz vagy életemhez.
– Lehetséges, hogy ezek a figurák, amiket te eljátszottál a négy évtized alatt, ezek a te életedet befolyásolták, olyan élethelyzeteket tettek számodra lehetővé a színpadon, amik aztán a magánéletedben is szembe jöttek veled?
– Nem hiszem. Bár éppen most a Sári bíróra gondolva jut eszembe, hogy bizony nem ártott volna, ha sokszor ilyen kardosabb menyecske vagyok az életben. Ezt nem tudtam megcsinálni sose. Saját magam érdekében soha semmilyen lépést nem tettem, vagy nem tudtam tenni. Másokért igen, mert volt olyan időszak is, amikor társulatvezető voltam. Viszont azt el tudom mondani, hogy bármilyen szerepet játszom, mindig próbálom megtalálni magamban, valamikor tudatosan keresem, hogy mi az, ami hasonló bennem. Van amikor meg ösztönszerűleg jönnek elő olyan dolgok bennem egy figura megformálásakor, amik segítik az alakításomat és úgy gondolom, annyira bonyolultak vagyunk, olyan sok minden létezik bennünk, hogy mindig ott megtalálja valahol legbelül az ember, akármilyen különleges figuráról is van szó, azt ami segíti.
– Színészi pályafutásodra az volt jellemző, hogy elég gyakran kellett beugranod egy-egy szerepbe úgy, hogy a szerepet, amely egyébként elkerült volna, végül is megkaptad, ha a beugrás szintjén is. Milyen érzés ez ilyen állandó, stabil pontnak lenni beugrások tekintetében?
– Hát az utóbbi években ez már nem jellemző, de nagyon sok éven keresztül nagyon sokat vettem át szerepeket. Pár nap alatt kell a színésznek ilyenkor megtanulni a szerepet szövegileg is. De mindig kihívás is meg óriási bizonyítási vágy jellemzi azt, amikor az ember beugrik egy – egy szerepbe és jóérzéssel tölti el a színészt, ha sikerül ez a beugrás. Másrészt pedig az esetek nagy részében úgy éreztem, azt is mondták a kollégák meg a rendező is, hogy legalább olyan jó volt, ha nem jobb, mint az eredeti.
– Én téged egy ambiciózus teremtésként ismerlek, ugyanakkor azt is tudom rólad, hogy nem volt szokásod, vagy talán úgy is mondhatnám, hogy sosem kértél szerepet?
– Pályám első majdnem húsz évében az úgy volt, hogy a régi szocialista rendszerben éltünk, dolgoztunk és nagyon kevés rendezővel. Az a kevés rendező engem már megismert, sokszor bizonyítottam, ugrottam be. De nemcsak beugrásaim voltak, de szerepeim is. Azok a rendezők megismertek, bíztak bennem. Tehát az évek haladásával egyre biztosabb lett a helyem a színházban és egyre jobb szerepeket kaptam, meg többet. Úgy érzem egyre jobb színésszé is váltam. Akkor viszont, mikor változás történt a színházban, akkor majdnem elölről kellett kezdeni. Jött egyik rendező, aki ismert néhány embert, akkor nyilván azokat részesítette előnyben. Majd jött a másik rendező, másik igazgató, azoknak is meg voltak a maga emberei. Jöttek a frissen végzett diplomás színészek, azoknak is szerepet kellett adni. Tehát olykor én háttérbe szorultam és úgy gondolom – alaptalanul. De hogy visszakanyarodjak a kérdésedhez és arra válaszoljak, azt gondoltam, hogy mindenki látja, hogy mit tudok és mire vagyok képes. 20 évig talán ez így volt és egyszer aztán csak úgy másképp lett. Megint bizonyítanom kellett. De hát hogy bizonyítsak másképp, mint a szerepeken keresztül, no de ha nem kapom meg azt a szerepet, amit szeretnék, akkor mit csináljak ? No ekkor kellett volna szólni, kérni, jelentkezni, hogy itt vagyok, én szeretném eljátszani ezt vagy azt, vagy ez a szerep szerepálmom, vágyam – de nem mertem megtenni.
– A 90-es évek második felében társulatot vezettél. Okos dolog volt elvállalnod?
– Nem volt az kérdés, hogy elvállaljam-e, vagy sem. Így adódott.
– A 90-es évek első felében összerúgtátok a port Beke Sándorral / aki a szlovákiai magyar hivatásos színjátszás mágusa /. Okos dolog volt?
– Értelmetlen dolog volt, nem volt foganatja, de kikerülhetetlen volt és teljesen természetszerű. Mindenki várta Bekét a színház élére. A Beke jó rendezőként mutatkozott be a Jókai Színházban. Rengeteget dolgoztunk. A második évad még mindig jól működött, de ahogy telt a idő, nem mindegyik évad volt már olyan jó és éppen az ő rendezései sem voltak már mindig annyira jók. De nem ez volt az oka annak, hogy ellene fordultunk. Emberként nem tudott jó igazgató lenni.
– Vannak még tartalékaid?
– Persze.
– Még színész- és szerepálmaid is vannak?
– Nem. Már régóta nincs szerepálmom. De ha olyan darab kerülne műsorra, amiben nekem való szerep lenne – akkor nagyon szívesen vállalnám. Persze kérdés az is, hogy mit tekint az igazgató vagy rendező nekem való szerepnek.
– Mi az, ami probléma a Jókai Színházban 2012 februárjában – már így nyugdíjasként megmondhatod.
– Olyan eget verő nagy problémák nincsenek. Apróságok, amelyek a színház üzemeltetését illetik, vagy pedig olyan dolgok, aminek gazdasági okai vannak. Messze járnak tájolni nagyon sokszor, de hát erre szükség van, mert kell a pénz, kell a bevétel. Nincs művészeti vezetőnk, Tóth Tibor egy személyben betölti ezt a tisztséget is. Ezt is megértem, mert gazdasági vonzatai vannak ennek is nyilván, viszont hiányzik egy ember, akihez a színész fordulhat és jobban kipanaszkodhatja magát.
Végül Varsányi Maritól, a nyugdíjba vonuló művésznőtől azt is megtudtuk, hogy nyugdíjas napjaiban biztosan nem fog unatkozni. Imád olvasni és most bepótolhatja majd azt is, amire eddig nem volt ideje és elolvashat minden olyan könyvet, amit szeretne.
Pátria rádió, Felvidék.ma /lejegyezte: MV/
