…. úgy kellene ünnepelnünk, hogy azt érezzük, az anyanyelvnél szentebb, megbecsültebb fogalomról életünkben szó sem lehet. Bármely nyelvről légyen is szó, az anyanyelvhez való ragaszkodás a legősibb, legtisztább emberi érzelmek egyike.
Elsődleges kötődésünk, gondolataink legalapvetőbb, legegyszerűbb, legőszintébb kifejezési formája. A világ nemzetközi ünnepnappal tiszteli meg.
Hogyan tiszteljük mi az anyanyelvet? Erősen átpolitizált világunkban érdekharcok elemévé vált. Honi magyarságunk alapvető jogaként értelmezi a nyelvhasználat, az anyanyelv használatának kérdését. Bármily formájáról is van szó: helységeket jelölő táblák, kétnyelvű feliratok, kisebbségi nyelvhasználat az élet minden területén – mindez olyan igény, melynek jogosságához nem fér kétség, mégis harcolni kell érte, civil és politikai eszközökkel egyaránt. Addig kell harcolni, míg célunkat el nem érjük.
Ugyanakkor engedtessék meg nekem, hogy megszólaljon bennem a kisördög. Van már törvény- régóta- arról, hogy anyanyelvünkön használhassuk neveinket. Hányan élünk vele? Gyakorló tanárként tudom, hányszor kell újra és újra megszólalnom, bátorítani a diákokat és főleg a szülőket, hogy merjék vezeték- és keresztneveiket hivatalosan is anyanyelvükön használni. Szomorú tény, hogy sokan nem a félelemmel érvelnek, nem azzal, hogy nem ismerik a törvényt, hanem azzal, hogy érvényesülésük, érdekeik miatt ez nekik nem éri meg. Hányan élünk a kétnyelvűség eszközeivel a hivatalos ügyintézések során? Hányszor keressük a magyarul beszélő hivatalnokot, hányszor fordul elő helyette, hogy mi alkalmazkodunk inkább, kerülve az esetleges (ám lehet, hogy egyáltalán be sem következő) konfliktust! Talán nem is válna azzá, mert eleve meg sem próbáljuk…
Nem tudok örülni annak a jelenségnek sem, ami a kisebbségi nyelvhasználatban eleve megjelenik- és immár a nyelvészek egy része által is elfogadottá vált jelenség-, miszerint a kölcsönszavak használata teljesen természetes. Sőt a magyar nyelv értelmező szótárában már benne találtatnak a tyepláki, zsuvi és hasonló szavak….
Az sem vigasztaló számomra, hogy az anyanyelvünkről szóló gondolatok gyakran a teljes érdektelenségbe vesznek. A mindennapi megélhetési gondok, a gazdasági, szociális nehézségek sokkal erőteljesebben nyomasztanak minket. Háttérbe szorult az anyanyelv tisztelete.
Az iskolaválasztáskor legalább az általános iskola esetében természetesnek tartják a magyar szülők (bár egyre kisebb létszámban) a magyar oktatási intézményt. Na, de óvoda esetében ez már egyáltalán nem ilyen egyértelmű. Nem számít, hogy a kicsi beszédkészsége még ki sem alakult kellőképpen, a fontos az (mondják egyesek), hogy szlovákul megtanuljon, és erre épp az óvoda a legalkalmasabb helyszín… Ez kérem teljesen hibás felfogás. Az így gondolkodó szülők ugyanis épp attól a kincstől fosztják meg gyermeküket, ami a legdrágább kellene, hogy legyen: az anyanyelven való gondolkodás, kifejezőkészség teljes kialakulása- ez az iskolaérettség egyik legfontosabb kritériuma, nem beszélve a magyar mesék, mondókák, dalocskák, versek gyönyörű világáról, melynek hiányában lelke szegényebb, sivárabb lesz.
A középiskolák esete hasonló. Sokan úgy gondolják, magyar alapiskolába járt a gyermek, a középiskola már mindegy. Pedig nem az. Épp ez az érzékeny életkor alkalmas arra, hogy leginkább befolyásolható legyen a fiatal az aktuális divatok, a megfelelés kényszere, az alkalmazkodás kérdésében. Ezért a leggyakoribb jelenség az idegen közegben való feloldódás, az anyanyelv szégyellése és végül elhagyása. Számos olyan esetről tudok, hogy épp a középiskola hatására fordult el a fiatal nemzetétől.
Való igaz, nem minden szakma tanulható jelenleg magyarul, de sokkal több a lehetőség annál, mint amit a szlovákiai magyarság valóban kihasznál. A gimnázium kérdése sem kérdés, hiszen a főiskolai tanulmányokra is a legjobb anyanyelven felkészülni, ráadásul lehetőségünk van a Selye Egyetem révén magyar felsőfokú tanulmányokat folytatni itthon is.
Ha nem használjuk lehetőségeinket, ha nem élünk a már meglévő jogainkkal, hogyan kérhetjük a többi jogot is? Erkölcsi kérdés ez, sürgős lenne rá válaszolni… Úgy érzem az a nemzet, mely anyanyelvét feladja, feladja önmagát. Az anyanyelv nem használható csak a lakások falain belül, nem használhatjuk csak titokban, zárt sorainkban, mert így válik végül másodrendűvé, elhagyhatóvá, feleslegessé….
Így hát az anyanyelv világnapján úgy kellene ünnepelnünk, hogy azt érezzük, az anyanyelvnél szentebb, megbecsültebb fogalomról életünkben szó sem lehet. Fontos lenne tudatosítanunk, hogy önazonosságunk legalapvetőbb, legőszintébb formája édesanyánktól tanult nyelvünk tiszta, szép, bátor használata.
Kiss Beáta, Felvidék.ma