Erdélynek nem csupán a történelem biztosít külön helyet és szerepet. Szellemisége, irodalma is külön fejezet. Ezzel nem akarom megkérdőjelezni sem az egyetemes magyar történelmet, sem az egyetemes magyar irodalmat.
Ne is értse senki félre; ha úgy vesszük, akár regionális specifikumnak is értelmezhetjük, hiszen nem azon múlik, minek nevezzük a jelenséget. Amit erdélyi szellemiségnek nevezhetünk, az Áprily Lajos szavaival „világfigyelő tető, nem szemhatárszűkítő provincializmus”. Mert a provincializmus eléggé kellemetlen ízű szó. A regionalizmust pedig méltán tartjuk a hazafiasság, nemzeti öntudat bölcsőjének.
Nem tudom, mennyire szoktak megemlékezni az erdélyiséget híven dokumentáló eseményről, az erdélyi írók első marosvécsi találkozójáról, amely az Erdélyi Helikont indította útjára a romániai magyar polgári írók könyvkiadó vállalata, az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában. Az évfordulók többnyire „csak” arra vannak, hogy (röviden) fölidézzünk egy-egy fontosnak tartott fejleményt, ám az erdélyi írók kezdeményezése mindenképpen több, folyamatos figyelmet érdemel.
Az Erdélyi Szépmíves Céhnek a Magyar Irodalmi Lexikon megfogalmazásában az volt a célja, hogy megszervezze a romániai magyar irodalmat, összefogja az erdélyi írókat. A Szépmíves Céh 1924-ben indult, összesen (1944-ig, amikor megszűnt) 166 művet jelentetett meg előfizetési alapon luxus kiadásban, a vásárlóközönség számára pedig olcsóbb fűzött változatban. Az előfizetők lajstromát a könyv függelékében tüntették föl – így került apám nővére révén az Aich név is az Erdélyi Szépmíves Céh kiadványaiba. S a számozott példány elejére beragasztottak egy ex librist a következő szöveggel: Ez a könyv az Erdélyi Szépmíves Céh tagja: Aich Lujza számára készült. A céh tagjai közt volt többek között az Érsekújvári Városi Magyar Könyvtár, s a Pozsonyi Városi Magyar Közkönyvtár is (vajon megvannak-e még e példányok?).
A havonta megjelenő irodalmi és kritikai lap, az Erdélyi Helikon kezdeményezője Kemény János volt, aki 1926-ban marosvécsi várába invitálta Erdély íróit. Amikor Magyarországon még el sem kezdték igazán gyászolni Trianont, Erdélyben munkához látnak. Ekkor alakul meg az a szabad írói munkaközösség, amely aztán tíz év elmúltával ennek emlékére jön össze, hogy megünnepelve az évfordulót, emlékművet állítson – Erdélynek. A találkozó gyümölcse természetesen könyv: Erdélyi csillagok (arcok Erdély szellemi múltjából) – az erdélyi Helikon íróinak tizedik találkozója alkalmára 1935, persze ez is az Erdélyi Szépmíves Céh kiadványaként. Érdemes Bánffy Miklós bevezető ajánlásából idézni. Benne van minden, ami ezzel kapcsolatban elmondható, s amit elmondani érdemes:
Kemény Jánosnak
Kedves Barátom!
[…] az első találkozó alkotta meg az Erdélyi Helikont, és az Erdélyi Szépmíves Céh vállalta, hogy e szabad írói közösségnek a szolgálatába lép. […] E kiadóvállalat és e szemle munkaalkalmat nyújt Erdély íróinak, utat az érvényesülésre. De ez csak egyik része annak az alkotásnak, mely akkor megindult. Nem kevésbé fontos az a szellem, ami akkor megnyilvánult és mely változatlan él és uralkodik közöttünk. Erdély ősi szelleme ez a mai időkhöz idomulva, mely egykor az egész világon elsőnek hirdette a vallásszabadságot. A megértés, a türelmesség, a kölcsönös szeretet. Azt kutatja, ami összetart, nem, ami széjjelválaszt. Egyetlen szempontot ismer csupán, a művészet önzetlen szolgálatát. Ez a szellem, faji vagy világnézeti különbségek fölött átnyúlva, egybefogott mindenkit, aki Nálad az első Helikonkor összegyűlt.
[…] Nem ünnepelhetjük meg méltóbban e lefolyt tíz esztendőt, mint azzal, hogy összegyűjtünk Erdély múltjából tizennégy nevet, és koszorút fonunk belőle.
E könyv nem kimerítő. Nincs benne minden nagy munkása e kicsi ország kultúrájának. Úgyszólván találomra szedtük őket össze, ahogy találomra szakít az ember virágot a réten. E koszorút pedig […] Neked ajánljuk föl, és reám hárult az a föladat, hogy átnyújtsam a Helikon írói nevében.
[…] midőn ezt teszem, végre alkalmunk nyílik kifejezni, mennyire […] becsüljük a Te mindig önzetlen, hangtalan munkádat, […] azt a céltudatosan segítő akaratot, ami egyedül tette lehetségessé, hogy a Helikon íróinak közössége nemcsak változatlan fönnmaradjon, hanem gyarapodva, megszaporodva folytassa azt a szellemet, mely e könyv egyes alakjaiban kifejezésre jut.
A könyv tizennégy portrét tartalmaz tehát tizennégy megközelítésben, hiszen mindegyiket más-más írta – olyanok, akik azóta a nagyok közé emelkedtek, mint például Kós Károly. Erdély tizennégy szülöttjéről szólnak az írások, akik nem csupán Erdélynek váltak díszére. Mint mondjuk Ady. De ott van a sorban Pázmány Péter is. Akivel, ugye, mi felvidéki, vagy ha úgy tetszik, szlovákiai magyarok szintén eldicsekedhetnénk, hiszen itt nálunk, Nagyszombaton is működött, s Pozsonyban van eltemetve. De vajon dicsekszünk-e? Nem véletlenül idéztem Bánffy ajánlását. Benne van mindaz, amit Erdély szellemiségének nevezhetünk, hagyománytudatának és -tiszteletének. S büszkeség: hányja, vagy vesse a sors keze a határt bármerre, Erdély Erdély marad.
Az erdélyi tudat háttere természetesen nem csupán a hajdani fejedelemség ténye, hanem az is, ami „egykor az egész világon elsőnek hirdette a vallásszabadságot”. De vajon más régiónak nincs mire alapoznia büszkeségét? Például a Felvidéknek? Igaz, formálisan önálló államisággal miként Erdély nem dicsekedhetünk (s ez bizony sokkal fontosabb, semmint az első benyomásra gondolnánk), ám ennek a régiónak is van specifikuma, vannak neves szülöttei, akiknek műve az egyetemes magyar műveltségen, kultúrán túl európai rangjuk, egyetemes emberi értékük van. Aki Erdélyben járt, lépten-nyomon találkozhatott az erdélyi öntudattal, az erdélyiségre való büszkeséggel. Nálunk vajon ki büszke felvidékiségére? És miért van ez így? Tudnak az erdélyiek valamit, amit mi nem tudunk? Vagy elfelejtettünk megtenni valamit, amit az erdélyiek nem mulasztottak el? És vajon összefüggésbe hozható ezzel az a megalkuvást evolváló, felsőbb sugallatra létrejövő tévhit, minden, nem mindig tudatosított következményeivel együtt, amely szerint „ha érvényesülni akar a gyerek, járjon inkább szlovák iskolába”?
Tudom, szerepe van ebben a civilizáció hétmérföldes haladása mellett a kultúra szemmel látható hanyatlásának is. Gondolok itt az élő népművészet kihalására, a – elsősorban falusi – közösség elidegenülésére, arra a megbocsájthatatlan bűnre, amint nem szentelünk gyermekeinknek elegendő időt, hogy – rosszat rosszal tetézve – szeretetünk, gondoskodásunk, anyanyelvünk és kultúránk továbbadása helyett anyagiakkal halmozzuk el őket – és sorolhatnám tovább. Igaz, ez mindenkit egyformán érint, ám a kisebbséget, sajnos, jóval súlyosabban. Ám a gyökerek tudatát életben kell tartani – ez létkérdés. Tény, hogy az utóbbi időben – néhány kiadónak hála – olyan kiadványok is tudatosan születnek, amelyek a helyi adottságot tükrözik, és a megbékélést szolgálják. Úgy, ahogy azt erdélyi vonatkozásban Kós Károly megfogalmazta, nevezetesen hogy az „erdélyi psziché nem az erdélyi magyarság privilégiuma, de predesztinációja az erdélyi németségnek és románságának is”. Ugyanakkor – az Erdélyi csillagok című kiadvány példájára – hiányzanak az olyan művek, amelyek a gyökereinkre való büszkeséget ápolnák.
Van ezzel kapcsolatban egy „modern” probléma: a nyelv. A posztkommunista nacionalizmus Szlovákiát sem kerülte el, s ennek következményeként a kérdés gyakran vagy-vagy alapon merül fel. Mintha az is a hiányos (kisebbségi? nemzeti?) öntudat következménye lenne. Legkésőbb Komenius óta (akit ma nem szívesen idéznek) tudjuk, hogy a műveltséget anyanyelvünkön kell elsajátítanunk. S hogy ez nem lehet akadálya sem az érvényesülésnek (értsd: más nyelvi közegben való érvényesülésünknek), sem pedig más nyelv jó elsajátításának. Manapság ha valaki két-három nyelvet beszél, már szinte nyelvzseninek tartják, holott nincs ebben semmi ördöngösség. Petőfi persze kissé rendhagyó példa, de senki sem akadt fönn azon, hogy legalább hét nyelvet bírt: a magyaron kívül a szlovákot, németet, latint, görögöt, angolt, franciát. Hogy hétköznapibb példát mondjak: rengeteg ember van, aki magyar érettségivel – más lehetőség nem lévén – szlovák (vagy cseh) egyetemen folytatta tanulmányait, nem adta föl az első nehézségeknél, és kiváló szakember lett belőle (s egyúttal megmaradt az is, ami volt: magyar). Az ilyen példákat is sűrűbben kéne emlegetni. S hogy a gyökereknél maradjunk: van ennek az „elhanyagolt” Felvidéknek szintén jó néhány szülöttje, aki innen indult el a hírnév felé. Gyakran bizony alapos nyelvtudással, hiszen a kevert etnikumú térségnek éppen ez az előnye, hogy könnyebben elsajátítható nem csupán egy másik nyelv, hanem kultúra is (eltekintve attól, hogy minél korábban tanul az ember más nyelvet is, annál könnyebben megy a nyelvtanulás később is, s ez nem megy az anyanyelv rovására, ha a művelődés anyanyelven folyik, abból indul ki).
Jó volna, ha a Felvidékről indult neves emberekről is megszületne egy antológia. Mert van kivel büszkélkedni. Itt van például Balassi, Madách, Jókai, Mikszáth, Márai – hogy csak néhány írót említsek. S vannak képzőművészek, tudósok, zenészek, közéleti személyiségek is – nem vagyunk olyan szegények! Akár szakmák szerint sorozatra is telne. Hiába próbálná elvitatni bármilyen címen bárki (a klasszikus eset Bél Mátyás): ha a magunkénak érezzük, a mienk (is). A probléma inkább az, hogy mindezt nem tudatosítjuk, s így büszkeség-szükségletünk mással telik meg. Nem ismerjük őket eléggé, s tudatunkból hiányzik az érv, amellyel hovatartozásukat igazolhatnánk. Annyi hamis példaképet tolnak az orrunk alá, hogy elveszítjük ítélőképességünket, mert nincs összehasonlítási alapunk.
Nem tudós tanulmányokra volna szükség, amelyek a hétköznapi olvasót elriasztanák, s ezért nem is venné a fáradságot, hogy egyáltalán kezébe vegye a könyvet. Különböző műfajú, de rövid, szakmailag megalapozott, de nem melldöngető írásokra gondolok, amelyek azon túl, hogy minden tanítónak kiváló segédeszközként szolgálnának, a nagyközönség számára is érthető, s (anyagilag) hozzáférhetők volnának.
Mert kellenek a példaképek, a fogódzó, a gyökerek. Mert gyökér nélkül nincsen a fának termése: kiszárad.
Aich Péter
