Szabó Olga, Path község polgármestere március 11-én az 1848-as szabadságharc tiszteletére tartott megemlékezésen a következő gondolatokat mondta el az ünneplő közösségnek:
Ma sokan nem tudják, hogy a megváltozott, felgyorsult és anyagias világban mi a fontos, mi az örök érték, nem igazán látják, hogy melyik úton induljanak el, és kétségek közt gyötrődnek, vajon jó utat választottak-e, ma vissza kell térnünk a régmúlt eseményekhez, erőt kell merítenünk elődeink harcából. Tanulnunk kell tőlük. Tanulni magyarságot, tanulni emberséget, tanulni becsületet, tanulni tisztességet és őszinteséget. Csupa olyan tulajdonságot, amiről ma ritkán esik szó. Pedig ezek nélkül nem létezik helytállás, és nincs hősies kiállás sem.
Mert 1848 a hazafiságól és a helytállásról szól. A magyar nemesség 1825-től a reformországgyűléseken a magyar függetlenség kivívását, a jobbágyrendszer felszámolását, a nemesi előjogokról való önkéntes lemondást, a magyar nemzeti nyelv és intézményrendszer törvénybe iktatását az önálló gazdasági rendszer fejlesztését tűzte ki célul. Előrelátásuknak köszönhető, hogy 1848-ban a nép és a nemesség nem egymás ellen, hanem egymást támogatva lépett színre, és ezért sikerült egy vértelen forradalomban felelős magyar kormányt létrehozni. A magyar forradalom nem akart háborút, de nemzeti önvédelemből harcra kényszerült, ám csak a sokszoros túlerő – osztrák és orosz hadsereg, felbérelt nemzetiségek martalóc csapata – tudta egy év múltán eltaposni.
A szabadságharcot leverték, vezetőit meggyilkolták az ítéletek indoklása szerint a Habsburgok trónfosztása miatt. Valójában a külföldi bankoktól független pénzügyi rendszer volt az, ami az akkori pénzvilágot a magyarok ellen fordította és arra ösztönözte, hogy a szabadságharcot leverő hadseregek számára szükséges pénzeszközöket bebiztosítsák és véres megtorlásra késztessék a győzteseket.
Szabadság, egyenlőség, testvériség, emberi jogok , haza és otthon – ezek voltak a célok, melyekért ezrek vállalták a halált. Jókai így fogalmazott egykor: „A haza nem oszt ajándékot, a haza áldozatokat követel.”
Nézzünk csak vissza: azok az emberek maradtak meg az utókor emlékezetében, akik felemelő, nemes célok elérése érdekében mertek, tettek, kockáztattak. Ha kellett, az életüket is. A hazáért, a szabadságért, a nemzetért, a becsületért. Petőfi így írt erről: „Átok reá, ki elhajítja kezéből a nép zászlaját.”
Erkölcsi győzelem volt az övék, ezért vagyunk büszkék arra, hogy elődeink hősiesen védték Komárom várát, ezért hallgatjuk csillogó szemmel a 48-as nótákat és állunk meghatottan Klapka György szobra előtt amikor a ballagó diákok lábához teszik csokraikat.
De valóban ennyit jelent csak nekünk a szabadságharc? Élő hagyományt és emlékezést?
Bízom benne, hogy nem. Erőt ad, és ösztönzést, hogy észre vegyük, mit tehetünk nemzetünkért, népünkért, magunkért. Erőt ad, hogy ne csak kitűzzük, hanem harcoljunk céljainkért és részt vállaljunk nemzetünk sorsának jobbra fordításából.
Lehetnek ezek egészen kicsi feladatok: elintézem, hogy magyarul írják a nevemet. Felvállalom magyarságomat. Gyermekemet magyar iskolába járatom, és belenevelem, hogy ő egy olyan nemzet szülötte, amelyik a történelem során a hősiességéről és bátorságáról volt híres. Egy olyan nemzet szülötte, amely Nobel díjasokat és nagy felfedezéseket adott a világnak, egy olyan nemzeté, amely saját véráldozatával védte 150 esztendőn keresztül Európát a pogányok hódításai elől. De elmondom neki azt is, hogy ebben a Duna menti kis községben vannak a gyökerei, megmutatom a dédszülők sírját, elmesélem, hogy ez a közösség milyen sokat szenvedett az idők folyamán: dúlta tatár, török, voltak mindent elsöprő árvizek, rettenetes járványok és kegyetlen háborúk. Elmondom azt is, hogy volt idő, amikor hatalmától megrészegülve a testvér a testvért halálba küldte, majd sírva futott a vonat után, ami azt a haláltáborba vitte. Beszélek a deportálásról, a kitelepítésről. A hontalanság éveiről. A magyar iskolák bezárásáról. A kis és a nagy emberekről. Elmondom az igaz meséket az unokámnak, még akkor is, ha mesélni sokkal nehezebb, mint bekapcsolni a TV-t, videót, dévédét.
Eléneklem neki a régi dalokat, megmutatom a csodás toledós kézimunkákat, hogy lássa, milyen gazdag hagyományaiban ez a közösség. Megtanítom az élet apró dolgaira, de mindenekelőtt emberségre, becsületre, magyarságra, hazafiságra. Mert a hazafiságot nem az iskolában kell a gyerekek fejébe sulykolni, mint kötelező feladatot. Nem törvénnyel kell kényszeríteni rá, hanem éreznie kell Vörösmarthy szavait: ” Áldjon vagy verjen a sors keze, itt élned, s halnod kell.”
Mert a múlt ad erőt ahhoz, hogy megtaláljuk a kiutat sokszor nehéz, és reménytelen helyzetünkből. Elődeink helytállása az, ami példaként lebeghet szemünk előtt. Klapkáé, aki kapitulált ugyan, de a várvédőknek szabad elvonulást és büntetlenséget biztosított. Vesztett csatában, veszett helyzetben is meglátta, megtalálta a lehetőséget.
Mi pedig, hős elődök méltatlan utódai lassan nem tenni, hanem gondolkodni is félünk.
Nem merjük még megfogalmazni a kívánságainkat, nem merjük kimondani, hogy magyarok akarunk maradni szülőföldünkön, nem merjük még kimondani, hogy a hazafisághoz nem törvény kell, hanem szív, hogy fontosabb a szabadság, mint a kényelem.
Pedig a haza bölcse Deák Ferenc így fogalmazott:
„Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és szerencse ismét visszahozhatják. De miről a nemzet, félve a szenvedésektől önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz, s mindig kétséges.”
Ezek után idézem Schweidel József, aradi vértanú 1849 október 6-án elhangzott utolsó mondatait:
„A mai világ a sátán világa, ahol a becsületért bitó, az árulásért hatalom jár. Csak egy igazi forradalom, a világ új forradalmi embersége söpörheti el ezt az átkozott, meghasonlott világot.”
Megdöbbentő, hogy ezek a gondolatok mennyire időszerűek ma is.
Merjük kimondani, hogy árulók azok, akik a magyarság nehezen megszerzett egységét megbontják, tolvajok, akik saját érdeküket a közérdek elé helyezik. Rablók, akik a rájuk bízott közvagyont szétlopják, és az ilyen emberek nem valók közénk. Széchenyi gondolata ma is megállja a helyét: A magyarok mindenkori s most is legnagyobb ellensége a magyar.
Ahhoz azonban, hogy mindezt kimondjuk, megtegyük amit megkövetel a haza és a becsület, vissza kell találnunk az 1848-as szabadságharc értékeihez csakúgy, mint a tízparancsolathoz. A ne lopj, ne ölj, hamis tanúságot ne tégy felebarátod ellen éppen annyira időszerű ma is, mint több ezer éve, és a szabadság, egyenlőség, testvériség elérése is éppen annyira fontos, mint százhatvannégy évvel ezelőtt.
Szabó Olga, Felvidék.ma
