Gyalázatos, embert próbáló idők hiteles krónikása volt. Azon kevesek egyike a szlovákiai magyar irodalomban, akik a nagyregényen kívül szinte minden műfajban otthon voltak. Bár se az összmagyar, se a szlovákiai magyar irodalmi kánon (van ilyen egyáltalán?) nem fogadta be, Gál Sándor rendületlenül tette a dolgát, s Mács József mellett ő volt az, akit olvasóközönsége egész pályája során kitüntetett megtisztelő figyelmével.
Verseit versmondó versenyeken idézték, nem egyet közülük meg is zenésítettek. De Gál írói/újságírói munkássága mellett a közéletből is kivette a részét. Ott volt a kassai Thália Színpad és Keleti Napló megalakulásánál, a Tokaji Írókonferencia szervezésében, ahogy a Csemadok Kassa-környéki Területi Választmányának elnöki posztját is hosszú évekig betöltötte. S közben, ha tehette, vadászott is. Puskával és fényképezőgéppel.
65. születésnapján nemcsak az AB-ART kiadó lepte meg egy verseskötettel, hanem a Csemadok Kassa-környéki Területi Választmánya is. A 100 számozott példányban megjelent, párttagkönyvre hajazó zsebkönyvet Boda Ferenc állította össze, melynek alcíme Búcstól Buzitáig – a búcsi pincesortól a buzitai lugasig volt. Nem véletlenül. Gál Sándor életében mindig fontos szerepet töltöttek be az aktuális lakhelyek. S most idézzük Vallomás az anyanyelvről című írását:
„Van három szavunk, amely meghatározza létezésünk teljességét. Az első az anyaöl, a második az anyaföld, a harmadik pedig az anyanyelv. Az első az életet adó, az életre nevelő, a második létezésünk, sorsunk, munkánk, sikereink és kudarcaink színtere, majdani nyugvóhelyünk is. És ami e kettőt egybefogja – a harmadik – az az anyanyelv. Hogy nyelvünk létezésünk hármas egységét az anya szavunkkal kapcsolta egybe, az nemcsak azt jelenti, hogy e három fogalom milyen mértékben meghatározója életünknek, de egyúttal a nyelv, a magyar nyelv sűrítőerejét és – képességét is fölragyogtatja”.
Posztmodern irodalomelméleti praktikák ugyan hangoztatják, hogy egy író életművében a biografikus adatoknak nincs jelentősége, most tekintsük el ettől a nyilvánvaló szamárságtól. Gál Sándor, ahogy a fenti idézetben is, egész életművében tudatosan vállalta egy nemzeti kisebbség krónikásának a szerepét, de jóval többet is tett ennél. Nemcsak lejegyezte s igazzá formálta azt, hanem maga is szerves alkotótársává vált.
Gál Sándor Búcson született az utolsó békeévek egyikében (egy évvel később már túl vagyunk a müncheni döntésen, s alig pár év választja el a világot a második világégéstől. Gál Sándor első emlékei is a fegyverekhez, az öléshez kapcsolódnak, a portájukon vonul át a háború, s bizony nagy adag szerencse is kellett az életben maradáshoz. S amikor átvonul a front, kiderül, még koránt sincs vége a borzalmaknak, hisz a legfontosabbat, az anyanyelvet rabolják el a győztesek.
S ha már a helyszíneknél tartunk, Búcs után Komárom és Gadóc következik, itt szerez érettségi bizonyítványt a mezőgazdasági szakközépiskolában, majd a csehországi katonai szolgálat után már ismert költőként (első verse 1956-ban az Új Ifjúságban jelenik meg) tíz évig a Szabad Földműves riportere lesz.
Némi szenci kitérő után 1969-ben átköltözik az ország másik szegletébe, Kassára, ahol előbb az Új Szó riportere lesz, majd ott sertepertél Beke Sándor körül, s egyik alapító tagja a sok-sok viszontagság között megalakuló Thália Színpadnak, a Magyar Területi Színház (MATESZ) kihelyezett kassai tagozatának.
Két évig dramaturgként vállal szerepet az indulásból, s egy mesejátékkal (A szürke ló) is beszáll a repertoárba. S ne feledjük, évtizedekkel később részese lesz a Márai Stúdiószínpad alakulásának is, az Egerből haza-hazakacsingató egykori alapítótárs, Beke Sándor megrendezi A legnagyobb törpe című szatirikus revüjét is, amely szintén elmúlt évtizedeinket veszi számba. Ír még egy színdarabot, A szimbólejum címmel, de ez már nem annyira nyeri el a színidirektorok tetszését.
Bár a Tháliától eljön (Gál Sándor egyik nagy érdeme, hogy életének minden közszereplését naprakészen feljegyzi, s ki is adja, így szubjektív krónikása lesz egy korszaknak, amelynek egyes szegmenseivel lehet ugyan vitatkozni, hiszen a feljegyzések sem jelent(het)nek garanciát arra, hogy a szerző mindenben pontosan úgy emlékszik, mint más szemtanúk, de a legfontosabb, hogy az AB-ART és a Madách Posonium Kiadók jóvoltából ma már kötetekbe zárva őrizhetjük a kor történéseit. Igaz, majd az idő dönti el, hogy számot tart-e még egy széthullóban lévő közösség közelmúltja történéseire.
A Thália után A Hét következik, s a rendszerváltás után megalapítja a Keleti Naplót, mintegy négy évtizednyi csend után ismét lesz magyar lapja Kassának.
De az öröm nem tart sokáig, Mečiar hatalomra kerülése után a lap megszűnik (majd pár évnyi csend után alapítja meg Havasi Péter a máig működő Kassai Figyelőt), s Gál Sándor úgy dönt, ideje az újabb váltásnak, s bár most már nem gondolkozik több száz kilométeres távolságban, a Kanyapta melletti Buzitán vesz családi házat, ide költözik családjával. De a közéletből képtelen kimaradni, a Csemadok Kassa-környéki Területi Választmánya elnöki posztját vállalja el.
Irodalmi pályája viszonylag zökkenőmentes, 1964-ben jelenik meg első verseskötete, az Arc nélküli szobrok, amelyet hivatásos olvasói és a közvélemény is lelkesen üdvözöl. A kritika költészetét Tőzsér, Zs. Nagy, Cselényi mellé helyezi, s ahogy Szeberényi Zoltán hangsúlyozza, ebben nemcsak a költői teljesítmény, hanem számos rokon vonás is közrejátszott, hiszen az útnak indító élmény- és valóságanyag, a paraszti szegénység körülményei, a költészetükből kirajzolódó lírai hős kezdetben sok hasonlóságot mutatott. Következő köteteiben felfedezi a szabad verset, elhagyja a központozást, a nagybetűket. Riporteri-újságírói munkássága mellett folyamatosan jelennek meg verseskötetei, ahogy novellái és publicisztikai jellegű kötetei is. 1978-ban jelentős szakmai visszhang fogadja a Folyó című kötetét, míg egy évvel később jelenik meg a novelláiból készült Kavicshegyek válogatás, amit két évvel később A fekete ménes követ.
Ha végignézünk a munkásságán, nyugodtan elmondhatjuk, ő a legtermékenyebb és műfajilag a legsokoldalúbb szlovákiai magyar író.
2000-ben az AB-ART Kiadó indította útjára egybegyűjtött műveinek a kiadását, az első kötetben a verseit gyűjtötte össze, de az évek során terítékre kerültek az elbeszélései, a riportjai, a dokumentumprózái, kordokumentumai, drámái és más műfajú írásai. A Magyar Művészeti Akadémia Közelképek írókról című sorozatában 2017-ben Márkus Béla foglalja össze Gál Sándor életművét, hangoztatva, hogy alig van még kortárs alkotó, akinek szövegei annyira reflektálatlanul maradtak volna, mint az övéi. 1994-ben kapott egy József Attila-díjat, 2005-ben a Madách-Posonium, 2009-ben Csemadok Életműdíjat, sőt megkapta a Magyar Művészetért-díjat, s Búcs község is díszpolgárává avatta, de a Kossuth-díjat, ami annyira járt volna neki, sosem kapta meg.
A kérdező már nem én vagyok
idegen színű lett az ég is
az a dombsor ott előttem
nem horizont többé
s alig érdekel mi van mögötte
– írja a várni sincs már mire című versében. Igaza van Görömbei Andrásnak, hogy Gál Sándor költészete már a kilencvenes évek végén számot vet a halállal, de tényleg ez a megrendültség foglalta magába az életakaratot és vette számba az emberlét és a természet értékeit is.
„Hazatalálni,//hazát találni,//otthon lenni// legalább a kőben,//sírok feletti magányban//bennem, bennünk,//ittlévőkben s eltávozottakban” – írta a buzitai világháborús emlékmű falára.
Gál Sándor most végleg hazatalált. Életműve alapos feldolgozásra vár mind a szakma, mind a közvélemény részéről. Amikor Buzitán 65. születésnapján köszöntötték, Horňák Marek jóvoltából zengett a Kanyapta mentén a Gál Sándor-vers, ahogy Zsapka Attila is több versét megzenésítette. A remény a hazatalálásra tehát nem veszett el. Csak rajtunk, még olvasó utódokon múlik (s kevésbé a kánonképző kritikusokon), hogy így lesz-e.
